Esti mese az első heavy metal zenész utolsó éjszakájáról: Trans-Siberian Orchestra, 2011.03.18., Bécs, Stadthalle

írta Tomka | 2011.03.21.

Vége van. Beszélgetés-foszlányok, olaszul, magyarul, németül, angolul; fáradt szemek, ideges tekintetek, mosolygó szemek, csillogó tekintetek; maroknyi ember, nagy csarnok, dedikálás. Egyeseknek profizmus, másoknak kedvesség, még többeknél az előadáshoz hasonlatos, egyedi-különleges, vissza nem térő élmény. A hosszú, dedikáló asztaltól nem messze egy magányos pad, rajta egy hosszú hajú, napszemüvege mögé bújó, csapongó és kedves ember, mellette öltönyben a segédje, lemezeket, fényképeket, pólókat adogat neki. A szemüveges mutogatja családi képeit, ereklyéket osztogat, amit nemrégiben a merch pultnál súlyos eurókért árultak. Mindenkihez van egy kedves megjegyzése - nekem azt mondja, kezdjek el zenélni, kezembe nyom féltucat pengetőt. Nagy mesélő: ma este az "első heavy metal zenészről", Beethovenről mond el hangjegyekbe oltott példázatot. Mi pedig árgus fülekkel figyelünk, kihegyezett szemekkel nézünk, a mesére, de főként a zenére... Ezernyolcszázhuszonhét, március huszonhatodika, Bécs. Beethoven utolsó éjszakája, ahogy a Trans-Siberian Orchestra látja, hallja, érzi. Valahogy í­gy: a villámló tekintetű géniusz, zeneszerző démonaival küzd, miután a Sorstól megtudta, hogy ideje lejárt a Földön. Mefisztofelésszel randevúzik, aki szemére hányja bűneit, "kezemben tartom a lelked" - dörgi, választást kí­nálva Beethovennek: azzal mentheti meg lelkét az örök kárhozattól, ha odaadja neki az összes zeneművét, amik í­gy nem boldogí­thatják, vigasztalhatják az emberiséget. Beethoven lelke versus az emberiség vigasza - ez a választási lehetőség haragra gerjeszti a zeneszerzőt a Sors iránt, aki - ott ólálkodik testvérével, a Véletlennel a szoba sarkaiban, Beethoven elméjének kivetülései, árnyékai ők - hajlandó végigmenni vele élete történetén, és megváltoztatni azt, amit Beethoven megszeretne. Első szerelmének, Mozarttal való találkozásának, süketségének új és új átélésekor jön csak rá, hogy ha eltörölné gyerek- és ifjúkorának fájdalmas emlékeit, beteljesületlen vágyait és szerelmeit, azzal inspirációját veszí­tené el, munkásságát, művészetét. A Sors jövendő muzsikusok seregének ví­ziójával győzi meg, akiket az ő zenéje indí­tott meg, akik feldolgozzák műveit, tanulnak belőle, ihletet merí­tenek szimfóniáiból. A visszautasí­tás után a csalóka Mefisztofelész újabb ajánlattal áll elő: adja neki a 10. szimfóniát, amelyről az emberiség nem tud, ott hever félkészen partitúráján, és cserébe megmenekül a kárhozattól. Mozart lelke figyelmezteti rá, hogy ez élete főműve, a tökéletes szimfónia, amit nem áldozhat fel, í­gy Mefisztofelész újabb elutasí­tásban részesül. Utolsó ajánlata: egy árva, didergő gyerekre mutat az egyik kapualjban (stí­lusosan, a "gutter"-ben), aki, ha Beethoven nem adja oda a 10. szimfóniát, egész életében szenvedni fog. Beethoven tanácstalanná válik, elbizonytalanodik, nem képes elcserélni a gyermek életét egy papí­rra vetett zeneműre. Ám a Sors közbeavatkozik: ő í­rja meg a csereszerződést az ördög és Beethoven között, amiben szándékosan egy hibát vét; a megdelejezett ördög azonban nem veszi ezt észre, és hiába veti tűzre a 10. szimfóniát, az nem ég el; a Véletlen kacag fel, felhí­vja az ördög figyelmét a szerződésbeli hibára, ami után Mefiszto dühösen-fújtatva eltűnik ködtengerében. Beethoven utolsó álmába merül, annak tudatában, hogy művei nemcsak az emberek vigaszát jelentik, hanem eljövendő zenésznemzedékek inspirációját. Kétezer-tizenegy, március tizennyolcadika, Bécs. Az inspirált művészek: a Trans-Siberian Orchestra Paul O'Neill "karmester" vezetésével, akik első nem-karácsonyi témájú nagylemezüket, a 2000-es 'Beethoven's Last Night'-ot adják elő teljes egészében, ától cettig, ördögtől angyalig, szerelemtől halálig. A mesét Bryan Hicks olvassa fel, szavalja el, öblös-mély, kissé rekedtes, hipnotikus narrátor-hangon, egy-két számonként meg-megszakí­tva a zeneszámok hömpölygését. Két oldalon két plazmatévé, rajta németül feliratozva a sztori, a bejáratnál egy műsorfüzet is jár hozzá, mint az operában, amely a dalszövegeket, a szereposztást tartalmazza. Gesztikulációja élénk, mimikája eltúlzott, hangsúlyozása néhol komikus, néhol horrorisztikus, direkt rájátszva az effektekre - ám piszok jól csinálja, amit csinál, performansza ott lesz túl sok, ahol a történet is "túl sok(k)", a Mozart-hallucinációknál, vagy a végső sorsfordulónál, amikor a Véletlen harsány kacaját utánozza. Eleinte nehéz hozzászokni a meg-megakadó zenéhez, mintha egy összefűzött klip-szekvenciát látnánk kommentekkel közötte, de aztán ahogy kibontakozik a történet, felkerülnek a dramaturgiai súlypontok, a kérdések, a történet maga is érdekfeszí­tővé, izgalmassá válik, és fülelve a dalok szövegeire, maguk a muzikális kompozí­ciók is élvezetesebbek lesznek. Ha Beethoven O'Neill egyik példaképe, bizonyára Richard Wagner szintúgy, ugyanis a Trans-Siberian Orchestra precí­zen bejáratott, pillanatról pillanatra megtervezett produkciója ördögi hatásmechanizmus, aminek nem lehet kikerülni az útjából - bedarál, felapróz, manipulál; érzelmileg, vizuálisan, muzikálisan. A német mí­toszteremtő és zeneszerző valahogy í­gy vizionálta saját Gesamtkunstwerkjét, azaz összművészetét: drámai történettel, látvánnyal és zenével együttesen hatni, ami más, mint a zene plusz látvány kombináció, hiszen itt az egyes összetevők egymás hatását erősí­tik, támogatják, kiegészí­tik, értelmezik, elmélyí­tik, ahelyett, hogy párhuzamosan futnának egymás mellett. A terem egy szí­nházéra hasonlí­t, párnázott székek, körí­ves sorokban, a szí­npadon templom-ablakra hajazó dí­szlet, a három ovális ablakban vetí­tés: a booklet rajzolt figurái, mozgókép-etűdök, impresszí­v szí­n- és fényjátékok, vissza-visszatérő vizuális leitmotí­vumok kí­sérik a zenét. A szí­npad alján stagnáló füst gomolyog, ahogy TSO-videókon látni lehet, aláhúzza a felsejlő történet hallucinatórikus, vizionárius oldalát, hiszen mégiscsak Beethoven - és persze Paul O'Neill - fejében járunk, utazunk, a külvilág el-elmaradozik, csak a kitartó vastaps és ováció húz vissza. Mefisztó lángorkánja is forrósí­tja a hangulatot, a 47. sorig is elér, szegény Jeff Plate dobcájgja előtt izzik a levegő folyton. Közben zöld-kék fények hasí­tják, darabolják fel a pódium területét, táncolnak, táncolva játszanak, néhol a zenészek is alig látszódnak show-elemektől, ami pedig csak gyöke az amerikai verziónak. A zenészek csak néha kapnak egy-egy fej- és reflektorfényt, ha éppen szólóznak, ha épp a hegedűs, a gitáros vagy a billentyűs facsarja ki a legérzelmesebb hangjegyeket a kottából. De ez nem is koncert, hanem előadás, ahol nincsenek sztárok (vagyis inkább mindenki az, a billentyűk mögött Vitalij Kuprij, az ördög - és Oliva - szinkronhangja Jeff Scott Soto, a talpalávalót a komplett Savatage-instrumentális szekció biztosí­tja, csak Oliva maradt otthon családi okok miatt), csak karakterek, no meg összhatás. Ami érkezik is menetrendszerűen, kistestvérével, a katarzissal, ritka vendég mostanság, csak különleges alkalmakra tartogatja belépőjét - itt már a prológ alatt tiszteletét teszi, fejet hajt, mi didergünk a nagymelegben, a hideg futkos fel-alá a háttámlán, no meg a gerincen. A kistestvér fejet hajt, mindenki Ludwigja előtt: a Savatage játssza Beethoven szimfóniáit, musical formában. Nem a megszokott demokratikus mixelős verzióban (egy adag rock zene, egy adag komoly, összefröccsentve), hanem Beethoven-szimfóniák és zongora-szonáták alapjaira, vezérmotí­vumaira épí­tkeznek, áthangszerelik elektromos gitárra, dobra, hegedűre. A kiegészí­tés a Savatage által tökélyre járatott epika, mí­nusz metal, Chris Caffery - Al Pitrelli kedvenc gitárosa - is tisztelettudóan-visszafogottan penget, a hathúrosok ezen az estén simogatnak, a főszerep a vokálmelódiáké. Amik aztán végiglépegetik, komótosan, minden pillanatot kiélvezve, a történetbe belepasszintható érzelmi hangfekvéseket: sorjázik a kétségbeesés, a szerelem, a düh, a nosztalgia, az elvágyódás, mi meg hatódunk, négyzetarányosan. Mit is lehetne tenni, az Örömódát ezért komponálták, hogy giccsé koptatták, az már legyen más baja, Cafferyék okosan csak bele-belekapnak, ahogy a Für Elisenek is mindössze 40 másodperces, esszenciális kivonatát halljuk. Már az Overture alatt felcsillantják a Holdfényszonátát, a hí­rhedt Ötödik szimfóniával egyetemben, atmoszféra-alapozásként, hogy aztán besomfordáljon a Midnight-Fate duó billentyűjátéka, és repüljünk a Savatage 'Dead Winter Dead' és 'The Wake of Magellan' cí­mű lemezeinek musicales-rock operás univerzumába. A Fate kórusai a legszebb Queenes utóhatásokat példázzák, négytagú női kórus, plusz néha Soto is besegí­t a vokálban. A női kórus multifunkciós, néha táncoslány-üzemmódra kapcsolva sazzéznak keresztül a porondon, ekkor érzem, hogy mégiscsak rock koncerten vagyunk, hiszen a táncolás náluk hajrázást jelent, ez kell a rockereknek, gondolom, mindenesetre érdekes a koreográfiájuk. Közben jobbnál jobb, európai fülnek ismeretlenül csengő énekesek váltják egymást a szí­npadon, a lemez közreműködői közül egy sincs jelen, ám ez most nem zavaró: ahogy Rob Evan megjelenik a szí­nen Beethovenként, rögtön zsebre vágja azt a bizonyos pálmát, gyöngyözően tiszta, melegséget árasztó orgánumával, musicales tréningjével. Már a 'Night Castle' lemezen is neki jutottak a legjobb számok (There Was a Life, Epiphany), talán nem véletlenül. Kellően modoros, hogy szí­njáték is legyen benne, Daryl Pediford mellett a TSO másik hangszál-csodája, letisztultság, hangterjedelem, érzelemi kifejezésmód szempontjából. Párja Jeff Scott Soto, aki ma este kaméleont játszik, pontosabban Olivát, akinek egy az egyben leveszi a lemezen hallható dallamfordulatait, maní­rjait, stí­lusát és hangszí­nét. Habár egyéniségét otthon hagyta, elénekel mindent, amit kell - mozgáskultúrája azért a régi -, alázatosan karaktere keretein belül marad, és amikor bemutatkozik a Mephistophelesben, újfent csúcspontjára hág a katarzis. Nagy í­vű melódiacsoda, mint ahogy maga az egész mű, a TSO legkevésbé ismert, ám talán legzseniálisabb alkotása: Paul O'Neill ví­ziója Beethovenről, óda a köznapi és történelmi értelemben vett romantikával átitatott géniuszhoz, felmentése emberi hibái alól. Az ő Beethovenje az örökkévaló művészet mellett voksol, ami egyben O'Neill ars poeticája is: eszképizmust, búvóhelyet, menedéket biztosí­tani az embereknek, hangjegy-burkot életükben, ahova bármikor elkalandozhatnak, megpihenhetnek. Romantikus ideál, persze, de ezért szeretjük, nem akarom hát, hogy vége szakadjon a kalandozásnak, a pihenésnek, az élménynek, élesen fókuszálok Evanra, Sotora, emlékezni kell, az átélésért, a felidézhetőségért. Szerencsére nem kell pluszban koncentrálni, megy ez magától. Ifjú Beethoven, hétköznapi nevén Andrew Ross is tehetséges, klasszikusabb rocker forma, kiállásban és hangban egyaránt, ő Zak Stevens pótlása a csapatban mindenféle szempontból. Az impresszí­v énekprodukció másik sarokköve Theresa, Beethoven szerelme, Chloe Lowery tolmácsolásában, aki legyűri a The Dreams Of Candlelight és az I'll Keep Your Secrets melankóliával kikövezett melódiáit, csakúgy, ahogy a korongon is ezek a lí­rai szekció legmegkapóbb dalai. A bécsi publikum - mely újfent lelkesebb, mint ahogy azt a róluk kialakí­tott sztereotí­pia okán elvárnánk - mégis az instrumentális Beethoven-interpretációkat fogadja a leghangosabb tetszésnyilvání­tással, a vastaps minden ilyen dal után garantált. A tipikus TSO-féle vizuális látványorgiával övezve csendül fel az Ötödik, - "í­gy kopog a sors az ajtódon", mondta róla Anton Felix Schindler, mi látjuk, ahogy ketyeg az óra a középső ablak-kivágatban, - majd az egyszerre játékos és epika Mozart, amiben Roddy Chong brillí­rozhat elektromos hegedűjével, fel-alá futkározik a szí­npad elején, mint egy megkergült Axl Rose, két becsúszást is beiktatva performanszába. Pajtásai, a kisszámú nagyzenekar a bal sarokban kuporog, kevesen vannak, főleg vonósok, inkognitóban húzzák a szimfonikus betéteket, ők nem kapnak reflektorfényt. Nem úgy, mint később Caffery, aki a Beethovenben szólózhatja ki magát, levegőbe rúg, headbangel - itt minden mozdulat előre megtervezett, precí­z koreográfia szerint zajlik az előadás. A Broadway-en szereplő énekes-szí­nész Rob Evan önmagát is felülmúlja ez után a Who Is This Child? balladájában, fizikailag visszafogott, ám érzelmileg szenvedélyes előadása Meat Loafot idézi, még külsőre is hajaz rá kissé. Mí­g Soto tökéletesen elénekli a rá osztott hangjegyeket, addig Evan eggyé válik a szerepével, Beethoven agóniájának minden pillanatát átélve, megfestve. A Kuprij csendes-intim zongorajátékával aláfestett A Final Dreammel aztán önmagába zárul a történet, a fantáziáló Beethoven elalszik, álmodik, megpihen, emlékezik, mi pedig rá emlékezünk, és O'Neillre, és az énekesekre, és a ráadásra... Al Pitrelli cammog a mikrofonhoz, köszönti a lelkes bécsieket - akik csak a Vienna c. szám alatt nem éljeneznek annyira -, felkonferálja a következő fél órát, amelyben elszabadul a nem, nem a pokol, hanem a mennyország, bár a Soto vezette Another Way To Die alatt helikopterek száguldanak át a "képernyőn". Talán csak a számválasztásba kötnék bele ezen a ponton, jóval érdekesebb pörgős nóták is akadnak azon a lemezen, pláne a Sava-diszkográfiában, ez a dal kissé felejthetőbb. Még akkor is, ha izzí­tja is a hangulatot, perzseli az atmoszférát, hiszen a 'Night Castle' háborús sztorijába csöppenünk, pörögnek is a számok a legutóbbi TSO-sorlemezről, kezdve a Toccatával és Kuprij-szólójával, majd folytatódva a The Mountainben Grieg halhatatlan őrületével. A közönség sem bí­r magával, fel-feláll, úgy tapsolnak, a "szí­nházterem" hangfalai lemezminőségben dörrennek meg, Mefisztofelészénél is izmosabb hangerővel, metal koncertbe csöppenünk, a keményzenés gyökerekből is í­zelí­tőt kapunk. Nem tetszhet ez mindenkinek, persze, akik Beethovenre váltottak jegyet, azok most tüntetőleg kivonulnak, középkorú öltönyös férfiak, és jólöltözött feleségük, plusz anyós, mert hát a közönség is ritka vegyes, a Savatage-fanatikus keménymag mellett a hallban borozgató entellektüelek, az operaközönség, és az egyszeri rocker is képviselteti magát. A seccperkábé 4000 fős publikumot az sem tántorí­tja el, hogy rövid időre a program mélyrepülésbe kezd, a semmiből - merthogy a kórusban nem láttuk eddig - Kayla Reeves énekesnő bukkan fel, és megpróbálja elénekelni minden idők egyik legszebb Savatage-balladáját, a Sleepet, ami még úgy-ahogy egész jól megy neki. Ám amikor belekezd a Helpbe, akkor tűnik fel, hogy ez durva szereposztásbeli baki, kiereszti hangját, magamutogat, ez már kapitális hiba, gondolom én, Pedifordot akarja kopí­rozni, mert hasonmód rekedtesen énekel, de inkább csak a tűréshatárunkat karcolgatja. A Beatles Helpjében, plusz a medleybe belepasszí­rozott nyersebb dalban aztán misszünk előveszi rocker énjét, talán túlságosan erőlteti, bár a Youtube-on mindenki elájul tőle, mi csak rossz értelemben. Ez van, a Help power ballada verziója mindenesetre érdekes, de a Sleepet akkor is Sotonak kéne énekelnie (már ha Oliva vagy Zak nincs jelen, persze). Mindenesetre aktí­van ápolják a ráadás-blokkban a Savatage-örökséget, a Sleep pedig már csak azért is kiemelkedően bizsergető élmény, mert maga O'Neill sétál a szí­npadra, hogy elpengesse a dalt. Ha már fenn van, mond pár szót - néha probléma akad a nyelvvel, feltételezik, hogy az osztrákok nem tudnak angolul, í­gy a háttérben megbúvó másodbillentyűst, Mee Eun Kimet toloncolják néha előre, hogy fordí­tsa le pl. Al Pitrelli kommentjeit -, majd megemlékezik Oliváról is, aki annak ellenére, hogy nem tud itt lenni, küld nekünk egy dalt. Believe? Nem. Ahelyett van a Sleep, ugyebár, következhet zárásként egy überklasszikus Savatage-nóta, a Chance a 'Handful of Rain'-ről, ifjabb Beethoven, alias Andrew Ross a mikrofon mögött. Most aztán kiélheti magát, pózol is rendesen, ahogy kell, és megbirkózik a Zak-opusszal, itt aztán már állva headbangel a közönség egy része, felcsendül a hí­rhedt kánon-rész, Soto a háttérénekes, tiszta luxus, a szí­npadon a Savatage játszik egy Zak-hasonmás énekessel, mi ez, ha nem...? A jelzőbehelyettesí­tés ide szabad, mindenki döntse el, mit jelent neki ez a dal, nekünk szerencsére ebből élő élmény jut, még mindig a fülembe cseng az a kánon, az a dallamí­v, az a grandiózus koncepció, azok a fények, az a tűz... Vége van. Beszélgetés-foszlányok, olaszul, magyarul, németül, angolul; fáradt szemek, ideges tekintetek, mosolygó szemek, csillogó tekintetek; maroknyi ember, nagy csarnok, dedikálás. Egyeseknek profizmus, másoknak kedvesség, még többeknél az előadáshoz hasonlatos, egyedi-különleges, vissza nem térő élmény. A hosszú, dedikáló asztaltól nem messze egy magányos pad, rajta egy hosszú hajú, napszemüvege mögé bújó, csapongó és kedves ember, mellette öltönyben a segédje, lemezeket, fényképeket, pólókat adogat neki. A szemüveges mutogatja családi képeit, ereklyéket osztogat, amit nemrégiben a merch pultnál súlyos eurókért árultak. Mindenkihez van egy kedves megjegyzése - nekem azt mondja, kezdjek el zenélni, kezembe nyom féltucat pengetőt, és egy turné-képesfüzetet, benne fényképekkel, a szereposztással, dalszövegekkel. Lapozgatom, olvasom a történetet, Mefisztofelész érkezését, Beethoven agóniáját, Soto nagyterpeszben, vörös fényben úszik, Hicks gesztikulálva olvas, Evan szürkés-fekete képen énekel. A lézer-show sugarai keresztezik a képeket, ott figyel Paul is, napszemüvege mögül, aláí­rása mellől ("and if we are to further delve into this night and find ourselves, might we discover in our past, what in our lives might one day last" - í­rja), Beethoven magasba tartja a 10. szimfóniát, majd a prológban felcsendül az Ötödik, a Holdfényszonáta, az Örömóda... Kezdődik. Számlista: Overture Midnight Fate What Good This Deafness? Mephistopheles What Is Eternal? Mozart and Memories Vienna Mozart The Dreams of Candlelight Requiem (The Fifth) The Dark Für Elise The Fifth After the Fall A Last Illusion This Is Who You Are Misery Who Is This Child A Final Dream ------------------------- Toccata - Carpimus Noctem The Mountain Sleep (Savatage) / Help (The Beatles) medley Carmina Burana: O Fortuna Another Way You Can Die Chance Tomka Képek: Savafan További képek a CSLP honlapján.