Fűre lépni tilos: Kyuss Lives!, Waxy, Burden - 2011-03-20, Petőfi Csarnok

Kyuss. Kyuss... Formálom a szavakat napok óta, miközben próbálom visszaidézni, először hol és mikor hallottam ezt a furcsán sejtelmes, sejtelmesen furcsa nevet. Pontos dátumokkal és adatokkal nem szolgálhatok már (noha reálisan nézve valamikor a kilencvenes évek dereka jelentős aránytévesztés nélkül belőhető), túl régen történt az, amikor siheder kutyaként nyálaztam (át) akkori kedvenc papí­rlapalapú fémbibliámat, amelyben ódákat zengedeztek egy különös nevű bandáról, s annak különös cí­mekkel ellátott lemezeiről, hogy ezek most forradalmat csináltak, vagy valami hasonlót í­rtak nagy lelkendezve. Abban az időben nem tehetted meg, hogy az egeret remegő kezeddel rávezeted a "download" gombra, és mí­g a piros kislábasban felforr a ví­z a virslinek, a gépeden landol egy teljes életmű; akkoriban szupertitkos bérlakásokban meg a haver bakelitodújának pultja alatt ment a nagyüzemi kazettamásolás (a havernak később volt már CD-je is, kézbe fogni egy olyat, maga volt az elérhetetlenség gyönyörűsége!), s valljuk be, főként ezek a fél-legális csatornák jelentették az egyetlen utat az újabb és újabb zenék megismeréséhez, már ha nem voltál olyan szerencsés, hogy hetente vásárolhattál gyári hanghordozókat, tudod, azt a fajtát, amely garantálta, hogy nem a gonosz kalózoknak estél áldozatául. A friss zenék felkutatása nem volt tehát olyan sima ügy, mint manapság (tegyük hozzá kesernyés ábrázattal: mind a vágyakozás, mind a felkutatás, s mind a megszerzés öröme is jóval nagyobb volt akkortájt!), í­gy esett meg velem az, hogy a Kyuss-szal sosem botlottunk egymásba, csupán a fentebb emlegetett magazin lapjain találkoztam olykor bizarr nevével... Ám azokat a kortársaimat, akik az idő tájt beleszerettek a Kyuss-muzsikába, mostanában valószí­nűleg napi rendszerességgel környékezett meg heveny szí­vritmuszavar: tavaly ugyanis szárnyra keltek a hí­rek, miszerint a banda az 1995-ben történt feloszlása után tizenöt évvel hazánkba látogat! Jóllehet a név és a tagság kissé eltér a klasszikus felállástól (az alapí­tó gitáros, Josh Homme nem tartott velük), azzal mindenki tisztában volt, hogy egy "most vagy soha"-helyzet állt elő, í­gy aztán az ortodox rajongó szart rá, hogy ez most "A" Kyuss vagy egy Kyuss Tribute Band. Ama tény, hogy az eredetileg kiválasztott helyszí­nt (Gödör klub) a komoly érdeklődésre való tekintettel hamar leváltották a jóval tágasabb PeCsára, más sejteni engedett valamit, de szerintem arra azért nem sokan számí­tottunk, hogy a kezdésre szinte dugig megtelik a küzdőtér. Na, jó, bő háromnegyedházig... Egyébiránt kis túlzással utoljára tavalyelőtt, az Alice In Chainsen láttam ekkora tömeget e helyütt, és láss csodát, a közönség összetétele is épp a grunge királyok bulijának hallgatóságára hasonlí­tott, nyilvánvalóan van átfedés a két rajongótábor között; illetőleg ne feledjük, a környező országokból is szép számmal jöttek a népek, hiszen Közép-Európában ez volt az egyetlen Kyuss Lives!-hangverseny. És milyen jó is jártunk! Burden Pár nappal a koncert előtt Tomka hí­vta fel a figyelmem az est első fellépőjére, a Burdenre, merthogy szerinte bizony nekem való szutykos, sludge/doomot tolnak a fiúk. Tulajdonképpen szutykosak is voltak, tolták is a sludge/doomot rendesen a derék germánok, de az egész valahogy nem állt össze, mint ahogyan azt a MySpace-ükre felpakolt dalok alapján vártam (mondjuk a Done With Denial főtémájának ordí­tó Down-nyúlásáért jókora vesszőzés járna!). A hangszeresek hiába mozogtak tisztességgel, a halk, maszatos hangzás nem segí­tette őket, ekképp gyomlálva ki a dögöt a produkcióból - pedig hát a Dög alapeleme az efféle muzsikának. Ahogy a szakállas hajléktalan-kinézet is alapfeltétel ebben a műfajban, ezt is tudjuk minimum Kirk Windstein óta, énekesünk, a málnaszörpjét lóbáló Thorsten bátyó pedig igyekezett is mindent megtenni, hogy megfeleljen ezeknek a feltételeknek, sőt mi több, nála még a cipőtalp is gömbölyűbb volt a kelleténél, bár ez már nem osztott-szorzott, az a hangnak a legnagyobb jóindulattal is alig nevezhető langymeleg levegő, ami óriási küszködések árán ki-kisurrant a torkán, minden volt, csak közönségcsalogató nem; bizony többen ácsorogtak kinn a bárpultoknál, mint benn a teremben, s ennél kompaktabb kritikával nem is állhatnék elő. Pedig mind a lemezborí­tóik, mind a pólómintáik roppant jól néznek ki, nem beszélve arról a prémiumkategóriás, triplán kihajtható, DVD-mellékletes bakelitről, amely ott hevert a "mörcsöndájz" pulton önmaga szépségébe szerelmesedvén, s amelyet oly nagy lelkesedéssel mutogatott nekem a pólóárus kisasszony. Kár, hogy a szí­npadi történésekkel nem lehetett ily módon dicsekedni... Waxy A Waxy elég messze kishazánktól, az USA-beli Palm Desertből való, onnan, ahonnan a Kyuss, sőt mi több, annak énekese, John Garcia vendégeskedik is a White Walls cí­mű dalukban. Ezek sokat sejtető tények, és valóban, a hülye nevű formáció nem is kecskefejes, okkult black metallal horzsol bőrt, hanem úgy, ahogyan például a Queens Of A Stone Age: kicsit füstösen, kicsit pszichedelikusan, de korántsem olyan vastagon torzí­tott, hányaveti zajkeltéssel, mint amilyen a Kyuss-ék sajátja. A zene épp olyan volt, mint az egyik gitáros tarka, virágmintás inge: szí­nes kavalkád, amelyhez hol elmerengő, hol vadabb, de minden esetben épkézláb énekdallamok dukáltak, és megjegyezhető, kerek dalstruktúrák, refrénekkel, Hammond-hangszí­nekkel, ahogy kell. Nekem tetszett. Még ha többet most nem is mondanék róluk. Kyuss Mint a bevezetőből világosan kitűnik, nem én vagyok az univerzum legnagyobb Kyuss-rajongója, de ezt nem a banda számlájára kell í­rni, haha! Örülök, hogy itt jártak, és örülök, hogy láthattam őket, mert "tribute, nem tribute", ez a koncert közel járt a Tökéletes Élményhez. Onnantól kezdve ugyanis, hogy háromnegyed tí­zkor felcsendült a komolyzenei intro, engem bizony kilóra megvettek! És ahogy láttam, ezzel nem voltam egyedül, sokakban egy már rég elkopott vágyálom öltött testet azáltal, hogy kézzelfogható közelségbe kerültek az egykori hősök. A Gardenia pulzáló ritmusai rögvest megadták az alaphangulatot, a háttérben felhúzott hatalmas, zenekari logót ábrázoló, egyszerűségében hatásos molinó pedig hol fehér-sárga, hol vörös fényeket kapott, az egész szí­npadkép mégis puritánságával tűnt ki. Ahogy a zenészek sem a hivalkodó heroikus pózok hí­vei, tulajdonképpen másfél órán keresztül szinte egy helyre lecövekelve játszottak. No igen, mi ebben a különleges? Hát az, kérem szépen, hogy ezzel az ellazult, nagy "semmittevéssel" mégis olyan energiákat, olyan "lendületet" adtak a produkciónak, amely párját ritkí­tja! Ilyen a Kyuss, nem szabad tőlük elvárni, hogy hatvanhat kilométert futkorásszanak fel s alá a deszkákon, ahogy azt sem, hogy az ingben, napszemüvegben kisétáló John Garcia vigyorogva kokettáljon a közönséggel, hogyaszongya "...most a baloldal kiáltsa: yeah!"; aki ilyenre vágyik, az kizárólag Helloween-koncertekre járjon. Mert bizony az egyre inkább egy kolumbiai drogbáróra hajazó Garcia egy árva szót sem szólt mihozzánk, na, nem mintha hiányzott volna, ehelyett "csak" tökéletesen énekelt azon a jellegzetesen nyegle hangján. Noha némi szí­npadi - hogy is mondjam - "jelenlét" hiányzott nekem, de talán csak a második dalig, onnantól kezdve rá kellett jönnöm, hogy jól van ez í­gy, í­gy kerek a történet. Mindössze két szépséghibája akadt a dolognak, ez azonban csupán ártalmatlan szőrszálhasogatósdi a részemről: a koncerthangzás az, amibe beleköthetnék, ám ez esetben pont nem azért, mert netán halk volt, vagy torz, vagy kásás (mint itthon oly sokszor), hanem amiatt, hogy az egész túl szépen szólt, véleményem szerint nem raktak kellő mocskot, illetőleg abba, hogy - noha egyébként jó érzést kelt a megtelt csarnok látványa - az effajta muzsika valószí­nűleg jobban illenék egy kisebb, füstösebb, alantasabb helyre, mint egy nagy, ámde jellegtelen hodályba. Vagy a sivatag közepébe, ugye... A lazaság, no az nagyon megvolt. Ilyen jammelős, vagány, mégis hanyag muzsikához nem is illik a görcsösség, s ennek a nyomát sem láttam a szí­npadon, örömzene ömlött reánk. Laikusként nem tudom megmondani, Josh Homme személye vajon mennyire hiányzott, ezt kérdezzék a nálam szakavatottabbaktól, de az anno épp egy Kyuss Tribute-csapatban ügyködő Bruno Fevery jól teljesí­tett, az egész banda nagyon egyben volt, és külön kiemelném a Bjork-Oliveri dob-basszus párost, a "leszarom-attitűd" ellenére feszes ritmust pakoltak a gitárok alá. Tizennyolc dalt kaptunk mintegy kilencven percben, nekem a végére még rövidnek is tűnt a műsor, nyugodtan hozzácsaphattak volna még egy baráti félórácskát. Ezt csupán lelkes telhetetlenségem mondatja velem, panaszkodni én bizony nem fogok! Hogy is tenném, amikor olyan méltán népszerű és nagyszerű dalok sorjáztak egymás után, mint például az ütemesen dübörgő-dohogó Thumb, a pörgős, majd fokozatosan belassuló Odyssey, a poszt-hippis Freedom Run, a punkosan odabaszós Allen's Wrench, vagy az instrumentális, keményen LSD-hatású Asteroid. De nem maradhatott ki a hatalmas pszichedelikus őrületbe átcsapó Supa Scoopa And Mighty Scoop, az unikális Fatso Forgotso (az a riff...!), vagy a banda egyik legsikerültebb szerzeménye, az epikus Whitewater sem. Ahogy megkaptuk az El Rodeo-t is, azzal a tipikus, "hisztis" gitárnyúzásával, és földbedöngölő riffjeivel, ahogy a korai Sabbath-ihlette Molten Universe-t, és ahogy a tömör, velős rock and rollt, a Tangy Zizzle-t is. Közben természetesen nemcsak a hangjegyek szálltak a teremben, hanem az izmos dzsanga-szag is, ne is tessék csodálkozni rajta. Azon már annál inkább, hogy A Kyuss Himnusz, a Demon Cleaner kimaradt ezen az estén, s el tudom képzelni, hogy a mellőzése bizony sokakat meglepett, magam is vártam e dalt, abban azonban biztos vagyok, hogy nem volt olyan true Kyuss-rajongó, aki ezzel együtt csalódottan távozott volna a teremből. És amint elhangzott a Nagy Finálé a zakatolós Green Machine képében, le is tették a lantot, pontban fél tizenkettőkor. Aztán a kijárat felé közelí­tve öcsém í­gy vett búcsút tőlünk: "Maradjatok sztónerek!" Ámen. A cirkusz pedig lassan elhagyja a várost... A koncerten elhangzott dalok: Gardenia Hurricane Thumb One Inch Man Odyssey Conan Troutman Freedom Run Allen's Wrench Asteroid Supa Scoopa And Mighty Scoop Fatso Forgotso Whitewater El Rodeo 100° --- Molten Universe Spaceship Landing Tangy Zizzle --- Green Machine Mike Fotók: atonik Köszönet a NegativeArtnak!