Maradványérték - 2011. március

Kilépvén az év eleje tompultságból, márciusban egy változatos, hard rockban és metalban gazdag Maradványt állítottunk össze, melyben a klasszikus hard rocktól az elvont progon és az instrumentális gitárlemezen át egészen egy Def Leppard-kópia zenekarig sok minden helyet kapott. Íme a kínálat:

Grand Design: Time Elevation
Cheap Trick: The Latest
Corvus: Fragile Moments
Ferreira: Better Run!!!
Earth Flight: Blue Hour Confessions
Holiness: Beneath The Surface
Neil Zaza: 212
Danger Zone: Line Of Fire

Grand Design: Time Elevation

Bár még 2009-ben került piacra, és azóta gyakorlatilag alig történt valami a banda körül (na, jó, egy Firefestes szereplés azért nem akármi), az akkori albumuk olyannyira zseniális, időtálló, és már-már klasszikus ívű lett, hogy napjainkban is jóízűen fogyasztom akár hetente többször is. Hogy miért?
Leginkább azért, mert a csapat olyannyira hűen másolta le a nyolcvanas évek végének Def Leppardját, hogy szerény véleményem szerint tökéletesebben hozzák a Leppardot, mint a Leppard saját magát, sőt, mintha nekik sokkal tökéletesebben sikerült volna létrehozni azt a zeneiséget, amiről a Süket Leopárd 1987 körül álmodozott (és a kor technikai színvonalán végső soron szintén tökéletesen meg is valósított). A ’Time Elevation’ gyakorlatilag egy tökéletes Leppard-kópia, olyasféle zene, amit ma, 2011-ben tolnia kéne az alapbandának. Kemény, elektromos hangzású dobok, feszes daltémák, égbe emelő közös vokálok, elképesztő gitáros párbajok… a lemez tíz dala gyakorlatilag egytől-egyig potenciális sláger; olyan nóták sorakoznak itt, amikkel huszonöt évvel ezelőtt egy új Def Leppard született volna. Az már csak a sors fintora, hogy a Grand Design szinte még AOR körökben is megmaradt underground bandának (valahol viszont jogos, hisz utólag könnyű okosnak lenni).
A nyolcvanas évek kedvelőinek, de leginkább a nagy Def Leppard fanoknak, és úgy általában mindenkinek, akik szeretik a minőségi, azonnal ható, ám évek múlva is újat mutató dalokat és bandákat. Kihagyhatatlan! (TShaw)

Cheap Trick: The Latest

A tavalyi év egyik legnagyobb szenzációja számomra a Cheap Trick névre hallgató (most már tudom jól) alapbanda megismerése volt, először egy frenetikus bootlegen, majd a sorlemezeken keresztül. Minderre sajnos túl későn került sor ahhoz, hogy kritika formájában értékeljem utolsó lemezüket, a 2009-ben megjelent ’The Latest’-et, most azonban itt az alkalom a pótlásra.
Ez az az album, amire nyugodt szívvel rámondhatjuk, hogy tök mindegy, ki milyen stílusba sorolja, egyszerűen üt és két vállra fektet. Lehet acsarkodni, hogy pop, power pop, pop-rock, talán még a pop-punkot is elfogadom néhány dal esetében, ám akkora melódiák, énektémák és dalok csengenek itt fel újra és újra, hogy az ember csak legyint… „mindegy, minek hívom, attól még jó!” Ha valaki nem hinne nekem, csekkolja le a When The Lights Are Out című Slade feldolgozáshoz készült videót, és azután mondja, hogy nem ragadta magával a Cheap Trick feeling. A banda profizmusa, évtizedes tapasztalata aztán még egy lapáttal rátesz az egészre. Ritka az olyan zenekar, amelyik ennyire jól ki tudja számolni, melyik dalt meddig lehet nyújtani, melyikből mit lehet maximálisan kihozni anélkül, hogy az a hallgató számára unalmas, vagy fárasztó legyen. Tökéletes dalcsokor, fantáziadús tálalásban, az élet abszolút napos oldala! (TShaw)

Corvus: Fragile Moments

Egy újabb album, ami elsősorban külső megjelenésével keltette fel a figyelmemet, bár az előre elképzelt kissé gótikus hanghullámok helyett egy meglehetősen progresszív lemezt kaptam a kezembe, ami azonban mintha minimálisan mégiscsak átnyúlni a gót szcénába, mintegy hangulatot merítvén a sötétebb zenei világból.
Érdekes módon a lemezt szinte mindenhol progresszív anyagként jegyzik, sőt, maga a banda is így címkézte fel magát a MySpace-en, pedig bevallom őszintén, nekem erről egyáltalán nem a progresszió jut eszembe, hacsak nem a kifejezés szó szerinti jelentéseként értelmezem a banda zeneiségét, akkor viszont inkább a modern, vagy az alternative metal jelző illene rájuk. Sok apró tényező támasztja ezt alá – a számok hossza teljesen átlagos, sőt, kifejezetten rövidke nóták szerepelnek a lemezen, csapatunk pedig inkább az ikergitáros, mintsem a szintetizátoros felállást részesíti előnyben.
Ettől függetlenül viszont a hallottak nagyon meggyőzőek tudnak lenni. Sok a nagy dallam, néhol doomosan vontatott iramba csapunk át, és persze jelen van valamiféle nyomasztó gót hangulat is, aminek köszönhetően az anyag atmoszférája megdöbbentően magával ragadó tud lenni. Szerintem nem éri meg kihagyni, túl jó az összkép ahhoz. (TShaw)

Ferreira: Better Run!!!

Brazíliából konténerben, tonna számra hozzák a jobbnál jobb lemezeket, gyakorlatilag bármelyik keményzenei stílus tekintetében. Megint jött egy, egyúttal Marco Ferreira néven (tetszik tudni, a Goodbye Thrill, és a Venturia egyik tagja), aki testvérével és Gus Monsantoval (Revolution Renaissance) karon öltve alkotott meg egy lemezt a dögös hard rock és a dallamos heavy metal határvonalán.
Igazság szerint egy ilyen lemezzel nehéz melléfogni, és neki sem jött össze az öngól. Akkora refréneket énekel össze (például az I Want Out című nótában), hogy lehetetlenség puszta háttérzeneként élvezni a dalokat, ráadásul a tökös hangszerelésnek köszönhetően a léggitár is hamar elő fog kerülni, ez szinte bizonyos. Ebből kifolyólag egyébként a lemezre balladákat is sikerült elszórni, melyek azonban rendkívül ízlésesek, eredetiek lettek, biztosan nem akadnak majd a torkunkon az erőltetett, csöpögős, bugyinedvesítő műmájer romantikától.
Kiváló lemez, nagyszerű és igényes tálalásban. A hard rock zene kedvelőinek nagyon ajánlott az ismerkedés! (TShaw)

Earth Flight: Blue Hour Confession

Kizárt, hogy a különlegességek kedvelői szó nélkül fogják hagyni ezt a lemezt, már csak azért is, mert a korong adott stílusba történő besorolása sem éppen könnyű feladat. Ez a kissé alternatív ízű munka alapvetően kifejezetten progresszívre sikeredett, ráadásul a több más bandában is megfordult Tobias Brunner énekes könnyedén kerekít emlékezetes vokális témákat a lemezre, a hangszeres munka pedig kifejezetten figyelemre méltó – jó példa erre a Carnivale című instrumentális, elég bizarra sikeredett darab, vagy a kísérletezős ízű, elnyújtott Tideland.
Ez a mű elsősorban a zenekar kedvelőinek (biztosan vannak ilyenek, tekintve, hogy a bandának nem ez az első, hasonló irányvonalon mozgó lemeze), valamint a különleges, elvont zenék híveinek ajánlott elsősorban, bár hangulatközpontúsága miatt megfelelő körülmények között bárki felfedezhet benne neki tetsző momentumokat. Alaphelyzetben viszont sajnos tipikus gyomormegfekvős, a kelleténél talán több rétegbe csomagolt az anyag, úgyhogy kitartásra van hozzá szükség. (TShaw)

Holiness: Beneath The Surface

Valamikor a tavalyi év közepe tájékán került a kezembe ez az album, és bár akkor nem született róla semmilyen írás a magazin hasábjain, most pótolom a hiányosságot – már csak azért is, mert az év végi értékelőmben igen előkelő helyen emlékeztem meg róluk. Ez a Brazíliából szalasztott, fronthölggyel (Stéfanie Schirmbeck nem csak hangjával, de megjelenésével is sokat dob ám a csapaton) felvértezett banda alapvetően a modern metal szcéna (bár néhol a gót és a power jelzőkkel is lehet találkozni velük kapcsolatban) egyik szinte teljesen ismeretlen képviselője, azonban a dalaikba csempészett dallamoknak (szinte már popzenei egyszerűséggel!) köszönhetően esetükben gyakorlatilag teljesen felesleges a stílusok közötti besorolgatás, aki fogékony az azonnal ható, másodjára már dúdolható dalokra, annak úgyis menthetetlenül be fog jönni a lemez.
Bár a lemeznyitó (itt is tök felesleges) intro és az őt követő első dal még nem szakít nagyot, a What I Want című nóta már önmagáért beszél. Zeneisége ugyan a modern metal változó tempójú jegyeit viseli magán, azonban az emelkedő hangulat és az egymásra csúsztatott vokálok rettentően betalálnak a himnuszok kedvelőinek fülébe. Hasonló nóta még a Take Me Closer is, ahol ugyan ez a recept sül el, talán kissé még hatásosabban és erősebben. Vannak itt persze lassabb nóták, afféle balladák is, amik ugyan nem ennyire fogósak, ám hangulatuk vitathatatlanul nagyszerűre sikeredett – ahogyan a lemezzáró Uninvited feldolgozás is, ami szintén egyfajta jelzése a csapat zenei sokszínűségének.
Ízléses, nyomokban alternatív ízű, ám rendkívül fogós lemez a ’Beneath The Surface’. Mindenkinek megér egy próbát. (TShaw)

Neil Zaza: 212

Vannak a Földön jó gitárosok, nem is kevesen, és vannak a legjobbak, akiket rangsorolni nem szoktunk, mert tárgyalásunk vitába fulladna (és a diskurzuson túl már úgyis csak az erőszak nyelve van), egyszerűen csak elismerjük őket „A” legnagyobbakként. Döntést hozni az aranyérmesről amúgy már csak azért sem érdemes, mert a zene nem matematikai alapon dől el, az ember szívéig pedig nem csak dögös tekeréssel lehet eljutni…
Neil Zaza alapjáraton és elsősorban a melodikus zenéért rajongók körében ismert és elismert, sok szempontból biztos pont a stíluson belül, akiben csalódni nagyon nehéz, vagy éppen lehetetlen. Instrumentális lemezei közül a legfrissebb az idén februárban megjelent ’212’, mely az elmúlt napokban gyakorlatilag listavezető lett nálam instrumentális gitárlemezek ügyében (még úgy is, hogy hazánk új hősének, Király Istvánnak a lemeze is gyakran pörög).
A ’212’-ben Zaza újra istenadta könnyedséggel és természetességgel fűzi egymásba a fülbemászó, technikás dallamokat, új magasságokba helyezve ezáltal a zenét, egyben nagyívben leelőzvén a virtuóz megoldásokkal próbálkozó, de valamiért kicsit görcsös kollégákat (mint például Glenn Proudfoot). Egyébként éppen ez a közérthetőség és természetesség az, ami számomra Satriani és Vai elé helyezi Zazát a kedvenc gitárosok listáján…
Zseniális melodikus gitárzene, minőségi tálalásban. Mindenkinek melegen ajánlott a hallgatása! (TShaw)

Danger Zone: Line Of Fire

Ha egy banda Sammy Hagar egyik lemeze után nevezi el magát (persze ez közel sem biztos, de a zenéből mégis ezt érzem), akkor a nyolcvanas évek hard rockjának képében igen hálás örökséget vállal a nyakába. A Danger Zone gárda is egy olyan fába vágta bele a fejszéjét, amivel nem könnyű elboldogulni, de ha sikerül, akkor a végeredmény előtt sokan fognak fejet hajtani. Ennek megfelelően aktuális korongjuk tízdalos listáját igyekeztek minél több olyan hanggal megtölteni, ami a nyolcvanas évek után szabadon eszünkbe juthat a témában, sőt, még néhány feldolgozásnótát is elkövettek, csak hogy a dalszerzői vonal is biztos legyen. Így került fel a korongra a T.Rex Children of the Revolution című dalának felturbózott verziója is, ami bizony rettentően jól sikerült nekik, a hiteles másolat helyett egy valódi értelemben vett feldolgozásról van itt szó!
Általában örömmel tölt el, ha egy-egy banda ennyire elmerül a régi idők zenéjében, de most mintha egy kicsit sok lenne a retróból. Egyértelműen jó ötlet volt a feldolgozások felpakolása a lemezre, mert ezek ismertebb mivoltuk miatt kicsit oldják a hangulatot, ami sajnos egy idő után unalomba fulladna, hiába a Walk Away című ballada, és az őt körülölelő, sorjás hangzású hard rock nóták sora. Szimpatikus húzás viszont a lemez hossza – tíz dal, negyvenegy perc, mint a bakelit korszakban.
A nyolcvanas évek hard rockjának, és úgy általában a dallamos, ám reszelős dolgok kedvelőinek előszeretettel! (TShaw)

A Maradványérték korábbi részei