Médiafigyelő: The Runaways - A rocker csajok (film)

írta Kotta | 2011.02.25.

Kilencven százalékban olyan albumokról írok, melyek kifejezetten tetszenek, így – nevével ellentéteben - elég nehéz valódi kritikát gyakorolni ezekben a firkálmányokban. Megragadom hát gyorsan az alkalmat, hogy erről a borzasztóan lapos kliséhalmazról néhány keresetlen szóban megemlékezzem. Már csak azért is, mert nem vagyunk elkényeztetve rockzenei témájú mozikkal, így örülnünk kell minden hasonló megmozdulásnak.

Illetve kellene, mert ahogy jeleztem volt, ez a produkció nemigen üti meg a mércét. Semmiképpen ne erre üljünk be tinédzser unokatesóinkkal (kivéve ha Alkonyat és Kristen Stewart rajongók), annak reményében, hogy meggyőzzük őket az élő zene varázsáról és a rock lendületéről, mert nem csak körbe fognak röhögni bennünket, de kábé harminc perc elteltével be is izzítják majd David Guettát az iPodjukon. Az pedig nagy égés lenne, így jobbnak látom, ha előre figyelmeztetlek benneteket!

A sztori amúgy az egyik első csajokból álló rockbanda, a The Runaways történetét szeretné bemutatni, amely leginkább Joan Jett szárnypróbálgatásaként vonult be a történelembe. Persze itt megpróbálják őket úgy beállítani, mint egy kisebbfajta csodát, amely megtörte a férfihegemóniát a kemény rock 'n' roll világában. Ez eddig rendben is van, ennyi pátosz belefér – főleg egy női rendezőtől - annak a megideologizálásába, miért is érdemel egy egész estés filmet éppen ez a formáció. A bajok ott kezdődnek, hogy a sztori meglehetősen unalmas és sablonos, a hitelességéről nem is beszélve. Felvonultatja az összes olyan sztereotípiát, amely eszedbe jut egy kezdő zenekar feltűnése, sikeressé válása és feloszlása kapcsán. A teljesség igénye nélkül néhány gázos jelenet:

- Joan Jett, a lázadó rocker arc, a gitártanárnál nem hajlandó akusztikus hangszeren játszani, helyette az erősítőt max. hangerőre tekerve rúgatja ki magát. Hú, de eredeti!
- Cherie Currie (a frontember, aki úgy kerül be a zenekarba, hogy nem is tud énekelni és akinek a kiégése miatt bomlik fel végül a formáció) háttere. Természetesen alkoholista apa, és egy olyan anya, aki a legújabb pasija miatt elhagyja tini lányait – előrevetítve a későbbi tragédiát (szex, pia, drog) és annak családi gyökereit. Na igen, ne feledjük, a forgatókönyv az ő visszaemlékezései alapján készült, nem meglepő hát a személyes felelősség alóli felmentés keresése és sugalmazása.
- Jett egy diszkó előtt szólítja le Kim Fowley-t, aki ekkoriban ismert producer. Fowley egy kétperces beszélgetés alapján – meghallgatás nélkül - szövetkezik Joannal, akinek se zenekara, se számai nincsenek még. Aha.
- A férfi-soviniszta főzenekar szemétkedik a csajbandával. Bosszúból Jett lepisilja a felszerelésüket. Ez legalább életszerű...



Azt hiszem, elég is ennyi. Talán érezhető, hogy a sztori a gyors felemelkedéséről és bukásáról meglehetősen sablonos, a legnagyobb probléma azonban mégis a felszínes ábrázolásmóddal van. Bár egy közel kétórás filmről van szó, amely ráadásul egy nem túl hosszú periódust ölel fel, mégsem sikerül a hátteret és a karaktereket kibontani. Sem az adott korról, annak hangulatáról, életszemléletéről nem tudunk meg túl sokat, de a szereplők motivációját, igazi személyiségét sem tárja fel a rendező. Cherie szülei például összesen másfél percben tűnnek fel. A zenekar tagjairól Currie-n és Jetten kívül tudomást sem vesz, különösen zavaró Lita Ford semmibe vétele, aki nem csak a legjobb zenész a bandában, de a legdögösebben is néz ki. Arról nem is beszélve, hogy Cherie-nél jóval komolyabb karriert tudhat magáénak.

Kaphatnánk cserébe jó sok zenét, koncertrészletet, de sajnos az sincs – nem is értem, hová folyik el az egész... Illetve, dehogynem, kimerítő részletességgel kísérhetjük végig a próbákat, teret engedve ezzel a Kim Fowley-t alakító színész ripacskodásának és álfilozofálgatásának a rockbiznisz miértjéről.

Summa summarum: lapos alapanyagból gyenge dramaturgia, frázispufogtatásban kifújó béna rendezés, közepes színészek. Utóbbi alól (hogy jót is mondjak) egyedül a Joan Jettet megformáló Stewart kivétel, ő (meglepő módon) elég jól hozza a zavart-öntudatos tinédzsert (talán mert maga is az?). Félteni azért nem kell az alkotókat, okosan az Alkonyat tinisztárjaira bízva a főszerepeket, kaszáltak egy jót ezzel a kis költségvetésű, fantáziátlan mozgóképpel is. Mi pedig nézzük inkább a Lemmy filmet, én amondó vagyok!