Inkvizí­ciós és popszimfóniák: Apocalyptica, 2011.02.23., Petőfi Csarnok

írta Tomka | 2011.02.27.

Egyszer kvázi-popsláget játszanak, utána thrash metalra hajazó torzí­tott zúzdát, majd hirtelen jön egy klasszikus zenei, elmélázós cselló-darab. Aki hozzá tudja szoktatni magát ehhez az eklektikához, és kényelmesen érzi magát a hangulatváltások hullámvasútján - ami mondjuk 2011-ben már szinte alapkövetelmény -, azok számára minden Apocalyptica-koncert felejthetetlen kikapcsolódást nyújthat. Pláne, mert mára a feldolgozás zenekarként induló finn trió professzionális, szórakoztatóipari márkanévvé nőtte ki magát ... Mí­g a 15 évvel ezelőtt megjelentetett 'Plays Metallica by Four Cellos' még kuriózum-értékével, és ötletes átdolgozásaival irányí­totta rájuk a reflektorfényt, az 'Inquisition Symphony' nyers thrash-átirataival tüntetett, a 'Cult' pedig úgy volt tökéletes, ahogy volt, a 'Reflections' óta a siker egyben a mainstream felé, és néhol bizony az identitásvesztés szélére tolta a zenekart. Mí­g a 2003-as lemez az örömmel fogadott dallamosodás és letisztultság, plusz Dave Lombardo unikális dobjátéka miatt volt figyelemreméltó, 2005-től kezdve a zenekar olyan vendégénekeseket szerződtetett lemezeire, akikkel egyértelműen kommersz, rádióbarát szerzemények születtek. Ezzel persze önmagában nem is lenne baj, de a folyamat odáig jutott, hogy a tavalyi '7th Symphony' hasonszőrű számai már "felismerhetetlenek" lettek, a cselló soundja egy az egyben, mint a gitáré, és pont a komplex cselló-futamokat szorí­tják háttérbe és kárhoztatják kí­sérőszerepbe az énekdallamok. Így 2011-ben, amikor a zenekar a lemezbemutató ellenére is igyekszik úgy-ahogy felölelni teljes munkásságát, érdekes hibridet kapunk élőben. Emellé pedig pár érdekesség is felsorakozott az este folyamán. Amikor 9 óra tájban elkezdték előadásukat az újlemezes On The Rooftop With Quasimodoval, ami mindenkinek feltűnhetett, hogy a 'Worlds Collide' 2007-es lemezbemutató turnéjával ellentétben, Antero Manninen ezúttal nem kí­sérte el őket a körútra. Az első két kiadványon még stabil tagnak számí­tó, majd Max Lilja távozása után élőben kisegí­tő csellista nélkül végleg trióra fogyatkozott az Apocalyptica, ám ez nem zavarta őket abban, hogy a tőlük megszokott intenzitással, precizitással és komolytalankodással adják elő muzsikájukat. A hangzást radikálisan nem befolyásolta a kisebb létszám, és a régebbi dalok sem szenvedtek emiatt csorbát. Láthatóan mindhárom vonós kirobbanó kedvvel és fülig érő mosollyal tépte a húrokat, az Apocalyptica-koncerten kötelező show-elemnek számí­tó csellólengetés, fel-alá rohangálás, aktí­v headbangelés és egyéb körí­téseket maradéktalanul megkaptuk. Elsősorban Eicca és Perttu vitte a hátán a showt, előbbi a frontemberkedést is magára vállalta, konferált, viccelődött, vagy épp Perttuval a csendesebb, mosolygós Paavot "szekálták". Perttu szokásához hí­ven, úgy a koncert felénél félmeztelenre vetkőzött, mire a keménymag rögtön sikolykoncertbe kezdett - a vegyes összetételű közönség tekintélyes hányadát bizony tinilányok alkották, akikre nagy hatást gyakoroltak az Apocalyptica popslágerei. A háttérben az új lemezhez kötődő impozáns óriásvásznak vonzották a tekintetet, és a kék-piros-zöld szentháromságra koncentráló fénytechnika is segí­tett alapozni a hangulatot, egészen kreatí­van alkalmazva ezt a sokszor elsikkadó látványelemet. A hangzás eleinte meglepett, a lemezekhez képest ugyanis jóval dominánsabb szerephez jutott Mikko Siren dobos, már-már nyers hangzása a csellókkal egyenértékű hangerőt és teret kapott. Ki is használta a rá irányuló figyelmet, és társaihoz méltó erőbedobással püfölte szét cájgját, a Bring Them To Light alatt már-már féltettem szegény cuccát a végkimerüléstől. Mondjuk a koncert elején elővezetett ősklasszikus Master of Puppetsnél jól is jött a jobban előtérbe helyezett dobjáték, rendesen ráfeküdtek a zúzdarészre a finnek. Egyébként is igyekeztek egy-egy finomabb mini-hangverseny után egy széttorzí­tott, modern keménymetallal kokettáló darabot prezentálni, mint például a Quasimodo után rögtön a 2010-et. Az igazi "váltás" akkor jött el, amikor a Betrayal/Forgiveness kaotikus, őrjöngő hangjegyei után Eicca bejelentette, hogy most klasszikusabb darabok következnek, és amolyan csendes-ülős blokként előadták a Beautiful-Sacra-Bittersweet triót. Ekkorra aztán Manninent is "pótolták", ugyanis megcsodálhattuk Mikko csellótudását is, aki az első számban csatlakozott a trióhoz, majd utána visszaváltott eredeti hangszerére. Az este egyik csúcspontját jelentették ezek az intimebb hangvételű dalok - bár pár részeg nem állhatta meg, hogy ne "füttyögjön" bele az előadásba -: alattomosan érzelmes, hátulról támadó melódiák voltak, a gerincen kúsztak fel és szí­ven ragadtak, főleg a katartikus hatású Sacra. A fényeket is visszafogták, és sötét atmoszférába burkolózva játszották el a keserédes melódiákat. A meglepetés nem is ez, hanem Richard Tipe Johnson úriember felbukkanása volt a szí­npadon: az Apocalyptica lassan egytucatnyira duzzadó, énekkel is operáló dala után - amelyeket korábban élőben instrumentálisan játszottak - végre hozott magával a turnéra egy énekest. Ha túltettük magunkat azon, hogy egy End of Me kaliberű számhoz - frappáns felütése ellenére - nem kell Apocalyptica, akkor hatalmas piros pontként könyvelhettük el a klasszikus énekiskolán edződött, és bármelyik heavy/power metal zenekarban helytálló dalnok szí­npadi jelenlétét. A slágerszámok közül előkerült még az I'm Not Jesus, és természetesen az elmaradhatatlan, "bűnös élvezetnek" számí­tó I Don't Care is. Amit viszont nem kéne erőltetni, az a Bring Them To Light, amiben eredetileg a francia death metal zenekar, a Gojira énekes, Joe Duplantier segédkezik: újfent bebizonyosodott, hogy nem mindenki tud hörögni, és az egyébként korrektül teljesí­tő Tipe szépen belesült a dalba, hiába segí­tett neki Eicca is kitartóan. Utóbbi egyébként a Seek & Destroy nem túl bonyolult refrénjét is magára vállalta, és a többi számban is vokálozott. Ezzel együtt közel tökéletes volt a koncert, amikor kellett, zúztak, hogy utána a lehető legtöbb érzelmet préseljék hangjegyeikbe a lehető legkevesebb idő alatt, vagy épp a kettőt egyszerre, mint a Last Hopeban és a hátborzongatóan hatásos Graceben. Koncerten egyébként főleg a durvább alapozásokra koncentrálnak, például az inkvizí­ciós szimfónia zárásként se volt éppen rossz húzás. A fordulatszám mellett a hangulat is végig a tetőfokon "stagnált", a Petőfi Csarnok termét kb. 3/4 arányban megtöltő publikum a finnek minden megmozdulását hatalmas ovációval honorálta. Ami nem is csoda olyan dalok hallatán, mint a ráadást megnyitó és a '7th Symphony' egyik legerősebb dalának számí­tó At The Gates of Manala, vagy pedig a zárásként előadott, a szem befogadóképességénél nagyobb sebességgel játszott Hall of the Mountain King. Sajnálatos módon, a főként az utolsó két soralbumra fókuszáló számlistában a 'Cult' mindössze ezzel képviseltette magát a koncerten, a személyes kedvencként várt Path már múltkor se került elő, azért egy Struggle, egy Pray! vagy egy Hyperventillation se lett volna utolsó... Így aztán a koncert egyetlen hátulütőjeként a rövid, másfél órás játékidőt lehetne felróni, azt is csak azért, mert a sokszor szokatlan zenei tájakra invitáló Apocalyptica-féle "utazásból" simán el lehetne kétszer ennyit is hallgatni. Így persze mindenki már most várja a következő hazai koncertet. Reméljük, nem 4 év múlva lesz... Setlist: On The Rooftop With Quasimodo / 2010 / Grace / Master of Puppets / End of Me / I'm Not Jesus / Betrayal/Forgiveness / Beautiful / Sacra / Bittersweet / Last Hope / Bring Them to Light / Seek & Destroy / Inquisition Symphony /// At the Gates of Manala / I Don't Care / Hall of the Mountain King Tomka Fotók: Karancz Orsolya Köszönet a Concertonak és a Skalar Musicnak!