Kedvenc Lemezeim - Robert Plant: Manic Nirvana

írta TShaw | 2011.04.26.

Robert Plant szólóéletművének három klasszikus lemezéből a középső a ’Manic Nirvana’ – sokak szerint csak előfutára a következő, klasszikusnak kikiáltott album, a ’Fate Of Nations’ tökéletességének, ám véleményem szerint több annál, bizonyos szempontból a Plant anyagok között egyfajta csúcsteljesítmény, amit sem megelőzőleg, sem később nem sikerült reprodukálnia.

Az okok megértéséhez a zenét létrehozó gárdát kell megismernünk. Fontos tény, hogy a ’Manic Nirvana’ felvételeinek idején Plant mellett olyan figurák forogtak a stúdióban, mint Charlie Jones, aki véleményem szerint nyugodtan megkaphatná az ötödik Led Zeppelin tag megnevezést, vagy Doug Boyle, aki fiatal mivolta ellenére hatalmas elánnal szállt be a gitárrészek feljátszásába, de a legfontosabb szereplő talán az a Phil Johnstone, aki a gitárok és a szintetizátorok mellett a producerek által irányított kormánykereket is kezelte ekkortájt. Ez a csapat félig-meddig létezett csak a megelőző lemez felvételeikor, és a következő anyagon szintén csak nyomokban jelenik meg, akkorra pedig Johnstone kezéből is kikerült az irányítás. De akkor térjünk rá a lényegre… lássuk, miben rejlik a ’Manic Nirvana’ ereje.

A válasz szerintem egyszerű: az érzelmekben. Ezen a lemezen sikerült a legjobban összhangba hozni Plant dalainak mondanivalóját a hangszerekből kicsikart hangokkal, méghozzá úgy, hogy az összkép emellett is rendkívül kommersz és időtálló maradt. Ez a legjobban talán két dalon érhető tetten. A több mint öt percig hömpölygő She Said csalódott balladájában drámai samplerekkel kerül megidézésre a feszült vonós belépés; a gitár, a basszus és a dobok keményen lüktetnek, akár a csalódott, dühős szív, majd Boyle fájdalmas sikolyokat csavar ki hangszeréből. A dal középrészén aztán zenei híd vezeti fel az egyre feszültebbé váló befejező részt, ami másfél percen át tépi az ember idegeit, végül egy haragból kirobbanó gitárriff-tengerben tör ki a semmibe. Félelmetesen jól megkomponált nóta ez, ami drámaiságában felveszi a versenyt néhány Zep klasszikussal is – effektíve nyugodtan lehetne akár a nagynevű anyabanda nótája is.

A másik, hasonlóan hátborzongató összhangra épülő dal az I Cried. A múltba történő elmerengés akusztikus, enyhén elszállós dallammal indít, majd Plant lebegő vokáljai szinte időutazásra invitálják a hallgatót, abba az időbe, amikor Stella Stevens-szel sétálhatott, vagy álmodozhatott. Később aztán Boyle riffjei súlyozzák le a nótát, mintegy földhöz láncolva minket, emlékeztetvén, hogy ez csak képzelgés, meg kell maradnunk a valóság talaján! Érdekes módon a dalnak határozottan nyugtalanító a lezárása, nem tudunk felszabadulni a végén, ráadásul éppen a fentebb taglalt She Saidbe fogunk átcsapni másodperceken belül… De hogy ne csak a nyomasztó témákra térjünk ki, a lemeznek természetesen van partiorientált oldala is. A S S S & Q például határozottan a korszak popzenei divatját mutatja be, keményebb, szinte már glam metalos hatásokra utaló gitártémákkal megtűzdelve. A mozgalmas nótákra vágyóknak a Nirvana című durvulás lesz a kedvence, mely bár nem egy klasszikus értelemben vett metal nóta, csilingelő riffjei mégis rákényszerítik az embert a léggitár előkeresésére, képtelenség legalább bólogatás, vagy ujjdobolás nélkül végigülni a szerzeményt… Nem mellesleg Charlie Jones is elképesztő basszusfogásokat rak a háttérbe, ez olykor tisztán hallatszik. Ugyan így jellegzetes pillanat a Tie Dye In The Highway, mely megmutatja, milyen zenét játszott volna a Zep, ha még talpon van a kilencvenes években: elektromos alapokra húzott kőkemény, nyers gitárok; bombabiztos basszusalappal; a kellő helyen szintivel nyomatékosítva. Tökéletes!

Ez volt hát a siker titka 1990-ben, az összetartás, a teljes megértés, az abszolút szimbiózis Plant és az aktuális háttéremberei között. Nyilvánvalóan demokratikus módon működött ez a zenekar, különben nem lenne ekkora a kilengés az előző és a következő albumhoz viszonyítva. Számomra a ’Now and Zen’ még túlságosan is pop orientált volt és mellőzte a háttérben megbúvó, csak idővel a felszínre bukkanó nagy pillanatokat, míg a ’Fate Of Nations’ már egy kiszámítható, klasszikus mivoltát azonnal feltálaló, ám mindenféle játékosságot nélkülöző anyag lett. A ’Manic Nirvana’ tökéletes fúziója a két útnak.

Robert Plantnek nagy szerencséje volt az 1980 utáni időkben. Zeptől távoli zenéjét befogadta és szerette a közönség, ahogyan teszi ezt napjainkban is (ilyen hanggal nem is csoda), ám vannak pillanatok az életművében, amiket hallva azt mondhatjuk, nem veszett el minden 1980-ban. Az, hogy a ’Now and Zen’ – ’Manic Nirvana’ – ’Fate Of Nations’ trilógiából kinek mi a kedvence, az egyéni kérdés, de én középre teszem a voksomat.