"Most jön a megfejtés!": Steve Lukather, 2011.03.05., A38 hajó

írta Adamwarlock | 2011.03.12.

Sokszor bajban vagyok azon beszámolók megí­rásával, amelyek nem kapcsolódnak szorosan a magazinunk által predesztinált névhez. Ebből a kedves Olvasó már ki is találhatta, hogy Steve Lukather szombat esti koncertje nem igazán tartozik a hard rock szorosan vett definí­ciója alá. Természetesen Steve diszkográfiája felvonultatja a rock zene műfajainak majdnem teljes skáláját, de dalai közt szép számmal helyet kapnak más stí­lusok képviselői is, amelyek jóval finomabb, intellektuálisabb hallgatóságot és érzékenyebb füleket igényelnek. A tavasz első hétvégéje nem is alakulhatott volna jobban, hiszen a koncert is olyan volt, mint maga Luke: szí­nes, élénk, pszichedelikus és minden tekintetben zseniális. Ha azt mondom, hogy teltház volt, nos, nem igazán fedném le a valóságot. Aki valamicskét lekéste a meglehetősen pontos koncertkezdést (elmaradt a megszokott 8-ra kií­rt, de 9-es start), az már csak a rötyi mellől hallgathatta végig a bulit. Jómagamnak is harcolni kellett a helyért a nap alatt, de kedves fotósunk igen rosszul járt, ugyanis telefonja és majdnem munkaeszköze is bánta a nagy tömeget. Tudjuk, hogy kevés a hely, de legközelebb kicsit kulturáltabban, ha kérhetjük! Tehát fullon volt a hajó, s nem egy zenész sztárcsillag tette tiszteletét a gitárzseni magyarországi látogatása alkalmából. A cí­madó idézet is Horváth Charlie száját hagyta el a Little Wing gitárbetéte közben. Hazánk kitűnő énekesének igaza is lett: a megfejtés bizony jött. Aki követte a Luke-kal kapcsolatos tavalyi eseményeket, az tudja, hogy hősünk élete talán legpocsékabb évét zárta. Magánélete romokban hever, folyamatos pszichológiai gondokkal küszködött, ráadásul édesanyja is elhunyt (a koncerten ajánlott is neki dalt). Nem lehetett könnyű ilyen körülmények között a munkára koncentrálnia, de valószí­nűleg, ha nem lenne neki a zene, akkor sokkal rosszabb állapotban vészelte volna át az elmúlt esztendőt. Így hát érzelmeit egy édesanyjára emlékező, kiváló lemezbe ölte, ami csak néhány helyen szólt a keserű élményekről, és megpróbált pozití­v üzenetet és optimizmust közvetí­teni. A koncert ezek szerint az 'All's Well That Ends Well' nyitódalával, a Darkness In My World-del indult, ami az "egyszerűen nagyszerű" kategóriába tartozik, hiszen nem épp bonyolult, de fogós dallamokra épül, amire igazából Steve azt szólózhatott, amit csak akart, biztosan jól hangzott volna. Már a legelején láthattuk, hogy nem mindennapi felállásban lépett szí­npadra az együttes. A doboknál a "Mr. Choclolate" becenévre is hallgató Eric Valentine ült, aki hatalmas termetével, sötét bőrével és látványos játékával lehengerelte a közönséget. Mondanám, hogy - az egyébként meglehetősen mókás - fickó vonzotta a szemet, de a férfinép inkább a basszusgitárt kezelő és olykor vokálozó, szintén afroamerikai Renee Jonesra figyelt. A szí­npad átellenes pontján a hölgy férje foglalt helyet a billentyűkbe kapaszkodva. Emberünk Steve Weingart névre hallgat, és nem kisebb nevekkel játszott együtt pályafutása során, mint Chaka Khan, Scott Henderson és Robben Ford (jazzben járatosak tudják, hogy kik ezek). A buli során a dinamikus rock szerzemények, a lassabb, pszichedelikus dalok és a feldolgozások váltakoztak. Hogy kinek melyek tetszettek a legjobban, az emberre válogatja, én igazából mind a pörgősebb, mind a lassabb darabokat is preferáltam. Gitár-fétisiszta révén nekem még az elnyújtott szólók sem tűntek nagyon elszállósnak, de megértem, ha valaki ezek miatt megindult a sörös pult felé. Az új lemezről Luke négy számot játszott el, köztük a személyes kedvenc Can't Look Backet is. Igazából minden klappolt: az új dalok remekül integrálódtak a régiek közé, s mivel Steve számos elemet csempészett a számokba Jimi Hendrix munkásságából, í­gy az első nagy gitárhőstől megidézett nóták (Up From The Skies, Little Wing) is remekül illeszkedtek a setlistbe. A feldolgozásokat erősí­tette a Beatles While My Guitar Weeps cí­mű legendás szerzeménye, ami Luke előadásában nemcsak a Santana verzióval, de még az eredetivel is vetekszik. Ami szerintem nem nyerte el mindenki tetszését, azok a zenekar többi tagjai által előadott szóló részek és az instrumentális blokkok voltak. Lukather van olyan jó dalszerző, hogy közönsége a kompozí­cióira, és ne a gitártépésére legyen kí­váncsi. Bevallom én ezeket a részeket is bekajáltam, mert í­gy kicsit jazz-session hangulata lett a koncertnek, de megértem, hogyha valaki emiatt húzta a száját. Aki Toto számokat jött hallgatni, annak csalódottan kellett távoznia: összesen két darabot hallhattunk Luke anyabandájától. Aki szeretne hiányt pótolni, az nézzen körül a Toto honlapján, ugyanis idén nyáron Joseph Williams-szel a mikrofonnál európai turnéra indul a csapat. Összességében igazi negatí­vumot nem tudok emlí­teni. A zenészek kitűnő hangulatban álltak szí­npadra. Még a gondokkal küszködő Luke is szinte végig viccelődött a közönséggel, és az egész csapaton látszott, hogy nagyon jól érzik magukat ezen a session hangulatú koncerten. Legközelebb egy nagyobb helyen szeretném látni őket, mert az A38 hajót már rendesen kinőtte az együttes. Elhangzott dalok: 01 .Darkness In My World 02. Always Be There For Me 03. Extinction Blues 04. Stab In The Back 05. 68 06. Brody's 07. Up In The Skies 08.Song For Jeff / Don't Say It's Over 09. Tumescent 10. While My Guitar Gently Weeps 11. Out Of Love 12. Tears Of My Own Shame / Little Wing 13. Can't Look Back ----------------------------- 14. Flash In The Pan ----------------------------- 15. The Road Goes On Adamwarlock Fotók: Karancz Orsolya