Maradványérték - 2011. február

írta TShaw | 2011.03.02.

 Február hónapban sikerült egy kellőképpen vegyes, a hard rock/heavy metal stílust több irányból megközelítő Maradványértéket összehoznunk. Vannak klasszikusok, country világba parancsolt metal, bluegrass, klasszikus AOR és hard rock, valamint Ronnie James Dio-tól egy afféle búcsúnak is betudható koncertanyag, ráadásként pedig Garael kolléga egy minikritikát is kerekített a friss Emerald Sun korongról. Íme a kínálat:

Moritz: Undivided
Helix: Smash Hits… Unplugged!
Tommy Shaw: I’ll Be Comin Home (digital single)
The Treatment: This Might Hurt
Heaven and Hell: Neon Knights, 30 Years of Heaven and Hell
Queen: Greatest Hits II (Remastered)
David “Rock” Feinstein: Bitten By The Beast
Emerald Sun: Regeneration


Moritz: Undivided



A régi sulis, fénykorát a nyolcvanas évek végén élő AOR stílus kedvelőinek a Moritz próbál ezúttal örömet okozni. Zenéjük hűen idomul a nagynevű előadók egykori csúcslemezeihez, így a méltán népszerű FM-hez, vagy az inkább kultikusnak mondható Drive She Saidhez, Aviatorhoz, Boulevardhoz, Aliashoz. Ennek megfelelően azonban hangzásuk is meglehetősen régimódira sikeredett, amellett, hogy halk, még technikailag is lemaradtak a kilencvenes évek elején, a szintik legalábbis rettentően butuskák így mai füllel hallgatva.
Egyébként viszont semmi gond az anyaggal, a kitűzött célt (retró mindhalálig) tökéletesen elérik vele, az ember tényleg úgy érzi magát a lemez hallgatása közben, mintha húsz évet visszament volna az időben. Ennek megfelelően afféle utólak napvilágot látott slágerparádé is lehetne az album, hisz ezen szűkös keretek között nagyon otthonosan mozog a banda. Vokálisan az énekesük is tökéletesen manírozza a korszak nagy hangjait, szóval a lóláb sehol sem lóg ki, a Moritz végig a helyzet magaslatán áll. Ajánlom tehát elsősorban a régimódi melodikus rockzene kedvelőinek, nekik biztosan nagyon be fog jönni! (TShaw)


Helix: Smash Hits… Unplugged!



Nem új keletű jelenség, hogy a nyolcvanas, kilencvenes évek egykori, mára kissé megkorosodott sztárjai a modern időkben nem tudnak magukkal mit kezdeni, így egykori dicsfényük árnyékában próbálnak meg létrehozni sokszor középszerű, ötlettelen és otromba hard rock lemezeket, vagy éppen a másik véglet felé fordulva, inkább a puhább, az óceán túlsó oldalán még sikerre vihető utat választják. Valahogy így lett a Helixből is akusztikus brigád 2011-re, régi slágerek country-átirataival…

Effektíve válogatásnak is betudható tízdalos lemezükön ízlésesen, minőségien kerülnek előadásra a régi dalaik, de az elektromos gitár bendzsóra cserélése biztosan sokaknál ki fogja verni a biztosítékot. Kicsit olyan ez, mint Tony Harnell TNT/önfeldolgozása, esetleg a jóval régebbi Helloween magánakció – ízléstől és habitustól függ, mennyire fogjuk a banda saját magán tett erőszaknak vagy változatos, ötletes alkotásnak tekinteni az adott lemezt. Nekem igazából bejött ez a nyugis, tábortűz ízű gitározgatás, de egyébként mindenki döntse el maga, mit gondol erről az anyagról. A minőségre mondjuk semmi panasz nem lehet, a Helix azért mégiscsak Helix. (TShaw)


Tommy Shaw: I’ll Be Coming Home



Hamarosan megjelenik a Styx énekes/gitárosának új szólólemeze (elfoglaltságaihoz és múltjához képest egyáltalán nem kellett sokat várni rá), mellyel ezúttal az amerikai folk, a country és a bluesgrass világába tesz kirándulást bevallottan kedvenc zenészem.
A mostanra teljesen elkészült lemezről digitális úton tettek elérhetővé egy dalt, mely afféle felvezető kislemez nótának is tekinthető. Meghallgatva az alig három perces dalt, azt kell mondanom, a közelgő lemez feltehetően a Jack Blades-szel közösen elkövetett két akusztikus album logikus folytatása lesz. Shaw hangja természetesen tökéletesen hozzá a tíz, húsz évvel ezelőtti színvonalat, sőt, mintha a kiállása most még erősebb is volna, a zeneiség pedig zseniálisan teszi fogyaszthatóvá az amúgy Európában nem túl népszerű stílust. Ha ehhez a dalhoz hű albumot kapunk végeredménynek, akkor semmi panaszunk nem lehet majd a kész műre. (TShaw)


The Treatment: This Might Hurt



 Azt hiszem, a bombabiztos, már-már unalomig ismert riffek és témák lejátszása egyszerre pozitív és negatív húzás egy-egy bandától. Pozitív, mert valljuk be őszintén, előfordul, hogy néha pont a régóra ismert dolgokra vágyunk, csak kissé más tálalásban, viszont negatív, mert az egyéni hangzásnak, a karakteres arculatnak, és minden más egyediségnek ezzel gyakorlatilag lőttek is…

Ebből adódóan a The Treatment iskolai példaként felhozható hard rock zenéje sem fog semmiféle meglepetést sem okozni a kedves hallgatóságnak. Megítélése tökéletesen csak a hangulatunktól függ; annyira kliséhalmaz lemezt hallunk végig az albumon, hogy sem igazán jót, sem igazán rosszat nem lehet írni róla…
Ha kedveled a kockázatoktól mentes, kellemes, minőségi hard rock muzsikát, szerezd be a korongot. Ha az egyediséget keresed, ne velük próbálkozz. (Ellenben a borító valami kegyetlenül jó lett, arra járna a plusz pont!) (TShaw)


Heaven and Hell: Neon Knights, 30 Years of Heaven and Hell



Sajnos a DVD-kkel hadilábon állok, igazán ritkán jut időm megnézni akár egy-egy régebbi, vagy újabb korongot, főleg koncertfilmet… Most a véletlennek köszönhetően alkalmam nyílt belekukkantani ebbe az emlékkiadványnak is felfogható filmbe, ami Ronnie James Dio egyik utolsó nagy európai buliját, a Heaven and Hell wackeni koncertjét örökíti meg.
Bár nem igazán értem, miért éppen egy fesztiválfellépést kellett megörökíteni a megemlékezéshez, végső soron azt kell mondanom, méltó a búcsú Dio-tól, még ha kicsit kapkodós szaga is van a dolognak. Nem vagyok benne biztos, hogy normál körülmények között ez a film napvilágot látott volna, ha már viszont így alakult, be kellett érni ezzel is. Képileg és hangilag semmi gond sincs a felvétellel, ahogyan a setlist is hű a turné egészéhez. Azt se feledjük el, hogy ez az anyag most már zenetörténeti dokumentum is, mint az utolsó Dio-s turné a Black Sabbath hosszúra nyúló történetében.
A teljesség kedvéért érdemes még beszerezni a CD verziót is, mely bár rövidebb műsort tartalmaz, minden bizonnyal elégedettséget vált majd ki a rajongókból. (TShaw)


Queen: Greatest Hits II. (Remastered)



Kicsit hülyén érzem magam. Emlékszem, hangoztattam már néhányszor, hogy mennyire nem szeretem a válogatáslemezeket, erre rendre előhozom őket a Maradványban… had mentsem hát fel magam azzal, hogy a mostani rövidke szösszenet inkább afféle felvezetése az elkövetkezendő egy évben megjelenő Queen kiadványok értékeléséhez.
A háromrészes Greatest Hits széria számomra legkedvesebb darabja, a kettes korong a remaster sorozat egyik első tagjaként jelent meg, így muszáj volt letesztelni, miben is nyilvánul meg az újramasterelés. Nos, végül oda jutottam, hogy igazából semmiben. A hangerő ugyan változott, de az összehasonlítási alapot adó 2001-es japán (szintén újrakevert) sorlemezek megszólalásához képest itt igazán nincs sok változás. Talán egy kicsit kiegyensúlyozottabb lett a dolog, az A Kind of Magicben például azt vélem érezni, hogy kicsit előrébb hozták a gitárt.
Mindennek ellenére én kitartok a ’Greatest Hits II.’ mellett. Bár unásig ismert slágerekkel van tele, bár jó esetben minden harmadik zenehallgató polcán ott áll, bár rocker körökben túlságosan is mainstream, azért mégis pozitív kicsengésű az újra kiadott GH II. Izgatottan várom a soralbumokat! (TShaw)


David “Rock” Feinstein: Bitten By The Beast

I am metal, and I’ll never die!” – énekli Dio ezen az albumon és igaza van. Ő maga a metal és szívünkben, emlékeinkben örökké élni fog. Azért a sorstól valamelyest cinikus, hogy valószínűleg ez a szám az utolsó amit rögzített…
Mr. Feinstein, aki még az Elfben játszott együtt a hangszálistennel (és nem mellesleg unokatestvérek is, állítólag), sem ma kezdte a szakmát. A ’70-es évek óta nyomja (első bandáját éppen Joey DeMaioval alapította), és leginkább a The Rods-ból lehet ismerős, mely zenekar a ’80-as években a stabil másod-, harmadvonalba fészkelte be magát. A The Rods, ha minden igaz, tavaly újjáalakult és márciusban új lemezt hoz ki, addig is itt egy csokorra való old-school hard rock/heavy metal, a legjobb fajtából.
A korongot ugyanis nem csak Ronnie James vendégszereplése miatt érdemes beszerezni (a Metal Will Never Die egyébként remek nóta, bármely klasszikus Dio albumon megjelenhetett volna), hanem azért is, mert ilyen őszinte, autentikus, zsigerből lenyomott rockzenét ritkán hallani manapság – itt nyoma sincs a retro-hullám izzadságszagú erőlködésének, ennek a faszinak tényleg a vérében van a rock ‘n’ roll.
Feinstein hozzáállása, karrierje engem nagyban emlékeztet Lipsére (Anvil): mindkét gitáros/énekes/dalszerző rettenetesen alulértékelt és mondhatni, egyikük sem a szerencse kegyeltje, de ez nem töri meg az akaraterejüket. Ők a metal, és sosem adják fel!
Ha bejött az új Halford, és szereted az olyan bandákat mint a The Rods, az Y&T, az Anvil, a Black Sabbath, a Blackfoot, vagy éppen a Dio és a Judas Priest, akkor ezt a CD-t lyukasra fogod hallgatni, az tuti! (Kotta)


Emerald Sun: Regeneration



 Az Emerald Sun 2007-ben olyan vehemenciával robbant be a Helloween alapú metal köztudatba, hogy jómagam is azt hittem, egy ideig ők fogják fújni a passzátszelet a B kategóriás vizek óceánján. A sikerhez minden adott volt: az egzotikus alap – Görögföld nem éppen a metal központja –, a Kiske-i hangterjedelmű énekes, aki idejének fele részét valószínűleg a konditermekben töltötte, ragadós dallamok és tempós ütemek, valamint az a pici karakter, ami az abszolút klónbandákat jellemző megvetést erénnyé kovácsolhatta.
Az együttes a sikeres debüt előnyeit nem tudta kihasználni, úgy tűnt, hogy hasonlóan sok más tehetséges bandához, ők is bevonulnak az egylemezes emlékművek Pantheonjába. Szinte már a nevüket is elfeledtem, mikor hirtelen, a semmiből előtörve megjelent a második album, ami jóllehet elődjéhez híven a váratlan rajtaütés harci metódusával csapott le, a várt hatás inkább csak pukkanás, mintsem elemi robbanás lett.
Pedig a recept nem sokban változott, egyedül az az ifjonti, szűz kéznek kijáró törekvő igyekezet foszlott a semmibe, ami továbbpörgethette volna a csapatot a megbízható reménységek bajnokságába. Hiába, mintha lemezek tucatjaival a hátuk mögött próbáltak volna valamit rutinból összeütni, még a frontember fáradt, enervált éneklése is csak megerősíti az egyszeri hallgató sejtését, miszerint az évekkel együtt az ihlet is elrepült. Sablonos, de sajnos nem ragadós melódiák, ezerszer hallott, átlagos megoldások jellemzik a dalokat, melyekben érezhetően ott figyel a lehetőség valami jobbra, de sajnos a fiúk túl nagy lakatot raktak a minőség-ládára, minthogy a sejlés valósággá válhasson. Kár érte, a Regeneration bizony a mostani powervonalas mezőnyben még pótszerré sem tud válni, pedig én szeretem a citromos teát citrompótlóval is.
Pontszám: 5/10 (Garael)

A Maradványérték korábbi részei