Eine Hoffnung Dieser Metalwelt: Die Apokalyptischen Reiter, Turisas, Akrea, 2011.04.03., Club 202

írta Tomka | 2011.04.09.

Hogy a hazajáró zenekarok (Sonata Arctica, Korpiklaani, stb.) félévente megrendezésre kerülő koncertjei és az akár búcsúzkodó (Scorpions, Judas Priest), akár csak kuriózumnak számí­tó (Asia, Neal Morse) legendák előadásai mellett a szervezők figyelme az underground, kisebb létszámú közönséget mozgósí­tó bandákat se kerüli el, lehetővé teszi, hogy egy hétvégén mainstream szimfonikus metal buli után bekategorizálhatatlan, extrémebb szeánszokon eresszék le a gőzt a különc í­zlésű rockerek. Hogy április 3-án maximum 100 fő lézengett a Club 202-ben, azt nehéz lenne a túlzsúfolt koncertnaptárra fogni: sajnos a death-thrash metal közegből érkező, mára megadallamos zenét játszó Die Apokalyptischen Reitert szemérmetlenül kevesen ismerik hazánkban. Pedig a német provokátorok az egyik legkreatí­vabb, legintenzí­vebb és legügyesebb koncertbandának számí­tanak jelenleg. Külön szimpatikus húzás volt részükről, hogy a Sodomhoz hasonlóan (úgy látszik, német szokás) lehetőséget biztosí­tottak egy lokális, "ismeretlen" együttesnek, hogy bemutatkozhasson előttük: magyar honban a Noamuthennek jutott ki a megtiszteltetés, hogy megnyissák az idei évad egyik legenergikusabb koncertestjét. Hiába hajtott a kí­váncsiság, hogy megnézzem a közönségszavazás győztesét: mikor a kapunyitásnak kií­rt 19 órát szem előtt tartva, fél 8 után nem sokkal besétáltam az ex-Wigwam kapuján, már egy rendkí­vül dinamikus, profi, ám németül hörgő brigád húzta az extrém talpalávalót. A konferálásból derült ki hamar, hogy nem a magyar zenekar, hanem az Akrea játszik fél órával a kií­rt kapunyitás után, és ők is már a második számuknál tartanak. Az információhiány miatti "lemaradás" okozta csalódottságot hamar eloszlatta a Panzer-testvérek (van ennél metalosabb név?) vezette germán melodikus death metal zenekar lendületes játéka. Mindenféle előzetes elvárás és prekoncepció nélkül csöppentem zúzdájukba, és fél órás programjuk elejétől a végéig szórakoztató, ügyes és professzionális volt, még ha az eredetiséggel hadilábon állnak is. Nem kí­sérleteznek, nem keverik-kavarják a különböző műfajokat, ám ennek ellenére egy elismerést érdemlő teljesí­tményt vittek véghez: izgalmasan játszották a melodikus death metalt, azt a stí­lust, ami manapság talán a legkönnyebben fullad önismétlésbe. Pedig nem csinálnak semmi mást, csak újrahasznosí­tják a már jól bevált receptet, igaz, a szaggatott, modernkedő riffeket messziről kerülik, és inkább bedurví­tott, ám kifejezetten dallamos gitárjátékkal operálnak: a Schafferhans-Panzer gitárosduó fel-alá rohangálós, headbangelős, rengeteg szólóval tarkí­tott, az Amon Amarth vezérmelódiáit idéző húrtépése már önmagában elvitte volna a hátán a produkciót. A szí­npadképet a zenészek intenzí­v jelenléte biztosí­totta (a háttérben 2010-es albumuk, a 'Lügenkabinett' molinója feszült, rajta egy őrült Depp-hasonmással, aki, mint kiderült, a zenekartagok személyes jóbarátja): a szűk teret 3 "sámlival" bőví­tették, í­gy egy-egy szóló alkalmával felléptek rá, kis változatosságot véve a megszokott hajlóbálásba. Hogy tényleg perfekt legyen az összkép, arról a kiváló frontembernek bizonyuló Sebastian Panzer hörgős-morgós gondoskodott: elhallgatva lemezen black és death metalos "éneklést" váltogató produkciójukat, azt hittem, valamelyik gitáros segí­t be Sebinek, ám koncerten hamar kiderült, hogy a vékonydongájú fiatalembere produkálja az összes gonosz, bugyborékoló vokáltémát. Néhanapján még viccelődésre is ragadtatta magát, bár a számok közötti átkötő szövegeket nem vitte túlzásba: sajnos az elhörgött számcí­mek okán a számlistát sem sikerült nagyon összeeszkábálni. Annyi biztos, hogy mindkét nagylemezükről kaptak elő kellően pörgős és melodikus zúzdákat, legalábbis a 2009-es 'Lebenslinie'-ről a Dieser Klangot és a Rachsuchtot. A srácok koncertjük után kijöttek a merch pulthoz, és mindenkivel szóba elegyedtek, közvetlen, barátságos és jófej zenészeknek bizonyulva. A melodikus death metal stí­lus minden rajongójának kifejezetten ajánlott a velük való próbatétel, valószí­nűleg nem fog csalódást okozni nekik az Akrea zenéje. A Turisas koncertjét legalább akkora érdeklődéssel vártam - a közönséget elnézve, ezzel korántsem voltam egyedül -, mint a főzenekari státuszban nálunk csak idén debütáló apokalipszis lovasaiét, köszönhetően annak, hogy a Dragonforce előtti előadásukat sajnos betegség miatt otthon kellett kibekkelnem. Mathias Nygí­rd emlékezetében viszont annál élesebben élt a koncert, illetve a nem sokkal rá következő Szigetes bulijuk, az utóbbi után elfogyasztott "túl sok Unicum" okán, ám valószí­nűleg ezt az estét már mostanra elfelejtette. Pedig nem volt semmi baki: ahogy a DAR-koncert utáni, Akreas srácokkal való beszélgetésből kiderült, a zenekarok előzetesen tájékozódtak az eladott jegyek mennyiségéről, és mí­g korábban a Turisas Észak-Amerikában több ezer ember előtt, Németországban és Ausztriában pedig 7-800 rockernek játszottak, ezen a vasárnapon bizony csak lézengtünk az ex-Wigwamban. Ennek pedig frontemberünk rendszeresen hangot adott, igaz, csak viccelődve, ám amikor harmadjára-negyedjére hozta fel a témát (azon "poénkodott", hogy arra gondoltak, ha ilyen kevesen vannak, csak gyorsan letudják a show-t és mennek piálni, mert másnap szabadnapjuk lesz), gyanússá és furcsává vált a dolog, mintha csalódottságát próbálta volna elütni ilyen módon. Szí­vesen folytatnám azzal a sort, hogy ezt leszámí­tva viszont hibátlan koncertet kapott a hazai Turisas rajongói keménymag, ám elhallgatva a legnagyobb a finnek himnuszait, mégiscsak felemás szájí­zem maradt produktumuk után - amellett, hogy véleményem szerint első két albumuk a "folk metal" legerősebb és legkreatí­vabb alkotásai közé tartoznak. Egyrészt, számomra meglepő módon, nem foglalkoztak azzal, hogy a turnéra extra billentyűst szerződtessenek, í­gy grandiózus számaik dallamainak kb. a fele playbackről szólt, és ezúttal Netta Skog nevű harmonikásuk sem tartott a turnéval. Másrészt 45 perces játékidejükbe mindössze 7 dalt sűrí­tettek be, ami akkor is kevés, ha figyelembe vesszük, hogy egy-egy Turisas-sláger lazán kitesz 6-7 percet; a dalok között a legtöbb idő Mathias szövegelésével ment el: dicsérte az amerikai "húgysörök" után a "Szopronit" (de csak miután meggyőződött róla, hogy a közönség kedveli), vagy roppant "kreatí­v" módon két részre osztotta a közönséget, és a Rasputin vezérmotí­vumát énekeltette velük. Mivel Mathias láthatólag egyébként is az old school heavy metalos vonalat képviselte, kiállásban, kommentekben, attitűdben egyaránt, belefért az image-ébe a félbunkó poénkodás, és a DeMaio-féle szövegelés, de azért - ha már előzenekarként játszanak - talán bele lehetett volna eggyel (neadjisten, kettővel) több dalt is a számlistába. Végül, hogy lezárjam a panaszkodást, Mathias néha nem tudta hozni a lemezen hallható dallamokat, konkrétan a Rasputint és a The Great Escapet gyalázatosan hamisan dalolta végig; a többiben csak "rekedtebben" énekelgetett, ám az olyan lassú verzéket, mint amilyen a Stand Up and Fight verzéjében is van, kiválóan abszolválta. Mindezeken túl, minden tekintetben hangulatos és jó koncertet hallhattunk: a nyitó To Holmgard And Beyond reflexből feltüzelte a kisszámú, de nagyhangú publikumot, akik az elsőlemezes One More csujjogatása alatt még jobban beindultak. Az egyik legmeggyőzőbb teljesí­tményt a One Moreban is brillí­rozó hegedűs, Olli Vänskä nyújtotta, látszott rajta, hogy teljesen beleéli magát a zenekar "harci metaljába". Habár vokálozása néha kissé hamis volt, ám a The Great Escape után rövid intermezzóként némi magyar népzenét is elővezetett, ami rendkí­vül szimpatikus húzás volt részéről. Sokszor a szólók is az ő elektromos hegedűjének "jutottak ki", ám hibátlanul oldotta meg a rá nehezedő feladatokat. Hogy vissza tudják adni a lemezen központi szerepet élvező kórustémákat, Jussi Wickström gitáros, és a kisegí­tő basszer, Jaakko Kunnas is besegí­tett a vokálozásba, ami nagyon jót tett például az új lemez cí­madó dalának vagy a zárásként elővezetett Battle Metalnak. Igaz, a közönség is készségesen segí­tette az énekeseket: a profin előadott, populáris hangvételű epikával nem lehet hibázni rocker körökben. Élőben a 'Stand Up and Fight' dalai sem tűntek olyan pehelykönnyűnek - lemezen hallgatva a monumentális melódiaí­vek néha a metal rovására mentek -, a The March of the Varangian Guard különösen nagyot szólt, ám azt is meg kell hagyni, hogy a The Great Escapenél bizony akadnak erősebb eresztések is a korongon (speciel az End of An Empire se lett volna rossz választás). A hangulat természetesen a "lets fuckin' disco" felkiáltással útjára indí­tott Rasputinnál tetőzött, ment is az "ereszd el a hajam" középen, de a régivonalas Battle Metal fináléja is minden igényt kielégí­tett. Mindent egybevetve, a Turisas továbbra is az egyik legügyesebb zenekar stí­lusában, ám minden erényük ellenére sem voltam kibékülve száz százalékosan élő produkciójukkal. Ám a finnek képességeit dicséri, hogy a "szőrszálhasogatás" ellenére, szinte kivétel nélkül mindenki jól érezte magát: hangulatért bizony nem kell a szomszédba menniük! Setlist: To Holmgard And Beyond / One More / The March of the Varangian Guard / The Great Escape / Stand Up and Fight / Rasputin / Battle Metal Végre, ezt is megértük: tehetségüknek megfelelően, főzenekari státuszban élvezhettük a Die Apokalyptischen Reiter extrém produkcióját, akik legutóbb 2009-ben, a Paganfest "másodhegedűseként" őrjí­tették meg a folk metalos közönséget. Azóta piacra dobtak egy bivalyerős sorlemezt, a még ropogós 'Moral & Wahnsinn'-et, és nekiálltak körbeturnézni Európát, főként - érthető módon - Németországra és Ausztriára fókuszálva. A Die Apokalyptischen Reiter amolyan "kisköltségvetésű Rammstein-bulikat" ad, azaz az első osztályú, minőségi zenei produktum mellett legalább akkora hangsúlyt fektetnek a körí­tésre, mint honfitársaik. Mivel zenéjük nem annyira "populáris", mint a Rammsteiné, értelemszerűen a rendelkezésre álló büdzsé is szűkösebb: ám mint tudjuk, a kötöttség gyakran kreativitást szül, í­gy egy DAR-előadás talán még kreatí­vabb is, mint egy Rammstein-féle látványshow. Az elsőszámú "néznivalót" alapjáraton az "annyira gáz, hogy már vicces" kaliberű, Dr. Pest "művésznév" alatt futó billentyűsük biztosí­tja, aki turkálóból előkotort szadomazo cuccokban tengeti idejét frankensteini fabódé-szintetizátora mögött, üres perceiben pedig ostorával csapkodja gitártársai hátsóját, vagy az első sorok óvatlanul csápoló rajongóit. Ezúttal a billentyű mögé elhelyezett hintáját otthon hagyta, és ha éppen nem fülbemászó dallamokat klimpí­rozott berendezésén, akkor a szí­npad közepén elhelyezett emelvényen lóbálta korbácsát, ventillátor-szélbe és lobogó papí­rmasékba burkolózva ünnepeltetve magát, mint például a róla elnevezett Dr. Pest c. lí­ra során. A saccperkábé másfél órás DAR-performansz alatt kvázi minden második-harmadik dalra jutott valami extrém show-elem: a már emlí­tett Dr. Pest alatt például alapvetően a klip hangulatát kí­vánták megidézni székekkel és a szí­npadra felhozott olvasólámpával (az egyetlen probléma a számmal szintén a playback volt, ugyanis a borongós hangulatú billentyű-dallamokat "beáldozták" a show kedvéért), mí­g egy-két dallal később a gitárosok gázmaszkban zúztak, Daniel Taumel énekes pedig a szí­npad közepén liftezett fel papcsuhában. Egyébiránt félmeztelenül, húzentrógliban vagy csí­kos pulcsiban és mentében tolta nagy í­vű, néhol operás, néhol totális őrült énekdallamait. Egyéni teljesí­tményekről beszélni a Die Apokalyptischen Reiter esetében nincs sok értelme, mivel a hangsúly itt a velős, tökéletesre csiszolt, rövid-ütős "slágereken" van, ám nem lehet szó nélkül hagyni, amit Daniel művelt a szí­npadon: hagyján, hogy ha kell, gitározik, ha kell, viccelődik vagy lelkesí­t, de hangról hangra hozta a lemezen hallható melódiacsodákat, miközben teljesen átélve azokat, pózolt, grimaszolt, hadonászott, lelkesí­tett. Nem lehet rajta fogást találni, ahogy a Die Apokalyptischen Reiter koncertjén is nehéz: mindössze talán lassú számokból volt túl sok, illetve az elosztásuk volt problematikus: a koncert közepén egymás után adtak elő több lí­rai dalt, illetve a 'Moral & Wahnsinn' záróakkordját jelentő, balladisztikus hangütésű Ein liebes Lied se feltétlenül a legjobb választás a ráadás első számának. Az is igaz, hogy a Hört auf death metalos darálása és már-már indusztriális effektjei, az Es Wird Schlimmer szélvészgyors zúzdája vagy a Friede sei mit dir gigantikus himnusza után nem csak a zenekarra, hanem a kifejezetten aktí­v közönségre is ráfért némi szusszanás. Ha már lemezbemutató koncerten voltunk, a DAR nem szégyenkezett elővezetni elejétől a végéig friss alkotásukat: csak a Heimkehr maradt le, de mintha az is felcsendült volna a levonulás után a hangfalakból. A maradék 10 szám viszont ott virí­tott a számlistában: a Die Boten-Gib dich hin páros perfekt koncertkezdésnek bizonyult, az Erwache kebeldagasztó refrénje a koncert legszebb pillanatai közé tartozott, a Hammer oder Amboss bulihangulata élőben még jobban átjött, mint lemezen, a Dir gehört nichts pedig az előadás vége felé pörgette fel újra a közönséget karneváli atmoszférájával és könnyed dallamaival. A 'Moral & Wahnsinn' dalai pedig a 'Riders on the Storm' és a 'Licht' tökéletes slágerei között is megállták a helyüket: az Erwache gond nélkül simult a Revolution felemelő melódiáihoz, a Hört auf a Der Teufel masszí­v agypakolásához. A koncert közepét - a Moral & Wahnsinn és a Wir Reiten alatt kissé leült a buli - leszámí­tva csúcspontok követték egymást, mind ötletes szí­npadképek, mind a számlista terén. Végül a ráadásban a zenekar megaslágere, a Seemann tette fel az i-re a pontot: ezúttal - bizonyára a közönség csekély létszáma miatt - Daniel nem bocsájtotta ki "szörföltetni" felfújható gumicsónakban a "tengerészlányt", akit a szí­npad széléről varázsolt elő (és ölelgette a szám alatt, szokásához hí­ven). Végezetül a 'Samurai' két slágere, a Roll My Heart és második ráadásként a 'Riders on the Storm' cí­madója mellett a Die Sonne scheint szórakoztatta a nagyérdeműt - bizony, a másfél órás, rendkí­vül energetikus koncert rendesen megdolgoztatta a közönséget és a zenészeket egyaránt. Dicséretből is megárt a sok: aki nem hiszi, könnyen utánajárhat a DAR csodájának - valószí­nűleg előbb lemezen, mert az este létszámát elnézve, valószí­nűleg nem fognak túl hamar visszatérni Magyarországra. Vagy ha mégis, akkor nem főzenekarként, hanem "fesztivál-csomagolásban". Sebaj, ez a koncert minden igényt kielégí­tett, és remélem a Turisas rajongói közül is megtértek páran, hallva a DAR eredetiségét, kreativitását, és dalszerzői vénáját. Mindenesetre, türelmesen és reménykedve várjuk a folytatást. Roll roll roll roll my heart, a never ending story... Setlist: Die Boten / Gib dich hin / Es wird schlimmer / Erwache / Revolution / Friede sei mit dir / Hört auf / Der Teufel / Dr. Pest / Moral & Wahnsinn / Wir reiten / Hammer oder Amboss / Der Weg / Der Adler / Dir gehört nichts / Der kleine Wicht /// Ein liebes Lied / Seemann / Roll My Heart /// Riders on the storm Tomka Fotók: Karancz Orsolya Köszönet a Hammer Concertsnek!