Akkor Coca Cola, most J-Rock: Girugämesh, 2011.03.12., Diesel Klub

írta szakáts tibor | 2011.03.16.

Amikor jó másfél évvel ezelőtt az egyik, profiljában a rock és a metal műfajával foglalkozó koncertszervező cég honlapján feltűnt, hogy a japán Miyavit hozzák Budapestre, amellett, hogy azt sem tudtam eszik-e, vagy isszák, szinte értetlenül álltam a tény előtt, mondván, „hogy kerül a csizma az asztalra”. Majd amikor a Diesel klubba meghirdetett bulit rövid időn belül át kellett tenni a rohamos jegyfogyás miatt a Pecsába, bizony leesett az állam…

 

 

…, de ezen kívül nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, mondván, találtam a világban egy újabb területet, amihez nem értek és ekkoriban még nem is nagyon szerettem volna megérteni a jelenséget, ami körülveszi ezeket a csapatokat. A jég azonban nemrég megtört, amikor a Crazy Mama Music Pubba meghívták a Guild nevű, szintén a szigetországból származó zenekart. Akkor eszem ágában sem volt megnézni a koncertjüket, de egy „véletlen” folytán mégiscsak úgy alakult, hogy a teljes bulit - ami előtt a kalapomat többször megemeltem - láttam, majd ezzel a témát az elmúlt hét szombatjáig le is zártam, amikor is egy újabb japán csapat következett a sorban. Igen, jól tetszik olvasni, a sorban, merthogy időközben akkora népszerűségre tettek szert hazánkban is a J-Rock bandák, hogy egymásnak adják a kilincset fővárosunkban és szinte egytől egyig teltházakkal bírnak előadásaik (zárójelben egy rövid kitekintést ajánlok a www.soundofjapan.hu oldalra, hogy a laikusok is képben legyenek, mi is valójában a J-Rock és honnan ered. A szombat esti időtöltés eldöntésénél nálam sokat nyomott a latba, hogy gyermekeim már jó pár éve megismerkedtek a japán kultúrával, különösen annak mangának nevezett részével, ami mint köztudott, a képregények világába kalauzolja el az érdeklődőt. Az utóbbi időkben a mangát mozgóképpé alakították és rajzfilmek formájában juttatják el az arra nyitott ifjúságnak a világ számtalan pontjára. E fiatalság részét képezik az én sarjaim is és ahogy észrevettem, ezzel bizony nincsenek kisebbségben. Ezt a rövid kitérőt azért tettem, mert mostani tapasztalatom szerint, innen lehet megközelíteni igazán a J-Rock zenekarok sikerét, ami, hogy jó vagy nem, majd írásom végén döntse el az olvasó maga.

Szombat este épp időben érkeztünk a Népliget fái közé, ahol első körben arra lettünk figyelmesek, hogy akkora sor áll beengedésre várva a klub előtt, aminek nagyon sok koncertszervező és zenekar örülne mostanában. Mit volt mit tenni a hűvösre fordult kora tavaszi estén, mi is beálltunk a többnyire tinédzserek alkotta kanyargó kígyó végére, amit ugyan lassan, de végül biztosan benyelt a Diesel épülete az aggódó szülők fürkésző tekintete mellett. Amíg kint ácsorogtunk és beszélgettünk – illetve figyeltük a sokszor extrém ruhákban és hajakkal érkező rajongók sokadalmát -, addig nem éreztem olyan kényelmetlenül magam, mint azután, amikor beértem a koncertterembe. Olyan volt, mintha bedobtak volna egy gimnázium szalagavató bulijára, ahová - úgy éreztem - nem vagyok meghívva. Miután megláttam két, nálam sokkal nagyobb bajban lévő, retiküljét szorongató anyukát, rögtön oldódtam, mert úgy éreztem, hogy bőrnadrágommal és halálfejes Cinderella pólómmal már nem is tűnök ki annyira a tömegből.

Azon kívül, hogy a - már említett, kiváló zenei teljesítménnyel elkápráztatott Guild koncert után - hamarosan színpadra álló Girugämesh előadása nagyon is érdekelt, legfőképpen az foglalkoztatott, mi lehet az igazi oka annak, hogy ennyi tinit vonz ma Közép-Kelet Európában a japán rockzenekarok koncertje? Vajon örülnöm kell, hogy ennyi fiatal nézi és hallja élőben ezeket a csapatokat és megnyugodhatok, mert ha kicsiny kitérővel is, de végül szeretett műfajomnál kötnek majd ki, ezáltal biztosítva „A” jövőt? A kérdésemre sajnos hamar megkaptam a választ. A várakozás alatt rosszabbnál rosszabb dalokat lehetett hallani a hangfalakból, de amikor nem sokkal a koncert kezdete előtt megszólalt Lady Gaga, akit rögtön Madonna követett és az addig nyugalomban várakozó tömeg nagy többsége óriási ovációban tört ki, illetve még hatalmasabb táncolásba kezdett, egy világ omlott össze bennem. A gondolatok, amik addig jó érzéssel töltöttek el, szinte egy pillanat alatt elszálltak és csak akkor tudtam újra függetleníteni magam a körülöttem lévő eseményektől, amikor színpadra lépett a Girugämesh; utólag is elnézést kérek, hogy hosszabb bevezetőm után csak most kezdek el foglalkozni az este fő attrakciójával.

Előzetesen, egy promó szövegben  azt olvastam a csapatról, hogy a System Of A Down nyomdokain Japán válaszát közvetítik a világnak a Toolra. Azt kell mondjam, hogy bár a meghatározás helyénvaló volt, a Girugämesh magasan túltett ezen a bekategorizáláson. Ötletes, kemény, dallamos, extrém, progresszív és kimondottan egyedi volt, amit a színpadon műveltek. Egy összeszokott, vérprofi zenészekből álló négyest kaptunk, akik a rendelkezésükre álló időben szinte mindent megtettek azért, hogy aki erre a koncertre belépőt váltott, jól érezze magát. A szinte szót csak azért tettem, mert attól függetlenül, hogy minden daluk tetszett, a szöveges kommunikáció hiányával és a három-négy számonkénti hosszú, kínos és csendes percekre történő hátat fordítással sokszor erősen megtörték az amúgy akár pörgősen is előadható repertoárt.

Bár jel- és testbeszédükkel teljesen elvarázsolták a közönséget, nekem mégis hiányzott pár jó szó, de ennek hiányára is fény derült, ugyanis énekesük egy rövid közleményt olvasott fel a Japánban történt katasztrófával és népének nyújtandó segítséggel kapcsolatban, ami alatt kiderült, hogy anyanyelvükön kívül másképpen nem beszélnek. Persze ez annyira nem zavarta a nagyérdeműt, akik egytől-egyig japán nyelven skandálták a nálunk szokásos „vissza” buzdítást a hivatalos program végén. A visszatérés jó pár percet váratott magára, mert komplett takarítást kellett végezni a színpadon az addig feldobált zászlók, kézzel gyártott transzparensek, plüssmacik, stb… sokadalmától. Az utolsó blokkban a csapat eljátszotta legnagyobb slágereit, amire még jobban tetőfokára hágott az addig is igen forrónak mondható hangulat, majd jó másfél óra múlva vége lett, a közönség nagy részének szeánsznak, nekem pedig egy kiváló metal bulinak számító előadásnak.

Hogy milyen értéket képvisel a rock vagy a metal kultúrában a J-Rock, azt nem vagyok hivatott megítélni, főleg annak tükrében, hogy fogalmam sincs hazájukban milyen összetételű, korú, ízlésű közönség előtt játszanak és mit közvetítenek/képviselnek muzsikájukkal. Nálunk egy távoli kultúra testközelből történő közvetítése lehet a missziójuk, amire oly sok fiatal kíváncsi manapság. És ne tessék legyinteni, mert bizony a mi időnkben is felbukkant ez a jelenség, sőt anyáink, apáink fiatalságában is. Tessék megnézni Gothár Péter ’Megáll az idő’ című klasszikusát. Akkor Coca Cola, most J-Rock.

Vagy nem ennyire egyszerű?

Szakáts Tibor

ui: Akiben még nyitott kérdést hagytam írásommal, hamarosan keresheti a választ személyesen is, hiszen április 1-én a Crazy Mama színpadán az Orochi, majd egy hétre rá, április 8-án a Miyavi lép fel a Pecsa deszkáin.

Legutóbbi hozzászólások