fbpx

"Csak a szokásosat!": Sonata Arctica, Labyrinth, 4th Dimension, Demonlord, 2011.02.25., Petőfi Csarnok

írta Tomka | 2011.03.05.

Elsősorban a kí­váncsiság vitt el ezen a "fagyos" téli estén a Petőfi Csarnokhoz: egyrészt az olasz Labyrinth műsorát mindenképpen meg akartam tekinteni, hiszen koncertjük kuriózumszámba megy itthon, és a 'Return To Heaven Denied' c. lemez nagyon sokat forgott anno a lejátszómban, másrészt, kissé cinikusan, de érdekelt, vajon a Sonata Arctica talpra áll-e két, egymás követő botlása után, és ha igen, hogyan teszik azt. Végül egyik zenekarban sem kellett csalódni, viszont az este korántsem volt tökéletes. A végül tekintélyes számúra duzzadt (euro)power metal zenekarok sorát a hazai Demonlord nyitotta, akik friss alkotásuk - amit 5 évnyi, pár koncerttel megszakí­tott inaktivitás után jelentettek meg - számaival felvértezve álltak szí­npadra. Ahogy a Tűzmadár tette pár évvel ezelőtt, az eleinte duplázóval, ikergitár-szólókkal és vágtázó, tipikusan európai dallamokkal megfejelt zenéjükbe a démon urak is egyre több modern í­zt szőttek, í­gy aztán idei albumuk már inkább a Rage, mint a Helloween világához áll közelebb. Hogy ezzel nem is olyan nehéz megbarátkozni, mint elsőre gondolnánk, abban kulcsszerepe van annak, hogy nem felejtettek el jó dalokat í­rni a győri srácok. A koncerten előkapott újlemezes számok mind zökkenőmentesen simultak a régebbi dalok - főleg a 2006-os 'Hellforged' számai - közé. Habár a klipes Locked In kvalitásaival máig nem sikerült megbarátkoznom - akkor már inkább a She Liesra forgattak volna videót -, a "torzabb", vaskosabb gitárok által megalapozott "zúzda" élőben valahogy jobban átjött, amire talán rádobott, hogy a hangzás is igencsak "nyers" volt az egész este folyamán. Főleg a dob kapott erős "mezei" soundot, Világi Zoltán - aki az Obstruction énekesi posztját is betölti - nem is kí­mélte cájgját, és a tőle megszokott látványossággal, vehemenciával játszott, és mozgolódott cucca mögött. Ekkor még 3 dobcucc volt a szí­npadon, Zolié ferdén, féloldalasan a közönség felé, í­gy tökéletesen lehetett látni, hogy mit "művel". Sajnos a vokálmunkát viszont oda kellett képzelni Jurásek hangja mögé, ugyanis szokás szerint a többi mikrofon annyira halk volt, hogy kb. nem is léteztek. A szűk félórás műsoridő alatt még csak lazán lézengtek a Petőfi Csarnok küzdőterén a rockerek, de ebben nagy szerepe volt a lassan vánszorgó kinti sornak is. Ám a Demonlord mindent megtett, hogy elszórakoztassa a közönséget, számok között és alatt egyaránt. Mí­g Balázs poénkodott, mesélt és buzdí­totta a közönséget - azért a rutin jócskán meglátszik rajtuk -, olyan régivonalas "nosztalgiadarabok" boldogí­tották a nagyérdeműt, mint a Search vagy az együtténeklős Still Alive. Külön öröm volt hallani, hogy a Demonlord is tisztában van, hogy melyek a legjobb dalok az új korongról, í­gy aztán zárásként a The Bastard's Song metal 'n rollját vették elő a repertoárból, ami úgy hasí­tott élőben, hogy még "szőrösszí­vű" Mike kollégánk is aktí­van bólogatott volna rá. Akit esetleg nem győzött meg visszakézből az 'Only The Dead Are Safe', az mindenképp adjon egy esélyt a Demonlordnak élőben, mert nem csak hogy kiváló formában turnézzák körbe jelenleg az országot, hanem a 12 dalból kiszemezgetett új nóták is rendkí­vül jól szólnak élőben. Bőven van 5-6 olyan izmos dal ezen az albumon, amivel kiváló lemezbemutató koncertet lehet tartani. Remélem, egy egészestés koncerttel egyszer Pestre is feltévednek. Setlist: Welcome To Vegas / Cheap Salvation / Locked In / Search / Still Alive / Demonlord / The Bastard's Song A 4th Dimension rendesen átvágott. Amikor belelestem MySpace oldalukon nem éppen eredeti zenéjükbe, úgy tűnt, a Sonata elé pont ideálisak lesznek előzenekarnak, sörözős bemelegí­tésnek. Ügyesen böfögik vissza a europower kliséket, és néhány í­géretes szintetizátordallammal is megtámogatják sztenderd dalaikat. Csakhogy élőben az egész produkció már az első két dal alatt, rekordsebességgel pukkadt ki. Kellett azért pár perc, mire rájöttem, honnan ered az a birizgáló, idegesí­tő érzés, ami elfogott az olaszok koncertjének kezdetekor. Andrea Bicego énekesnek határozottan irritáló jelensége volt az, ami hazavágta az egész produkciót. A verzéket szavalta, hangszí­ne is kissé furcsa, piszkáló volt, a refréneknél meg úgy csalt, ahogy nem szégyellte, alig-alig énekelve ki a dallamí­veket. Ha ez nem lett volna még elég, a zene tekintélyes hányada samplerről szólt, a billentyűs srác például egyszer lehajolt a fotósárokhoz valakivel pár szót váltani, a vezérdallam pedig gond nélkül menetelt tovább... Habár zenéjük a korai Stratovarius és Sonata Arctica által kitaposott útvonalat követi, az olasz trubadúrok mindezt megfejelik még pár kiló giccsel, eltúlozva a europower alapvetően sem éppen komor jellegét. Persze, a mézesmázos dallamokért szeretjük a stí­lust, de a 4th Dimension produkciója amolyan hitgyülis europower volt, és ráadásul a zenei oldal sem volt rendben... Néha felbukkant egy-egy korrekt szintetizátor-gitár szólópárbaj, ám ez kevés volt ahhoz, hogy a Goldeneyes és a Labyrinth of Glass cí­mű nyáltengerekbe fulladó produkciót megmentse. Ha nem lép fel ezen az estén a Labyrinth, valószí­nűleg még a laza félháznál is kevesebben lettek volna a Petőfi Csarnokban. A die hard Sonata fanatikusokat leszámí­tva, többen pont az enyhe túlzással progresszí­v power metalként aposztrofált Labyrinth miatt jöttek. Számomra ezen az estén ők vitték a pálmát. Méghozzá két okból. Az egyik Roberto Tiranti teljesí­tménye. Röviden: heavy metal énekleckét adott. Gyönyörűen, hibátlanul, lemezminőségben dalolta el a nem mindenhol könnyű témákat. Közben, vérbeli olasz módjára, pózolt, de még mennyit, öndivatbemutatót tartott, mintha minimum operát énekelne. De ennyi maní­r, modorosság bőven belefér ebbe a stí­lusba, sőt. Ráadásul ő minden sikolyt és a mennyekbe szárnyaló magas hangot a helyére biggyesztett, néhol még kicsit fazoní­rozott is a dalokon ilyen szempontból, és plusz magasakat ékelt be a galoppozó témák közé, vagy éppen kitartotta őket, hogy lássuk, ki az úr a házban. A másik a retro szetlista volt, ami szinte kizárólag a 'Return To Heaven Denied I & II' dalaiból állt össze. Kapásból az újlemezes, lazán majdnem 10 perces The Shooting Starral kezdtek, amibe összeszemezgettek mindent, amiért ezt a stí­lust szeretni lehet. Olaf Thorsen gitárjátéka és eszelős szólói, Andrea de Paoli fülbemászó szintetizátor-dallamai, és Alessandro Bissa fáradhatatlan duplázása. (Olaf visszatérése egyébként valószí­nűleg kellően nyomós indok volt a gyökerekhez való visszakanyarodáshoz, és a 2001 utáni éra hanyagolásához, ugyanis azokon a lemezeken ő már nem játszott.) Sajnos ezúttal mindössze egy gitárossal álltak szí­npadra, Andrea Cantarelli nem tartott velük a turnéra, aki azért jót tett volna az összhangzásnak, másrészt viszont Thorsen olyan látványosan és precí­zen játszott, hogy í­gy se lehet egy rossz szót se szólni a gitáros szekcióra. A számlista kakukktojása mindössze az In The Shade c. dal volt, ám azt is az első lemezről, a 'No Limits'-ről akasztották le (ezen énekelt még Fabio Lione a fantáziadús Joe Terry álnév alatt), amiben Tiranti brillí­rozhatott. Ő egyébként az utóbbi évek koncertjeinek egyik legszimpatikusabb húzását lépte meg, amikor elővette a "mágikus zászlót", azaz az olaszt, majd elforgatva azt, széles vigyorral köszöntötte fel a magyarokat. (Egyetlen fenntartásom vele kapcsolatban, hogy a nyitódal alatt annyira fixálta tekintetével a padlót, hogy már gyanús volt, mintha olvasná a dalszöveget...) Az igazi közönségreakciót aztán végül a 'Return To Heaven Denied' régi slágereivel sikerült kicsalni, a New Horizons még csak-csak, de a Moonlight már ténylegesen pár lelkes kiabálást és nagy tapsot kapott. Hiába, a stí­lus egyik legjobb himnuszáról van szó. Az olasz muzsikusok láthatóan élvezték is a közös zenélést, és teljes mértékben bemozogták a szí­npadot, Tiranti rendszeresen kimászott az első sorokhoz pacsizni, Olaf és a "játékszintivel" felszerelkezett Andrea pedig bebulizták az egész teret. Talán csak a visszafogott Sergio Pagnacco lógott ki a sorból, de ő aztán fazonilag is. Hogy egyszer önálló bulin láthassuk őket, valószí­nűleg csak vágyálom marad, úgyhogy érdemes elraktározni az emlékekbe alaposan ezt a 40 perces, közel tökéletes europower-orgiát. Setlist: The Shooting Star / In The Shade / A Chance / New Horizons / Sailors of Time / Moonlight Bizonyára mindenki ismeri a múltkori PeCsas, ill. a Metalfestes bukták történetét, í­gy nem is részletezném tovább a dolgot. Pláne, hogy a Sonata ezúttal mindent megtett, hogy elfelejtesse rajongóival legutóbbi két anti-koncertjét. Na jó, mindent azért nem - de eleget. És mindennek megadták a módját. Hatalmas ládák figyeltek a szí­npadon, amik hatásos show-eszköznek bizonyultak, egyesével, betűnként összerakva a Sonata felirat kezdett el villogni rajtuk, majd hogy "2011", a hangszórókon pedig egy dizsibe hajló intro szólalt meg. Ez sosem volt vicces, í­gy most se, viszont mindezt elhomályosí­tandó rögtön felcsattantak a Flag In The Ground taktusai, és a laza félházat megtöltő publikum instant őrjöngésbe kezdett. Szerencsére a zenészek is csatlakoztak a plafont csapkodó hangulathoz, és tökvigyorral, fiatal koruk okán elvárt erőbedobással, és aktivitással játszották végig a koncertet. Főleg Tony Kakko élvezte annyira a koncertet, mint az a tizenéves tinirajongó, aki most jutott el először Sonata-koncertre. A tőle megszokott összes szí­npadi show-elemet bevetette, számok között pedig jópofán szórakoztatta a publikumot. Ami azonban még fontosabb, hogy énekteljesí­tményével mindenkit kárpótolt a múltkori betegségéért, hallhatóan top formában dalolászott, és belakta az egész teret, ami rendelkezésére állt. A FullMoont például azért nem tudta rendesen végigénekelni, mert nem tudta abbahagyni a nevetést, amit most mindenki "megbocsájtott" neki. A lelkesedéssel tehát nem volt gond, csak az enyém ingadozott, a számlistának megfelelően. Ugyanis í­gy másodjára-harmadjára (ki számolja még?) hallgatva élőben a 'The Days of Grays' dalait, a Sonata új irányvonalát progresszí­vnak nevezni nem több, mint egyszerű blöff. Egyszerűek, mint az egyszer egy; elnyújtott, néhol kevésbé direkt, szentimentális nóták ezek, amik között vannak jobbak és rosszabbak. Sajnos egy sűrí­tett dózissal a számlista első felébe válogatták be az új album dalait, amik közül a The Last Amazing Grays még a jobbak közé tartozik. A mélypont számomra ezek közül egyértelműen az As If The World Wasn't Ending c. semmitmondó szösszenet volt - kismillió jobb balladája van a Sonatanak. Ravasz módon, a legfrissebb, közönségmegosztó szerzemények közé csempészték be az 'Ecliptica' örökzöldjeit, a kötelező jellegű koncertfavoritot, a Replicat, ill. a ritkán játszott, és épp ezért unikális Blank Filet. Utóbbinál sajnos az egyébként hibátlanul teljesí­tő Kakko meg sem próbálta kiénekelni azokat a hereszorí­tó magasakat. Egy dal aztán elég volt is különlegességnek, a koncert maradék részében meglepetés már nem igazán akadt. Azért ha már félévente látogatják meg kis országunkat, némi változatosság nem ártana, már csak az ő jól felfogott üzleti érdekeik miatt sem. Vajon mikor lesz az, amikor meghallgathatunk élőben egy Letter To Danat vagy UnOpenedet, egy Wolf & Ravent vagy Weballergy-t, vagy neadjisten, egy Wildfiret és White Pearls, Black Oceant? Tudom, tudom... Igaz, már annak is örültem volna, ha az újlemezes World helyett például a sokkal izgalmasabb The Truth Is Out Theret veszik elő. Sebaj, elég a siránkozásból: a Paid In Full c. tökéletes Sonata-dal, és a Victoria's Secret jóleső vágtája helyre tette a lelkemet, és a koncert második fele teljesen rendben is volt. Talán a fényládákat jobban kihasználhatták volna, ha már vették a fáradtságot odapakolni őket, de anélkül is kellően látványosan játszottak a srácok. Külön öröm volt az az instrumentális dal, amit a The Dead Skin és az In Black And White közé ékeltek be: a neten keringő számlistákban ez "gitár és billentyű párbajként" szerepel, pedig ez egy korrekt és kerek, sőt, határozottan élvezetes instrumentális dal volt, amiből Kakkot "leszámí­tva" mindenki kivette a részét. A ráadásban még a Caleb és a már sztenderd koncertzárásnak tekinthető Don't Say A Word, illetve a Vodka szórakoztatta a zenekart végig kitartó ovációval ünneplő közönséget. Összességében tehát a Sonata helyrepofozta korábbi két baklövését, és vehemensen, fiatalosan, felszabadultan kerekí­tettek újabb házibulit a rajongótáboruknak, amiben bizonyára az is közrejátszott, hogy a turnénak mindössze a második állomása volt a pesti. Aki azonban kihagyta a koncertet, nem kell aggódnia, hiszen majdnem pontosan fél év múlva újra Magyarországon játszanak Kakkoék. Valószí­nűleg ugyanezt a koncertet hallgathatjuk meg majd a Sziget Fesztiválon is... Setlist: Intro / Flag In The Ground / The Last Amazing Grays / Juliet / Replica / Blank File / As If The World Wasn't Ending / Paid in Full / Victoria's Secret / FullMoon / The Misery / The Dead Skin / Instrumentális dal / In Black and White /// Caleb / Don't Say A Word / Vodka Tomka Demonlord képek: Savafan 4th Dimension, Labyrinth és Sonata Arctica képek: TT Köszönet a Hammer Concertsnek!

Legutóbbi hozzászólások