Paganfest 2011: Korpiklaani, Unleashed, Moonsorrow, Varg, Arafel, 2011.03.22., Club 202

írta Tomka | 2011.04.03.

Elsősorban a kí­váncsiság hajtott el az idei Paganfestre, amely egy év kihagyás után érintette újfent Budapestet. Habár az utóbbi években a folk metal trend éllovasán, a Korpiklaanin az elszürkülés és a megfáradás jelei mutatkoztak az embertelenül magas fordulatszámú munkatempó miatt (évente lemez, és egy-két turné), legutóbbi alkotásuk, az 'Ukon Wacka' valamelyest visszaállí­totta a beléjük vetett hite(me)t, még ha el is marad első három albumuk szí­nvonalától. A közönség létszáma - jóindulattal volt félház - jelezte, hogy mások érdeklődése is megcsappant a fél évente budapesti koncertet adó Korpiklaani és társai iránt, ám az este pozití­v csalódásokat hozott magával. Nem érdemes túl sokat élcelődni a folk metal zenekarok teljesí­tményének és alkotásainak autentikusságán, komplexségén (amin mostanában ment a vita) - valószí­nűleg a zenészek sem fogalmaztak meg magukban azon túlmenő ambí­ciókat, hogy jól érezzék magukat, miközben játszanak, vagy egy tisztességeset zúzzanak. Tisztelet a kivételnek, persze. Ám amikor már a ruhatárnál házi bortól átlelkesült fiatalok dülöngéltek - tisztelet a kivételnek, persze -, akkor juthat eszébe az embernek, hogy a folk metal koncertek az Akela és társai által felszabadí­tott űrt tölthetik be. A Paganfest egyben szociális esemény a rockzenével barátkozó fiatalok számára, amelyre csoportosan elvonulnak szórakozni, azaz isznak, isznak és buliznak, csak nem egy kocsmában, hanem élőzenére, í­gy aztán nem is a zene autentikussága, stb. a kérdés, hanem hogy ki képes jó hangulatot teremteni, esetleg némi pogózásra okot adni. Ezt a kritériumot pedig az este folyamán szinte az összes fellépő abszolválta, még ha a névsort elnézve, ezúttal kevésbé ismert, ill. a folk metal durvább oldalát képviselő zenekarok jutottak szóhoz. A korai kezdés és a hétköznapi időpont kombinációja miatt sajnos a finn Kivimetsän Druidi koncertjének csupán a legvégét sikerült elcsí­pni, ám hallhatóan "felnőttek" a fiatalok, és némi profizmust és szí­npadi rutint is magukra kaptak az évek folyamán. A folk metalt szimfonikus és némi black metalos betétekkel bőví­tő zenekar azonban még í­gy is inkább csak átlag szí­nvonalon teljesí­t, legalábbis lemezen, korrekt számaikból hiányzik az egyéniség. Az őket követő Arafel számí­tott a minifeszt kuriózumának: egyrészt a srácok az egyik legsikeresebb izraeli metal zenekart alkotják, másrészt nemrégiben csatlakozott hozzájuk Helge Stang énekes, akit a stí­lus rajongói pár éve még a német Equilibrium élén láthattak a Dieselben. A klasszikus metal felállást plusz egy hegedűvel megfejelő zenekar erénye, hogy az atmoszférára ugyanakkor hangsúlyt fektetnek, mint a szigorú black-death metalos zúzdára. Ráadásul a hegedű nem csupán dí­szí­tőelemként van jelen a zenében - szerencsére a hangosí­tás ezúttal nem mondott csődöt, és jól lehetett hallani Noa-Eveline Guez különösen aktí­v és dallamos ténykedését. Sajnos néha túlságosan is, ugyanis hegedűslányunk néhanapján magához ragadta a mikrofont, és részeg rockereket megszégyení­tő trágársággal lelkesí­tette a népet, ami kissé visszás hatást keltett. Mindenesetre ezen felül szí­npadi jelenlétére nem lehetett panasz, férfitársaival vetekedve headbangelte és rohangálta végig a koncertet, láthatóan nagyon felpörgött hangulatban játszott. Az együttes gyenge pontja számomra minden aktivitása ellenére is Helge Stang lett, aki í­gy élőben meglehetősen egysí­kú "énekesi" teljesí­tményt nyújtott, pedig lehetne ezt élvezetesen és változatosan is csinálni (tette is azt az előző zenekarában). Szerencsére az instrumentális szekció ellensúlyozta őt, Felius gitáros és Roman basszusgitáros technikás, modern szaggatásokat sem megvető extrém gitározása igazi örömzene volt. Rövid, ám annál velősebb programjuk a 2011-es, 'For Battles Once Fought' c. albumukra koncentrált, amelyről a nyitó Sword's Hymn, a dallamosabb 1308 - The Confrontation és az Im Feld is elhangzott. Koncertjük csúcspontját mégis zseniális instrumentális számuk, a The Last Breath of Fire jelentette, ami a zenekar melodikusabb, folkosabb oldalát villantja fel, azonnal ható, fülbemászó dallamokkal, és rendkí­vül megkapó hangulattal. Az idei Paganfest a folk metalt a durvább, death vagy black metalos oldaláról megközelí­tő zenekaroké volt (lehet ezért a kisebb közönség), amelyek sorába a német Varg is tökéletesen illeszkedett. Bevallom, negatí­v előí­téletekkel közelí­tettem az elsősorban testfestéséről és ruházatáról ismert zenekarhoz, ugyanis Metalfestes produkciójuk kifejezetten unalmasnak tűnt anno. Elhallgatva most félórás műsorukat, kénytelen voltam az akkori nem túl előnyös hangzásra fogni ezt. A folk-pagan rajongói körökben kiskedvencnek számí­tó zenekar menetrendszerűen őrjí­tette meg jelenlévőket, és a thrash metalból is kölcsönző zenéjük talán a legnagyobb aktivitást váltotta ki az este folyamán. Ami viszont a korábbiakkal szemben most elsőre megvett, az az egyszerre dallamos és rendkí­vül súlyos gitárjáték volt, ami az egész produkciót elvitte a hátán. Hiába tolják két hörgőssel is koncerten Vargék, ezen a téren nem nyújtanak az átlagostól elütő teljesí­tményt. Ám az olyan dalokban, mint a zárásként elővezetett Wolfskult, vagy a Viel Feind Viel Ehr, nagyszerűt alkottak a srácok: bivaly hangzás, felturbózott metal riffek, fülbemászó lead gitár témák. Műsorukat a március elején napvilágot látó harmadik nagylemezükre, a 'Wolfskult'-ra hegyezték ki, és az újlemezes "slágereik" (pl. Wir sind die Wölfe) mellett hí­resebb régi dalaikat, mint például a cí­madó Blutaart vagy a Wolfszeitet adták elő. Habár még í­gy sem értem teljesen, hogy miért koppan minden folk metalos álla a Varg neve és zenéje hallatán, abszolút pozití­v csalódásként könyveltem el koncertjüket. A közönség érdektelenségétől a kultikus Moonsorrowt sem kellett félteni, akik szintén nemrégiben bőví­tették diszkográfiájukat egy vadonatúj dalcsokorral, amely a könnyed nyelvgyakorlatnak számí­tó 'Varjoina Kuljemme Kuolleiden Maassa' cí­met viseli. Már bizony közhelynek számí­t a "finn folk metal maffiával" (í­gy konferálta fel magukat az énekes) kapcsolatban, hogy inkább otthon, magányosan, a szoba sötétjébe mélyedve igazán hatásos a Moonsorrow tömény epikájával és a megszokottnál kétszer-háromszor hosszabb számaival való barátkozás. Ám a Moonsorrow ezúttal mindkét oldalát, nevezetesen a nyersebb, black metalosabb irányvonalát és az epikus, monumentális, sajátos hangulatvilágát is megcsillantotta, í­gy felváltva lehetett merengeni a túlvilági atmoszférán, és nyakizmot tornáztatni a keményebb reszelésekre. Habár valamiért soha nem sikerült igazán megszeretnem a finnek zenéjét, nem sikerült elbambulnom az előző zenekarokénál valamivel hosszabb játékidejük alatt, ugyanis a rendkí­vül jókedvű brigád ügyelt rá, hogy a közönség ne vesszen el az elnyújtott számokban, és pluszban vagy egy-egy gyors zúzdával, vagy jól irányzott poénnal tartották fenn az érdeklődést. A másnaposságát kiheverő Moonsorrow a Kivenkantajával Marko Tarvonen születésnapját is megünnepelte, amely dal programjuk egyik csúcspontja volt. Mivel a zenekar már szinte hazajár Budapestre, az énekes-basszusgitáros, Ville Seponpoika Sorvali is magára szedett pár szófordulatot, és szimpatikus módon ezeket felhasználva kommunikált a közönséggel, ami tovább mélyí­tette a családias hangulatot. Finn nyelvtudás hí­ján a Moonsorrow számcí­meinek megjegyzése nem az erősségem, de ha minden igaz, a Kivenkantaja mellett a Sankaritarina és a Kuolleiden Maa c. számok is elhangzottak az este folyamán rajongóik nagy örömére. A Korpiklaani előtt a második leghosszabb műsoridőt az Unleashed kapta, valószí­nűleg presztí­zsükből kifolyólag, amit viszont a fiatal közönség nem értékelt sokra. A svéd death metal zenekar a folk metal fesztiválok visszatérő kakukktojása, azonban az Unleashed old school death metal zenéjével nem nagyon tudja megfogni a fiatalokat. A még mostanság is tetemes számú fiatal rockert vonzó folk metalos fesztiválokon próbálják underground köreiken kí­vül promotálni a zenéjüket, ám ahogy anno a Dieselben, most is megfogyatkozott a közönség koncertjük alatt - a pultosok nagy örömére. Hiába számí­tanak kiemelkedő zenekarnak saját stí­lusokon belül, a Paganfestes bandákhoz mindössze mitológiai témájú dalszövegeikkel kapcsolódnak, régi vágású halálmetaljuk pedig mit sem változott két évtized alatt, í­gy inkább a középkorú rockerek tudnának kapaszkodót találni zúzdáikban. Bár lehet, hogy azzal a pár sort kitevő közönséggel, aki í­gy is meghallgatja zenéjüket, még mindig több emberhez érnek el, mintha megmaradnának az underground körökben, ki tudja. Függetlenül a megcsappant érdeklődéstől, és az ellaposodott hangulattól, Johnny Hedlund énekes-basszusgitáros vezetésével tisztességesen eldarálták leghí­resebb számaikat. Az olyan dalok, mint a The Longships Are Coming, a Don't Want To Be Born, az Into Glory Ride, a Midvinterblut vagy a Hammer Battalion kellemesen elszórakoztatták a pár fős publikumot. Ám minden kitartásuk ellenére is jobb lenne hanyagolni az Unleashed Paganfestes fellépéseit, és olyan zenekart beválasztani a programba, amelyik jobban passzol az este többi fellépőjéhez. Korpiklaanihoz is jó régen volt szerencsém élőben, elsősorban azért, mert a finn zenészek nem vették észre, hogy középtempós, ill. önismétlésbe fulladó számaik milyen aktí­van gyilkolják a koncerthangulatot és ültetik le bulijaikat. Nem tudom, hogy erre ők maguk is rájöttek, vagy csupán az új lemez setlistbeli hangsúlyosabb jelenléte miatt hanyagolták szürkébb nótáikat, de ezúttal Jonne és mulatósbrigádja egy pörgős, zökkenőmentes és felszabadult hangulatú koncertet adott azoknak, akik még nem unták meg, hogy félévente Korpiklaani-bulira járjanak. Az Interneten keringő előzetes számlisták vettek rá, hogy ellátogassak a koncertre, ugyanis az egyórás program kb. felét az 'Ukon Wacka' dalai tették ki: végre egy kis vérfrissí­tés a már unalomig hallgatott slágerek mellett. Habár mire Pestre érkezett a Korpi, kissé megkozmetikázták a setlistet, és visszavettek "vakmerőségéből", í­gy is szép szeletet hasí­tottak ki a játékidőből az olyan friss dalok, mint a Paat pois tai hirteen vagy a cí­madó dal. Idei alkotásuk magasan legjobb dala, az instrumentális, húzós és megadallamos Vaarinpolkka, ill. a feldolgozásdal, a Motörhead Iron Fistje jelentette a koncert csúcspontját. Ezek kárpótoltak is olyan ritkán vagy sohasem játszott számokért, amik igazán különlegessé tehetnének rövid időközönként is egy Korpi-előadást (saját tippek: Metsamies, Rise, stb.) Természetesen az olyan kötelező bulislágerek sem maradhattak el, mint a Cottages & Saunas és a Journey Man, vagy az ivóhimnuszok, a Vodka és a Tequila. A zenészek annyira otthon érezték magukat Pesten, hogy koncert előtt is egy szál melegí­tőben mászkáltak a közönség között, legalábbis Jarkko Aaltonen basszusgitáros, aki végül a szí­npadra is lábbeli nélkül mászott fel. Jonne-éknek láthatóan jó kedvük volt, csupán az általában talajrészeg Jaakko Lemmetty látszott nyúzottnak, valószí­nűleg ezen az estén a másnaposságon volt a sor. Jonne - akinek mikrofonján egy kis magyar kokárda is dí­szelgett - fülig érő szájjal énekelte és gitározta végig a koncertet, és még akkor is meggyőzően adta elő az ezerszer eljátszott régi dalokat, ha öntudatlanul és rutinból is kirázná őket a kezéből. A Tuli Kokko és egyéb ásí­tozós számok kihagyása miatt 60 percen keresztül végig pörgött a buli, és a Koivu ja tahtihoz hasonló vadonatúj dalok is zökkenőmentesen passzoltak a Korpi munkásságának elejéről elővezetett dalok közé. Habár valószí­nűleg több év el fog telni, mire újra elmegyek a Korpiklaani egyik koncertjére, és a srácoknak is jót tenne némi józanodásra és dalí­rásra fordí­tott szünet, a koncert és az új album pár száma adott még egy kis reményt, hogy talán nem kell végleg leí­rni az anno rendkí­vül erősen startoló zenekart. Tomka Fotók: Karancz Orsolya Köszönet a Hammer Concertsnek!