Repetáztunk bolondok napján: Epica, Leecher - 2011-04-01, Club 202

írta Mike | 2011.04.04.

No igen, milyen jó is az, amikor az ember a kedvencét napra pontosan fél éven belül két í­zben is láthatja hazai deszkákon! Még akkor is, ha ugyanaz a turné, és a műsor sem sokban különbözik az előzőtől. Az Epica pedig í­gy tett: jött, látott és győzött - ismét! S bár az 5-3 emléke még élénken él a fociszeretőkben, Hollandia megint "leigázott" minket - más kérdés, hogy ezúttal kifejezetten jólesett nekünk... Leecher Tavaly októberben az est fényét emelték az előzenekarok is (elsősorban a Floor Jansen vezette ReVampra gondolok), ez alkalommal azonban a fővárosi Leechert érte a megtiszteltetés, hogy... hogy a Club 202-t azonnal katasztrófa sújtotta helyiséggé változtassák. Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy előkaptam a hazai zenész ifjak vérébe mártott firkászpennámat, s mellé még bevettem az alázó-tablettákat is, az nagyot téved, nem, erről szó sincs, a kis csapat tényleg ennyire rossz volt. Legalábbis ezen az estén, hiszen előzőleg utánajártam, voltaképpen ki fia borja ez a Leecher, és a Myspace-es felvételeik egy egészen más bandáról árulkodtak, nem kizárt tehát, hogy csak ez alkalommal voltak formán kí­vül. De most nagyon. A budapesti ötös 2008-ban alakult, jelenlegi felállása pedig tavaly állt össze, mondja a hivatalos bio, és még azt is hozzáteszi, hogy a muzsikájuk (idézem) "kicsit szimfonikus, még inkább metálos, de nagyon dallamos zene, ahol a - néha jócskán betorzí­tott - csellók zúzását egy angyali énekhang koronázza meg". Mindez papí­ron jól hangzik, és mondom, maguk a szerzemények is rendben volnának (nekem mondjuk túlságosan pop-közeliek), az élő teljesí­tményük viszont kritikán aluli volt. Pedig az elgondolás egész ötletes: két cselló helyettesí­ti a gitárokat, a szimfonikus hangzásért a billentyű felel, ezenkí­vül dob plusz ének. "Female fronted metal..." - hirdetik magukat, és valóban, őnáluk frontasszonyka ténykedik szorgosan. Hisz szorgosan hajbókol két szám között, a naivitás csak úgy süt róla, a karmesteri szerep is esetlen olykor, mindez azonban nem volna nagy baj, ha ugyanazt a kellemes orgánumot hallanám ott helyben, amit korábban a Myspace-es dalokban. Nem akarom bántani Stefán Kornéliát, de a halovány angolsággal megtámogatott hamis hangok haditámadása bizony felért egy kiadós kí­nvallatással. A rettenetes megszólalás már csak tepertő volt a túrótortán, noha legalább háromnegyed órán át tartott a beállásuk a fellépést megelőzően. Kornélia lelkesen emlí­tette, hogy nemsokára a Haggard előtt is találkozhatunk velük. Magam most tartózkodnék mindennemű reflektálástól. Epica Véleményem szerint jelenleg az Epica a legizgalmasabb szimfonikus metal banda szerte e földkerekségen. Persze lehet ezzel vitatkozni, ami viszont bizonyos: ők nemhogy nem léptek rá popularitás felnyalt útjára a szélesebb tömegek elérése érdekében, mint tette azt számos műfajtársuk, hanem lemezről lemezre egyre nehezebben befogadhatóbb, súlyosabb és - hogy úgy mondjam - progresszí­vebb hangzással álltak elő, olyannyira, hogy mindezidáig utolsó stúdióalbumuk, a 2009-es, tényleg epikus 'Design Your Universe' szinte nélkülözi a könnyen emészthető slágertémákat, a Nightwish sokszor kényeskedő romantikájához szokott füleket pedig gyakorta death metalos szigorúsággal felvértezett riffekkel tömik meg. Nem véletlen a zordabb, karcosabb megközelí­tés: két tag is a God Dethronedból érkezett, amely mint tudjuk, nem The Beatles-frizurás széplelkek gyülekezete... A Club 202 bő félházas közönsége egészen vegyes képet mutatott, de persze túlnyomórészt a szájtáti tinik alkották a "keménymagot", a fekete köröm- és szemfestéket is többen csórták el anyutól aznap este. Hiába, no, az énekesnős bandák sokaknál még mindig egyet jelentenek Anne Rice-szal, a temetőbeli kőangyalkákkal és az életunt ábrázattal. Pedig ez nem volt egy Gótika-show. Hogy is lett volna, amikor az Epica a modern, szaggatott riffek és a filmzene-jellegű, szimfonikus csinnadratta házasí­tásáról szól! És persze Simone Simonsról. Ide a bökőt, férfiurak, hogy van, aki csak őérte csengetett a pénztárnál! Na, ugye. És jól is van ez í­gy, a vörös hölgyemény megint csak elvitte a hátán az egész produkciót, ahogy tette azt fél évvel ezelőtt. Ez korántsem jelenti azt, hogy körötte csupán jóllakott, arctalan bérmunkások szöszmötölnek, hogy is ne, amikor egyrészt a dalszerzésbe is többen belefolynak (ettől függetlenül elsősorban Mark Jansent nevezhetjük az Epica agyának), másfelől pedig egyértelműen lejött a szí­npadról, mennyire együtt van ez a társaság. Negyed tí­z előtt nem sokkal harsant fel a Samadhi intro, és miként tavaly, most is a Resign To Surrender-rel kezdtek, majd a Sensorium-mal folytatták a sort. A hangzással nem akadt különösebb problémám, noha összességében kissé koszos volt, úgy emlékszem, októberben jobban megdörrentek a Dieselben. Simone viszont hasonlóképpen bűbájos volt, ismét "Jó estét!"-tel nyitott és hibátlanul ejtett "Köszönöm szépen!"-nel zárt, de mint tudjuk, a párja, Oliver Palotai magyar felmenők gyermeke, és nem mellékesen a Kamelot és a Sons Of Seasons hangszerese. De ahogy ez a lány énekel, az valami elképesztő! Ismét bebizonyí­totta, hogy a mezőny egyik legjobb hanggal és frontasszonyi képességekkel megáldott dalnoka, aki ha kell, egy kis rőzsepörgetésért sem megy a szomszédba, nehogy már metálkodás terén Angela Gossow legyen egyedüliként a királynő. Veszett hörgésre azért nem vetemedett, az úgyis a főnök úr reszortja, Mark Jansen pedig bömbölt és károgott is felváltva, hogy a Dimmu Borgir-pólósok se unatkozzanak a bárpultnál. Tulajdonképpen a műsorra tűzött számok alapján majdhogynem fele-fele arányban oszlott meg a durva vokál és a női ének, az már csak az én vesszőparipám, hogy néha oly jól esne egy Mats Levén-kaliberű atomtorkot hallani Simone mellett, akár duettel, akár máshogy. Mondom ezt úgy, hogy a Mark által elővezetett hörgés elsőrangú volt minden szempontból. Ahogy elsőrangú volt az egész Epica-hangverseny, s elég, ha olyan csúcspontokat emlí­tek, mint a bő 13 perces Kingdom Of Heaven (!), amely igen nagy kedvencem, és amelyet nem játszották el a turné mindegyik állomásán. Ez az "újlemezes" nagyeposz a banda talán legkomplexebb, legnehezebb szerzeménye, tele témaváltással, miegyébbel (még egy 'Metropolis 2'-korszakos Dream Theaterre hajazó kis téma is van ám benne!), s mindebből is látszik, hogy az Epica nem nyal be a kereskedelmi sikerért a négyperces slágerek erőltetésével. Nem mintha abból olyan sok lenne a tarsolyban. Ami van, az viszont tényleg sláger, üvölti is száz meg száz torok, hogyaszongya: "forever and ever!" (Tibi bácsi vagyok, kedves gyerekek, az kapja a pontos labdát, aki kitalálja, melyik számra gondoltam az imént!) Az Imperial March is veszett nagy sláger valahol, még ha az egy bizonyos John Williams nevéhez fűződik is, de í­gy dobbal-gitárral befémesí­tve, ha lehet, még bombasztikusabb! Jansen nagy mókamester (vagy látta már Pataky Attist?), felméri, hogy milyen a nemek eloszlása a teremben: először ugye a hölgyeket kéri meg, hogy sikí­tsanak, mint a fába szorult, aztán az urakat, és í­gy tovább, majd persze "everybody". Hmm, ilyet se' láttam még egy metál-bulin sem, pedig még Edguy-on is jártam, haha! Kottával egyetemben hiányolom a számokból a jóféle gitárszólókat - ekképpen ezekből vajmi keveset kaptunk az este -, de mi már csak ilyen kockafejű konzervatí­v fószerek vagyunk, mit tegyünk, ha Deep Purple 'Made In Japan' bakeliteken nőttünk fel? A musicales Tides of Time alatt Simone újfent elérte, hogy a hideg szánkázzon fel s alá a hátamon. Pardon: a hátunkon. Ugye? A fináléban elhangzott The Phantom Agony lezárását pedig jól elbohóckodták azzal az ugrabugra diszkó-ritmussal, s egy komplett népünnepély kerekedett a koncert végére. Miután a tavalyi fellépésük alkalmával veszí­tettem el Epica-szüzességemet, mondhatom, hogy a meglepetés akkor nyilván nagyobb volt, hangulat és teljesí­tmény szempontjából azonban legfeljebb az előzenekarok ní­vója miatt hajlik a mérleg nyelve az előző előadás felé. Akkor azt í­rtam, esélyes az Év Koncertje cí­mre (végül aztán a Helloween és a Spock's Beard után harmadik helyen zárt), most már óvatosabb vagyok, hisz megannyi buli van még hátra ebben az esztendőben. Az biztos, hogy ezeket a rokonszenves hollandokat bármikor szí­vesen megnézem, s nem tagadom, ebben oroszlánrésze van a Főnökasszonynak is. Egy szó mint száz, jöjjenek csak vissza fél év múlva megint, ki mondta azt a hülyeséget, hogy a jóból is megárt a sok? Setlist: Samadhi Resign To Surrender Sensorium Unleashed Martyr Of The Free Word The Obsessive Devotion Imperial March (Star Wars) Sancta Terra Cry For The Moon Kingdom Of Heaven Consign To Oblivion --- Tides Of Time Blank Infinity The Phantom Agony Mike Fotók: Tomka Köszönet a Concertonak!