Maradványérték - 2011. április

írta TShaw | 2011.05.02.

Instrumentális gitárzenéből újabban hónapról hónapra kijut a Maradványértékben, most sem lesz ez másképp, hiszen egy igazi unikum kerül terítékre a sok más finomság mellett. Tomka is kerekít nekünk egy mini kritikát az egyik friss megjelenésről, és a White Lion egykori pacsirtája is szóhoz jut:

Eric Johnson: Live From Austin, Texas, 1984 (CD/DVD)
Mike Tramp And The Rock and Roll Circuz: Stand Your Ground
Mono Inc.: Viva Hades
The Watch: Timeless
The Jan Holberg Project: Sense Of Time
Blackfield: Welcome To My DNA
Blood Ceremony: Living With The Ancients
Scar Symmetry: The Unseen Empire


Eric Johnson: Live From Austin, Texas, 1984 (CD/DVD)

Nos, ez egész egyszerűen csak vicces – amellett persze, hogy jó. Vicces, hogy a népszerűségének csúcsát 1991-ben elérő gitárhős először 2006-ban jelentkezett élő felvétellel, ám egy 1988-as anyaggal, ahol még csak elővezeti karrierjének későbbi kulcsmomentumait, most pedig még messzebb ugrik az időben – ám a dátumon kívül majdnem minden ugyan az, vagy csak kicsit más. A helyszín egyezik, a közönség is hasonló, meghitt hangulatban élvezi a műsort, Johnson gitárja is azonos (komolyan!), sőt, még a felvezetett műsor is sok hasonlóságot mutat az előző anyaggal (bár erről a DVD-ről lemaradt néhány fontos darab, mint a Trial Of Tears című zseniális dalocska).

Ami érdekes, az Johnson előadásmódjának a fejlődése, ami – összevetvén a két élő anyagot – nagyon jól megfigyelhető. Itt például azon is elcsodálkozhatunk, mennyire fiatalon került hősünk az instrumentális gitárzene élvonalába. Furcsa, ám nagyon érdekes és tanulságos része a lemeznek, hogy a rajta elhangzó dalok egy jelentős része akkoriban nem volt hallható lemezeken, a közönség mégis maximálisan élvezi az előadást. Ez is rámutat arra a tényre, hogy bár Johnson ekkor még nem volt világhíres zenész, addigi munkái alapján az ízléses szórakozás egyik biztos sarokpontja volt – és persze azt se feledjük el, hogy akkoriban volt igény a gitárzenére, ez a DVD rá a bizonyíték. Negatívumként csak a szokásos gyermekbetegségek említhetők meg, vagyis, hogy hősünk nem szántja fel a színpadot, de még a közönséggel is csak nehezen képes kommunikálni, cserébe viszont az elővezetett anyag hatalmas élményt képes nyújtani. Minden jóérzésű, az instrumentális anyagokra fogékony zenehallgató sürgősen szerezze be az anyagot! Csalódás kizárva. Az egyetlen visszásság talán az, hogy az 1991 utáni munkákból még mindig alig-alig van dokumentációnk – illene most már egy aktuálisabb felvételt is kiadni. (TShaw)


Mike Tramp And The Rock and Roll Circuz: Stand Your Ground

Miután a napokban egy komplett életművel emlékeztem meg a szép emlékű White Lion múltjáról, óhatatlanul köteles vagyok ejteni néhány szót Mike Tramp aktuális szólólemezéről, melyet végre kizárólag csak a rajta hallható zene, mintsem a vele kapcsolatos jogi huzavonák miatt emlegethetünk fel – sajnos Tramp munkáinál ez nem volt mindig magától értetődő dolog. Hősünk 2011-re sajnos sokat vesztett fiatalkori erejéből. Hangja mostanra kissé kopottassá vált, de a dalszerzői vénája megmaradt. Bár aktuális kísérőzenekara nagyon messze van a White Lion hangszerzsenijeitől, azért mégiscsak sikerült összerakni egy köteg erőteljes, hangulatos, sok esetben megaslágeres hard rock nótát, amik itt-ott mintha képesek lennének elérni még az anyazenekar által igen magasra rakott lécet is. A kezdőnóta keménykedése után szép sorban előjönnek ezek az emlékezetes pillanatok, például az Alright By Me, a Distance, vagy a Got Me Crazy – ha Michael Monroe új lemeze jól fut Svédországban, akkor Trampnak is nagy buli lenne egy európai turné lebonyolítása, mert a színvonal körülbelül azonos.

Ami azt illeti, a White Lionra leginkább hajazó nóta véleményem szerint a lemez végére hagyott The Soldier Never Started The War, mely kifejezetten szép, emelkedett hangulatú elmélkedés lett. Ez a lemez bizony megéri a pénzét. Rajongóknak és hard rock kedvelőknek mindenképpen kötelező darab! (TShaw)


Mono Inc.: Viva Hades

Éljen Hádész, hirdeti a Mono Inc. új lemeze… No, lássuk, így ötödik nekifutásra mit tudtak összeénekelni a srácok a hadisten tiszteletére. Tulajdonképpen valami egész érdekes és izgalmas dolgot, ami túllép a hagyományos stílusbesorolásokon – ezt a zenekart elkönyvelni gótikus metalnak nagyon elkapkodott lépés lenne! Amellett ugyanis, hogy a Mono Inc. továbbviszi a már unásig ismert gótikus, sötét tónusú metal/rockzene hagyományait, számos egyéb, igen attraktív jellemzővel is bír. Ilyen például a lemez hangulata, ami nem csak a gothic vonásait viseli magán, hanem érződik rajta a pagan rock (konkrétabban az Inkubus Sukkubus) hatása, esetleg az electric gothic életérzés is. Erre jön rá egy adag könnyedség, folkos játszadozás, ami mintha az egész zenének valamiféle progos ízt adna, mint például a Symphony Of Pain rövidke, fütyürészős, folkos hídja.

Azt hiszem, a zenekar hatásai között nagyon fontos helyet foglal el a Sisters of Mercy, valamint a kilencvenes évek eleji (mondjuk a ’Wish’ érás) Cure, ami megadja az amúgy sötét tematikájú zenéhez a könnyedséget és a közérthetőséget, effektíve slágerességet. Így potenciális rádióslágerek is kerültek a lemezre (The Best Of You, Symphony Of Pain), amik mindenképpen kiemelik a Mono Inc.-t a tucat-gótikus zenekarok tengeréből. (TShaw)


The Watch: Timeless

Tegye fel a kezét, akinek hiányzik a régi, Gabriel-érás Genesis. Na, ugye. Még hogy nincs szükség kópiabandákra… pláne, ha azok olyan professzionálisak, és képesek az Eredeti minőségét megidézve új és új dalokat, albumokat írni, mint a The Watch. Az olasz származású formáció bő egy évtizede élteti a nagyjából a ’The Lamb Lies Down On Broadway’-ig bezárólag Steve Hackett-ék zenei világát, idén az ötödik nagylemezüket dobva piacra. Koncertjeiken a saját szerzeményeiket keverik el Genesis-klasszikusokkal, abba az illúzióba ringatva a hallgatóságot, mintha csak Gabrielék reinkarnálódtak volna pár országgal és évtizeddel arrébb. Persze, az a „mintha”-érzés nem ereszt a ’Timeless’ hallgatása közben sem, azaz jóindulatú túlzás lenne a nagy példakép klasszikus lemezeivel egy színvonalra helyezni a The Watch munkásságát – annyi azonban biztos, hogy Simone Rossetti mindent megtesz, hogy orgánuma alkalomadtán a megkülönböztethetetlenségig hasonlítson Gabrielére (anno még a hírhedt arcfestést is „lenyúlta”).

Az igazi próba persze nem is az, hogy mennyire tudják levenni a Genesis stílusát (mondani se kell, teljesen), hanem hogy milyen minőségi szinten mozognak azok a dalok, amik végül helyet kaptak a ’Timeless’-en (a konkrét Genesis-feldolgozásokon, a kevéssé ismert Stagnation-ön, a korai In The Wilderness-en és a Let Us Now Make Love-on felül). Nos, hibát vagy üresjáratot itt is csak nagyítóval találni, a The Watch a ’Nursery Cryme’ és társai mintájára relatíve rövidebb, általában 4-5 perces, instant hatású szerzeményekben gondolkodik, főként Simone Rossetti vokál performanszára hegyezve ki a dalokat, de azért arra is figyelnek, hogy Giorgio Gabriel is simogatóan fülbemászó lead gitár témákat írjon kétnyakú gitárján, miközben az egész produkciót kellemes billentyű-duruzsolással csomagolják be. Az egyetlen probléma a koronggal, hogy az összkép, csakúgy mint az egyes dalok magukban, túlságosan egységes, azaz ismétlődő jelleget mutatnak, nincs meg az a hangulati, tempóbeli és hangszeres változatosság, kiszámíthatatlanság, ami anno a Genesis örökzöldjeit eredményezte. A katarzis így gondosan elkerüli az albumot és hallgatóját egyaránt, a ’Timeless’ pedig egy professzionális stílusgyakorlattá avanzsál, és habár tartalmaz bőven fülbemászó-szívhezszóló (Thunder Has Spoken, One Day, End of the Road) pillanatokat, hatása csak addig tart, amíg a lejátszóban pörög a lemez. Genesis-rajongóknak kötelező futni vele egy kört, csalódásuk kizárva. (Tomka)


The Jan Holberg Project: Sense Of Time

A különböző stílusok házasítása mindig érdekes dolog. Ha egy-egy ilyen projekt jó kezekben van, akkor a végeredmény csak pozitív lehet – jelen esetben pedig Jan Holbergnél jobb embert el sem tudok képzelni egy hasonló lemez megalkotására. Basszusgitáron nevelkedett hősünk minden bizonnyal sok Chicagot, hallgatott fiatalon, majd felnővén nehezen tudta eldönteni, hogy ő most akkor a nyolcvanas évek AOR zenéjét, vagy inkább a kulturált kávézókban duruzsoló jazz muzsikát preferálja-e jobban… Aztán végül úgy döntött, mind a kettőt játszani fogja.

Az erre a célra létrehozott ’Sense Of Time’ albumon fél órán át csordogál a Joe Lynn Turner tolmácsolásában megszólaló félutas dalok sorozata. Könnyed megszólalású, hallgatóbarát, rádióba való nóták ezek, melyek mögött érezhetően jelen van Holberg zeneszerzői zsenije és sokszínűsége, ami igazán az instrumentális darabokban bontakozik csak ki. Hallgassuk csak meg a Wild Eyes virtuóz basszusfutamait, vagy a Mother Nature visszafogott, zongorával és szaxofonnal díszített elmélkedését, esetleg az Invincible határozottan Chicago-s AOR-ját.

A különlegességek kedvelőinek mindenképpen melegen ajánlott album, melyben rengeteg mélység található, ugyanakkor könnyedén fogyasztható háttérzene formájában is. (TShaw)


Blackfield: Welcome To My DNA

Az igazán zseniális zenészek egyik fontos ismérve, hogy olykor szeretnek kiugrani a saját közegükből, és valami egészen mást, egészen különlegeset, vagy éppen pont hogy hétköznapit alkotni. Steven Wilson (Porcupine Tree) esetében sincs ez másképp; mint az itt látszik, neki is szüksége van egy kis kilépésre a szinte már matematikai alapokon nyugvó tudós muzsikából. Ezt egy izraeli gitárossal, Aviv Geffennel karöltve teszi meg olykor-olykor, Blackfield fedőnéven, idén már harmadszorra. Ez alkalomból barátunk elszakad a progresszív világtól, és nyugodt, szinte már mainstrem ízű dalokat játszik, néha akusztikus popzenébe nyúló egyszerűséggel és unalommal. Alapesetben nem kellene tehát ajánlanom ezt az albumot a fémzene híveinek, ám Wilson van akkora zenészzseni, hogy dallamai megragadják azokat is, akik nem várnának semmit az efféle zenéktől. Ha nyitott fülekre talál, a Blackfield képes hatni és emlékezeteset alkotni – így volt ez a korábbi lemezeknél és így van most is. Csak egy kis nyitottság kell hozzá. Utána garantált az élvezet. (TShaw)


Blood Ceremony: Living With The Ancients

Manapság, amikor már minden stílust minden másikkal összeboronáltak, még a legapróbb újdonságnak is örülünk, ami nem az előre kiszabott zenei panelek mentén építkezik. De nem is kell mindig friss levegő egy kis kuriózumhoz, legalábbis ezt vallja a kanadai kvartett, a Blood Ceremony, akik egyenesen a 70-es évek elejére kalauzolják az időutazó szobarockereket. Nem keverik-kavarják a stílusokat, helyette két példaképük markáns univerzumát folyatták egybe: a Blood Ceremony immár második nagylemezén is a Jethro Tull furulyajátékával megbolondított, Black Sabbath-riffekkel felvértezett proto-metalt tolja, a képletet okkultista dalszövegekkel és alkalomadtán megszólaltatott orgonával megbolondítva. Kisebb csoda, hogy ez a pszichedéliával fertőzött hippi-feeling még 2011-ben is működik, arról nem is beszélve, hogy a Sean Kennedy gitáros és Alia O'Brien énekesnő-billentyűs-furulyás vezette zenekar erős fejlődést is mutat a 2008-as debütlemezéhez képest. A ’Living With The Ancients’ egyszerre szól meggyőzően, és úgy, mintha 40 évvel ezelőtt vették fel, a dob és a gitár analóg hangzásvilága retro bájjal bűvöl, az ismétlődő, fajsúlyos gitárjáték elringat, O'Brien hipnotikus, leginkább Grace Slickével (Jefferson Airplane) rokonítható éneke – amely sokat javult a ’Blood Ceremony’ óta – szuggerál.

A Blood Ceremony nagyrészt elnyújtott, lassan építkező dalképletekben gondolkodik, ami a kampusz-hangulat mellett szinte végig Iommi mester világának talaján marad (a dalszövegekről nem is beszélve). A lemez erősségei a különböző hangszerek elkalandozásának és az ismétlődő témáknak egyaránt helyet hagyó, komótos, ám nem feltétlen lassú dalok (The Great God Pan, Oliver Haddo, Daughter of the Sun). De a közbülső, rövidebb eresztéseknek (pl. My Demon Brother) sem kell szégyenkezniük, hiszen slágeres közvetlenséggel ragadják tökön a hosszabb dalok alatt elandalított, elszállt hallgatót, a Coven Treeben például O’Brien olyan emlékezetes furulyadallamot pakol az ősszagú szörnyeteg-riffek felé, hogy azzal csak a The Hermit játékossága vetekedhet. Az 50 perces kiadvány az eredetiség hiánya ellenére is többször hallgatható, így akik unják a pop vagy az elektronika felé kacsintgató friss slágerlemezeket (Amaranthe, Within Temptation), azok számára kötelező hallgatás ez a melódiáktól túlcsorduló múltidéző alkotás. (Tomka)


Scar Symmetry: The Unseen Empire

A Scar Symmetry, úgy tűnik, végleg megszelídült. A svéd zenekar, amelyet a megfakult melodeath-trend egyik újjáélesztőjeként tartanak számon, valójában nem rendezte újra a sikeres göteborgi képletet, „csupán” friss lendületet lehelt belé a gitárosduó kreatív dalszerzői kvalitásainak és Christian Alvestam énekes világszínvonalú „kettős” vokál performanszának köszönhetően. A Scar Symmetry mindig patikamérlegen mérte ki a lead gitártémák, az érzelmes refrének és a háttérbe megbúvó szinti-aláfestés által injekciózott megadallamokat, ill. a beszaggatott melodeath riffek, a morcos halálvokálok zsigeri durvulatait, nagyjából a Soilwork klasszis érája, főként a ’Natural Born Chaos’ receptjét követve.

Mikor 2008 augusztusában az azóta a kortárs melodeath egyik élénekesévé avanzsáló Alvestam távozott a zenekarból, a rajongók hada is megingott: a pótlására szerződtetett két énekes, mint azt a talán túl gyorsan piacra dobott 2009-es ’Dark Matter Dimensions’ bizonyította, nem tudta felszínre hozni az Alvestam által képviselt érzelmi mélységeket, vokális szélsőségeket. A fájó pont nem is Roberth Karlsson, aki többnyire a verzéket hörgi világgá, hanem a negédes dallamfelelős, Lars Palmqvist, akinek hangja gyakran semmitmondóan steril – Christian Alvestam hangszálcsodát nehéz is pótolni.

Az új énekesduóval készült album(ok) „vétke”, hogy egészen kommerszé szelídültek az egyébként sem kelet-európai underground klubok félhomályába szánt dalok; előemésztett, macsó hörgéssel megfejelt „pop death metal dalok” sorát rejtik. A fogyasztás azonban inkább gusztus dolga, ugyanis a Scar Symmetry instrumentális szekciója gyenge munkát nem ad ki ujjai közül, épp csak a hangolás merészkedik néhol túlságosan közel a túlmodernizált bandák világához.

A ’The Unseen Empire’ két év elteltével ott veszi fel a fonalat, ahol a ’Dark Matter Dimensions’-zel elvarrta, ugyanaz a hörgés-morgós álcába bújtatott direkt slágeresség jellemzi az idei korongot: a nyitó The Anomaly az Amaranthe bármelyik eresztésével lazán felveszi a versenyt. Az indusztrálissal kacérkodó billentyűs alapozás (Illuminoid Dream Sequence), a torzított énektémák és a totálisan szaggatott, tonnázó gitárriffek (Extinction Mantra) szemöldökráncolás nélkül simulnak a régi vonalas, hátborzongató szólóval felvezetett és duplázó által hajtott, ultrasúlyos dalokhoz (Seers of the Schaton). Karlsson ördögi bugyborékolása gyönyörfakasztó, és Palmqvist is kapott annyi fülbemászó refréndallamot, hogy ne nézzük csúnya szemmel szűk hangterjedelmét. Igaz, az eredetiség-faktor megfakult náluk mostanság, az okosan megszorított játékidejű ’The Unseen Empire’ pofátlanul slágeres, néhol kellő keménységgel odapakolt dalokkal van tele, amelyre így kisebb hibái ellenére sem lehet haragudni. (Tomka)

Pontszám: 7

A Maradványérték korábbi részei