Nincs mese. Ez metal!: Slayer, Megadeth, 2011.04.08., Papp László Budapest Sportaréna

írta Adamwarlock | 2011.04.10.

Lassan nem is tudom, hogy melyik banda pólóját menőbb hordani, a Motörheadét vagy a Slayerét. A kutyafej a trendibb vagy az ókori Rómát idéző sas? Április 8-án ebből a két fajta felsőből akadt a legtöbb a Papp László Sportarénában. Persze nem feledkeztem meg a Megadeth-egyenruhába öltözöttek garmadájáról sem, de nekem valahogy Mustaine csapatának borí­tói és termékei sohasem tetszettek. A zene annál inkább... Megadeth A csapat viszonylag korán lépett szí­npadra. Sokan átkozódva hagyták el a büfé előtt kí­gyózó sorokat, hogy ne maradjanak ki a mókából. A kezdő Trust í­gy azzal telt el, hogy a jónép akár két-három sört is megragadva húzott be a terembe, lökdöste át magát a tömegen, hogy megtalálja helyét a nap alatt. Az Aréna dühöngője el volt felezve (vagy harmadolva?), ugyanis a jó magyar kultúrhagyományoknak megfelelően, a leghalványabb esély sem mutatkozott, hogy két ekkora névre összegyűljön egy bő 10.000-es tömeg. Ennyi erővel a Pecsába is tehették volna a bulit, talán még olcsóbb is lett volna... Tehát, szí­npadon az este első főszereplője, kezek lendülnek a magasba, odakinn a dohányolók még szí­vnak egy utolsót a cigarettákból az ajtóban, kezdődik a show. Mustaine talán a világ legocsmányabb kétnyakú gitárját tartja a kezében, vörös haja beburkolja az arcát. A többiek ennyire nem vonzzák a szemet, de már csak rápillantva a szí­npadképre érezni lehetett, hogy egy jó kis bulinak nézünk elébe. Már az első két számnál hallani lehetett, hogy a cájg bámulatosan jól szól. Persze vannak kisebb technikai sunyiságok, amelyekkel valószí­nűleg direkt éltek a technikus kollégák. Mustaine gitárja alapból hangosabb, mint Broderické, de ez érthető, végül is ő a főszereplő. Hangja viszont lejjebb van kanyarintva a zenéhez képest... no igen, jobban szeretjük, ha nem próbál meg éneklést imitálni. Az áll neki a legjobban, ha csak gonoszul köpi, vagy vicsorogja a szavakat. Az első két szám alatt én picit halknak éreztem az összhangzást, de ennyi kellett a beálláshoz. Ezután példaértékűen csodálatosan istencsászárul dörrent a cucc. A számok közt elkaptam néhány hangfoszlányt a tömegből. Volt, aki most hallott életében először a Megadethről, volt, aki kiselőadást tartott, hogy neki mennyire nem tetszik, hogy Dave milyen nyersen játszik. Én speciel éppen ezt imádom a csapatban. Valahogy úgy érzem, hogy remekül kapták el a thrash és a heavy metal közötti hangulatot. Fogós riffek, pofaleszakasztó hangzás, de néhol kellemes dallamok és intelligens szólók. Sokan nem szeretik Mustaine kissé darabosnak mondott stí­lusát a gitárjáték terén, de szerintem éppen ez adja meg a Megadeth varázsát. Kissé indusztriálisak a szólói, ami ad egy fajta gonosz, hideg atmoszférát a dalokhoz. Ezen a bulin láthatóan jó hangulat uralkodott a szí­npadon, bár Dave nem volt túl beszédes kedvében, csak néhány megjegyzést tett hozzá a számokhoz. A setlist igazi slágerbomba volt: lefutották az összes kötelező menetet, de nem volt hakniszagú a dolog. Tizenhárom számtól többet ne is várjunk. Számomra a csúcspont egyértelműen az A Tout Le Monde, a Hangar 18 és a Peace Sells volt, de alapjában véve minden szám rendben volt (mondjuk én Head Crushert pont nem csipázom). Őszintén szólva, én olyan nagyon sokat nem vártam sohasem a Megadeth többi tagjától. Valahogy Mustaine az alfa és az ómega a bandában és pont. Mondjuk csodálom a fiúkat, hogy hosszútávon képesek elviselni Dave-et, akinek pszichológiai kórlapját egyetemen tananyagként kéne mutogatni, olyan tanulmányértékkel bí­r. David Ellefsonra egy rossz szót sem lehet mondani, mert szinte kivétel nélkül hibátlanul teljesí­t, és emellett még kifejezetten szimpatikus figura. Ő kommunikált is azért rendesen a közönséggel, ellentétben a főnökkel, aki nagyrészt a sátorként arcára borí­tott haja által körbefont világban volt el. Brodericktől én nagy hátast nem dobtam. Jónak tartom, de nekem valahogy mindig is az unterman kategóriában volt. Mondjuk két év után mit várjunk? Ettől függetlenül passzol a bandához, ahogy a kanadai Shawn Drover is. Kemény és pontos, de igazából semmi több (talán csak azért érzem ezt í­gy, mert utána Dave Lombardo következett...). Összességében nagyon jól éreztem magam a Megadeth nem túl hosszú bulija alatt. Még vagy négy számot rátettem volna szí­vem szerint, de a szí­nfalak mögött már készülődtek Kerry Kingék, úgyhogy Mustaine-éknek takarodó volt. Nem volt idő nagy tapsoltatásra, ünnepeltetésre. Laza köszönés, intés a közönség felé, és csókolom. Setlist: Trust / In My Darkest Hour / Hangar 18 / Wake Up Dead / Poison Was the Cure / 1,320' / Sweating Bullets / She-Wolf / Head Crusher / A Tout Le Monde / Symphony of Destruction / Peace Sells /// Holy Wars... - The Punishment Due - Mechanix Slayer Húsz perc átszerelés volt a menetrendben. Lett belőle fél óra. Arayaék is elég hirtelen termettek a szí­npadon, í­gy újból a büfétől fejvesztve rohanó tömeg képe tárult elénk az ajtónál. Ahogy elnéztem, a nép inkább a Slayer kedvéért gyűlt egybe, mint a Megadeth koncertjéért, jóval többen is voltak a dühöngőben. Nos, a teremben nem sok ösztrogént lehetett érezni, és a vékonydongájú, seggig érő hajú fiatalság sem igazán képviseltette magát. Ide főleg a "fasza gyerekek" jöttek el: kivarrt alkarok, kopasz fejek, sűrű szakállak voltak jellemzők a közönségre. Kí­váncsi lennék, mekkora lenne a pusztí­tás, ha a Slayer közönségét összeeresztenénk mondjuk valamelyik gyűrűkura-metal csapat rajongóival egy jó kis free for all hirig kedvéért.... Tehát azt akartam kifejezni, hogy a Slayer legtöbb rajongója... nos... nagy. Akármennyire is a világ egyik leginkább őrjöngő bandájának koncertjén voltunk, olyan hatalmas darálás az első sorokat leszámí­tva nem igazán volt. Ez engem mondjuk cseppet sem zavart, de még mindig képtelen vagyok megérteni, hogy miért olyan nagyon vicces a negyedig teli söröspoharat szép í­vesen behají­tani a tömeg közepébe. Ez bennem kérdéseket vet föl: Ad 1: Miért nem iszod meg a söröd, ha már kifizetted, b******g? Ad 2: Szerinted kinek jó, ha teli megy a nyaka meg a ruhája sörrel? Az a gyomorba való, nem? Mindegy, szerintem le lehetne szokni róla, mert elég bunkó dolog. Volt még egy fél pár cipő is, ami többször a levegőbe emelkedett. Remélem végül visszatalált a gazdájához... Ahogy elnéztem a Slayert, egyből láttam, hogy remek hangulatban vannak. Tom Araya nem egy lelkes mosolyt megeresztett a közönség felé, ami elég bizarr látvány volt a kemény zenebona mellett. A hangzás itt is tökéletes volt, ahogy ezelőtt a Megadeth esetében, bár egy nyúlfarknyit én a basszusgitárra még raktam volna. Kerry King, bár lényegében statikus pontja a szí­npadképnek, mégis rettentően látványos. Ez egyrészt adódik a fantasy-főellenség kinézetéből, másrészt, mert annyira menőn, megerőszakolósan gyűri maga alá a gitárját, hogy az ember eldobja az agyát. Ez volt az első Slayer koncertem, és nagyon meglepődtem, hogy Tom Arayanak ennyire jó a hangja élőben. A pasas egész este egyszer sem hibázott. Őszintén szólva, sokkal jobban tetszett, mint bármi, amit stúdióban készí­tettek. Jobban átjött a düh, és a nyers pusztí­tás, amit a Slayer zenéje közvetí­t. A szí­npadon a fények is nagyon látványosak voltak. A rockerszí­vet megmelegí­tő Marshall fal hol szí­nes fényekben pompázott, hol ködös megvilágí­tásban tette sejtelmessé a szí­npadképet. Az est fő kérdése természetesen az volt, hogy a Cannibal Corpseból, az európai turné erejéig átigazolt Pat O'Brien mennyire lesz képes helyettesí­teni a betegeskedő Jeff Hannemant. Nos, azt kell mondani, hogy első osztályú gitározásban volt része a közönségnek. Pat nemcsak tökéletesen levette Jeff stí­lusát, de bebizonyí­totta, hogy brutálisan ért a hangszeréhez. Mindent hozott, amit a Slayer zenéje igényel, néha még többet is hozzátett. Mondjuk nem egy nagy "vasziszdasz" mint szí­npadi jelenség, mert csak a rőzséjét rázza, de közben úgy tekeri a gitárt, hogy öröm volt hallgatni. Sajnálom, hogy Jeff nem lehetett itt, mert nélküle azért még sem AZT a Slayert láthattam, de öröm az ürömben, hogy Pat személyében méltó helyettesí­tést találtak, aki még hozzá is tudott tenni a bulihoz. Az elhangzott dalokról meg mit mondjak? Klasszikusok, valódi best of program, plusz három szám az új korongról. Talán annyi változtatást tettem volna, hogy a koncert közepe tájára kicsit változatosabb nótákat variáltam volna, de hát ez Slayer... nekem elég, ha zúznak és tekernek. Na jó, még egy Disciplet betettem volna, csak a "slágeressége" kedvéért. Így utoljára pedig el kell mondanom, hogy sem a három húrtépő mágus, sem pedig a kitűnő setlist nem érhetett föl Dave Lombardoval. Na, ő egy igazi állat. Vagy isten. De ember nem lehet semmiképpen, mert amit a dobok mögött művel, arra nincs egy nyelven sem megfelelő szó. Mint a mennydörgés, úgy dörgött az egész Aréna, jó, hogy nem esett darabjaira. Ezen a szinten már értelmét veszí­tik az olyan kifejezések, mint "pontosság" vagy "ritmusérzék". Tehát a fickótól el kellett ájulni. Aki nem is szereti a Slayer zenéjét, annak is ajánlom, hogy egyszer nézze meg őket, Lombardo miatt mindenképp érdemes. Az este tehát kitűnő hangulatban telt: igazából el sem tudom dönteni, hogy a két produkció közül melyik tetszett jobban. A Megadeth zenéje talán közelebb áll a szí­vemhez, de a Slayer bulija Lombardoval megfűszerezve tényleg bámulatos volt. Idén Hegyalján jön a folytatás, ugyanis Kerry Kingék ismét meglátogatnak minket a nyáron! Setlist: World Painted Blood / Hate Worldwide / War Ensemble / Postmortem / Temptation / Dead Skin Mask / Silent Scream / The Antichrist / Americon / Payback / Seasons in the Abyss / Snuff /// South of Heaven / Raining Blood / Black Magic / Angel of Death Adamwarlock Fotók: TT Köszönet a LiveNationnek!