Bőrbe öltözött srácok és elektromos játékszerek - Pretty Boy Floyd életmű

Számtalan kritika és életmű kapcsán leírtam már, mennyire hálás dolog volt az 1985 és 1991 közötti időszakban glam metalt játszani. A stílus ekkor már a csúcson volt, az érdeklődés pedig a tetőfokára hágott. Ha volt gitárod és feltupírozott hajad, elmehettél rock sztárnak és egyből megkaptad bármelyik csajt a környéken. A kánaáni állapotokat bizonyítja többek közt az is, hogy a Mötley Crüe ekkoriban mindenféle társadalmi kihágás és zenei baki ellenére is hatalmas sztár maradt, és a Wasp csillaga is felemelkedőben volt, annak ellenére, hogy a debütalbumukat követő két lemez sokak szerint nem ütötte meg a mércét. Úgy látszik tehát, hogy a glam metal nem csak a zenéről, hanem az élő előadások milyenségéről és az életérzésről is szólt, sőt, talán sokkal inkább szólt arról, mint a lemezre vett anyagokról. Ezt támasztják alá életmű sorozatunk következő alanyai is, akik tulajdonképpen egyetlen lemezzel írták fel a nevüket a halhatatlanok sorába…

A Pretty Boy Floyd eredete a napfényes 1986-os évig vezethető vissza, amikor Hollywood amúgy sem nyugodalmas éjszakáit a Doll névre hallgató zenekar tagjai próbálták lángra gyújtani. A Doll egyike volt a korszak számos sztárjelöltjeinek, ám a demófelvételeken kívül sosem tellett tőlük többre. Zenéjük a megszokott klisékből épült fel, a Mötley Crüe letagadhatatlan hatását mutatva. Magát a Pretty Boy Floydot az újonnan érkező gitáros, Ariel Stiles alakította meg, aki rögtön le is cserélte a zenekar teljes állományát. Vinnie Chas lett a basszeros, Kari Kane a dobos, az énekesi posztot pedig Steve Summers kapta meg, aki öltözködésében nagyon hamar elkezdte kopírozni az akkor éppen karrierjét beindító Poison tagjait. Egyértelműen a rikító és figyelemfelkeltő cuccokat favorizálta, a korai nyolcvanas évek glam punkos stílusa már a múlté volt ekkor. Summers hangilag nagyon érdekes jelenség volt: jellegzetes és megjegyezhető, ugyanakkor a glam metal elvárásaihoz tökéletesen igazodó orgánuma fontos fegyver volt a banda arzenáljában, hiszen alapjáraton zenéjük igencsak kevés egyediséget tartalmazott…

Az első album megjelenése előtt végül Stiles elhagyta a zenekart, helyére Kristy Majors érkezett. Így a Pretty Boy Floyd tökéletesen elvesztette a gyökereit, ennek ellenére a lemez felvételeinek idején nagyon sokat merítettek a régről rájuk maradt Doll demókból. Úgy is mondhatnánk, hogy a rengeteg panel mellett a fiatal csapat még a névadó, de már máshol zenélő alaptagok ötleteit is lenyúlta… csúnya dolog volt, de a módszer végső soron működött.

Az MCA Records gondozásában 1989-ben megjelent ’Leather Boyz With Electric Toyz’ című lemez jószerével a csapat egyetlen valódi stúdióalbuma lett végül. A feljátszott tíz dal között megtalálható a Mötley Crüe 1981-es klasszikusa, a Toast of the Town, ami arra utal, hogy a csapat nagy Mötley-fanokból állt össze (ez a dal ugyanis nem volt széles körben ismert és elterjedt nóta, inkább az ősi idők rajongói ismerhették jobban). A fennmaradó kilenc nótából az első felvezető kislemez a Rock ’n Roll lett. A glam metal körökben ma már jól ismert és elismert sláger a valaha volt talán legnagyobb durranás a srácoktól. A rendkívül paneles zenét is sikerült egy igazi slágerré összekovácsolniuk, amin rendkívül sokat dobott Summers hangja. A dalhoz készült videoklip is megfelelt a korszak kívánalmainak, a csapat vizuálisan továbbvitte a Poison örökségét – szemrebbenés nélkül beöltöztek nőnek… További finomságai a lemeznek a Wild Angels című ballada (á’lá Poison: I Won’t Forget You), a 48 Hours, és az I Wanna Be With You, mely a második kislemez lett végül, valamint a Last Kiss című popnóta. A Rock ’n Roll később kifejezetten jól szerepelt az eladási listákon, és maga az album is sikeresen megtalálta a célközönségét. A Pretty Boy Floyd ezzel gyakorlatilag befutott csapatnak volt tekinthető.

A folytatás azonban mégsem úgy alakult, ahogyan azt előre el lehetett volna könyvelni. A debütlemez megjelenésének évében a csapat pereskedni kényszerült a kanadai, szintén Pretty Boy Floyd névre hallgató zenekarral. Dalaikat két alkalommal is felhasználták mozifilmekhez, majd megkezdődött a második album felvétele… De megjelenésre már nem került sor. Mindenféle siker ellenére a banda 1991-ben felbomlott, ki-ki ment a maga útjára. A dolog már csak azért is meglepő, mert a valódi trauma, a glam metal iránti érdeklődés megszűnése ekkor még nem következett be. A csapatból gyakorlatilag mindenki talált magának új elfoglaltságot: Summers egy sztriptíz bárt kezdett vezetni a testvérével, Vinnie Chas pedig csatlakozott Stiles új bandájához, mely a hetvenes évek zenéjéből merítette a fantáziát. Hogy pontosan mi vezetett a felbomláshoz, azt utólag nehéz megmondani, de véleményem szerint közrejátszott a dologban az is, hogy a bandán belül aligha volt olyan dalszerző, aki képes lett volna megismételni az előző album bravúros dalait – bizony-bizony, nem volt feltétlenül bölcs dolog felhasználni a szép emlékű Doll hátrahagyott anyagait.

Az újjáalakulás azonban nem váratott magára sokáig, még ha innentől érezni is lehetett, hogy a Pretty Boy Floyd inkább hobbizenekarként működik. Az eredeti csapatból 1995-ben Majors, Kane, és Summers maradt csak meg, hozzájuk csatlakozott az L.A. Guns basszista Keff Ratcliff és Keri Kelli gitáros. Rendkívül zavaros, nehezen követhető korszaka kezdődött meg ekkor a zenekarnak, melyet talán az elcelebesedés tökéletesen magyartalan jelzőjével tudnánk körülírni. Az újjáalakulás után még futotta a bandától egy új stúdió EP-re, ami 1997-ben jelent meg, majd 1998-ban napvilágot látott első új albumuk, a ’Porn Stars’.

Ezen a lemezen a csapat valami nagyon furcsát alkot. Különböző nézőpontokból nézve fércmunkát, vagy a divattal való hősies harcot is beleláthatunk az anyagba, melynek gerincét ugyan új nóták teszik ki, ám nagy számban szórtak el rá ön- és hagyományos feldolgozásokat is. A Rock ’n Roll például Set The Night On Fire címen szerepel, de alig változott valamit. Kapunk egy-egy feldolgozást a Kisstől, valamint Alice Coopertől. Összességében hét újra felvett dal, két feldolgozás, és öt új szerzemény szerepel a lemezen… Jogos a kérdés, miszerint ezt az albumot mégis hova gondolta elhelyezni a csapat az életművében, egyáltalán, volt-e rá szükség. A banda akkori stílusát szemlélve egyértelműen nem. A régi slágerek nem változtak meg jelentősen, talán kicsit nyersebbek lettek ebben a körítésben, de az élő előadások sem működtek igazán (ezt bizonyítja a 2001-ben kiadott, gyalázatos minőségű ’Live at the Pretty Ugly Club’ című élő lemezük).

Az elkövetkező években a csapat felállása folyamatosan cserélődött. Játszott a bandában Tommy Thayer, Eric Singer, Dimebag Darrel, valamint olyan borzalmas művésznevű zenészek, mint Criss Peters, Mikki Twist, vagy Roxy Coxy (wtf?). Ekkortájt gyakorlatilag haknizenekarrá váltak, néhány régimódi glam nótával, meg a Rock ’n Roll szintű megaslágerekkel. A rajongók pedig eltartották őket…

A kétezres években a banda és a kiadó folyamatosan nyúzta a bőrt a zenekar híveiről. Megjelentek a demógyűjtemények, kiadásra került a félig felvett második album anyaga (persze, némi keverést követően), majd megjelent utolsó stúdiólemezük is.

A ’Size Really Does Matter’ egy hangos hard rock album, amin érzékelhető a glam metal bizonyos fokú hatása. A kritika általában szerette a lemezt, és jószerével ez volt a csapat első igazán sajátkezű alkotása, ám kereskedelmileg egyértelműen bukásnak volt tekinthető. Pedig a megkezdett út alapvetően jó volt, ám szinte biztosra lehetett venni, hogy az 1989-es sikereket megismételni lehetetlen lesz. Ennek megfelelően lemezt azóta sem készítettek, viszont előszeretettel szerepeltek a tévében. 2007-ben Majors és Summers egy internetes show keretében box meccset vívott, majd a debütlemez megjelenésének huszadik évfordulóján világkörüli turnéra indultak – valószínűleg mondani sem kell, elsöprő sikereket arattak, mint a glam metal szcéna utolsó mohikánjai. Napjainkban a csapaton belül újra tagcsere ment végbe, így Ben Graves és Criss 6 érkezésével a Pretty Boy Floyd történetében a legerősebb felállással szánthatja fel a színpadot… legalábbis a banda tagjai szerint.

Ezt hallgasd tőlük: ’Leather Boyz With Electric Toyz’ (1989) (valamint érdekességképpen érdemes belefülelni a Doll 1986-os demóiba is)

Vége

Szerző: TShaw