Kedvenc Lemezeim - Steelheart: Tangled in Reins (1993)

írta garael | 2011.01.30.

A Steelheart egyike azoknak az együtteseknek, kiknek hiába adatott meg az acél szívvel járó bátorság és tehetség - szerencse és a (metal)históriás áramlatok híján sosem tudtak az őket megillető helyre – és ez minimum a trón melletti sámli – jutni. Jóllehet, a Red Alert néven induló banda fantasztikus lehetőséggel dobbant a világba- első demójuk a nagyhatalmú Stan Posesnél kötött ki, hogy aztán rekorsebességgel kapjanak az MCA-nél lemezszerződést – ami még a tehetségekben tobzódó nyolcvanas évek végén is a párját ritkította, a képviselt zenei stílusra rákonduló harangokat azonban még azok sem hallották, akik egy garázsban ücsörögve próbálták elvetélt sztárálmaikat egy emberközelibb valóságba oltani...

 Nos, igen, a Steelheart tipikusan az a banda, akik miatt pár évre bedőlt a klasszikus hard rock és metal színtér: Chris Risola gitáros - aki kisujjából rázta ki a stílussztenderd bravúros szólókat és a horvát származású Miljenko Matijevic frontember azon őstehetségek mintapéldányai, akiket a szorgos, ám átlagos képességekkel megáldott gyakorló – kikből a matematikai elemzések szerint is a legtöbb van – akkor sem tud utolérni, ha magával az ördöggel szövetkezik. No mármost, kellenek az olyan minták, akiknek a helyébe még beleképzelni is nehéz az egyszeri emberfiát? Igen, de nem kizárólagosan – az azonosulás lehetőségét nem szerencsés hosszú időre a sarokba száműzni, mert egy idő után a bálványok teremtette világ oly mértékben távolodik el azoktól, akik azzá tették őket, hogy a szakadás véglegesnek bizonyulhat.

 A csapat első albuma a várakozásoknak megfelelően már az első napon 32000 példányban kelt el és Japánban egy hét alatt platinalemezzé változott, köszönhetően a csodálatos líraiaknak és az MTV hathatós segítségének, amihez persze kellett a kor rockballadái közül is kiemelkedő I'll Never Let You Go (Angel Eyes), a sztenderd szépfiús külső és Matijevic szuggesztív, unikumnak számító hangja.

 

 És akkor álljunk meg egy szóra: nem tudom, hogy mi lehet az oka az énekes kibontakozni sosem tudó karrierútjának – tehetsége csakis a legnagyobbakéval vethető össze, a rekedtes, szinte Bon Scottos acsarkodásból egy pillanat alatt képes a megtámasztott magas c-re ugrani, nem véletlen, hogy a Rockstar c. filmben a Jeff Scott Sotot felváltó hang Matijevicé lett.

 ( A közönség soraiban feltűnő rajongó, majd a színpadra hívott úriember Myles Kennnedy, úgy gondolom, nem kell különösebb kommentár ahhoz, miért lett Slash turnéénekese….)

 Elképesztő, mire képes ez az ember, hangjában az említettek mellett ott lapul Plant érzékenysége és Michael Sweet extatikus vibrációja is: ha a rockénekest egyetlen személyben kellene megneveznem, nem sokat gondolkodnék, ki legyen az, ráadásul a tükör sem reped meg az odavarázsolt látványtól, ha az említett úriember belenéz – ez pedig ugye igen fontos a showbizniszben.

 De lépjünk tovább ismertetőnk tárgyára, az 1992-ben megjelenő Tangled in Reinsre. A dátumra pillantva azt hiszem, nem kell magyarázni, miért nem tudott az album olyan csúcsokra jutni, melyet pár évvel ezelőtt helyből megugrott volna. Pedig ha van lemez, ami tökéletesen összefoglalta a műfaj addigi történéseit, akkor a Tangled in Reins az, sőt, a néha felvillanó pökhendiség, ami az első lemezből hiányzott, látens módon idézi meg a Guns n’ Roses definitív rombolását is. Persze Matijevic jó érzékkel nem ment bele olyan versenybe, melynek örök időkre avatott győztese lett, a dalok a hard rock spektrumot szerencsésen felölelve adnak történelemleckét azoknak, akik kómában aludták végig a nyolcvanas éveket. Már a kezdő, Loaded Muddha is olyan bomba, amivel 1985-ben stadionokat lehetett volna robbantani, nem beszélve a Def Leppard vokálgazdag slágerteremtését tökéletesen levágó Late for the Partyról és a szintén potenciálisan sláger Love’em and I’m Gone-ról. Míg azonban az említett dalok a nyolcvanas évek arénahangulatát idézik, a boogies Sticky Side Up a hetvenes évekbe nyúlik vissza, hogy aztán annál inkább meghökkentő fordulattal fordítsa valami egészen másba a habkönnyű-parti rock n rollos világot: az Electric Love Child a csapat történetében egyedülálló módon vált át a Led Zeppelin és a korai Ted Nugent pszichedelikus világába, olyan reinkarnációval idézve meg Plantet, melyre szerintem azóta sem volt példa. A dal Matijevic iskoladarabja, a visszafojtott érzékiség, és könnyed vokális játék szinte egybefüggő egységbe teremti a művészt és az előadást, ösztönös, gondolkodásmentes tehetséggel, ami csak a legnagyobb előadók sajátja.

 Balladák természetesen itt is akadnak, melyeknek slágerpotenciálja semmivel sem kevesebb, mint elsőlemezes társaiké, sajnos ez a fajta tökéletessé csiszolt – már-már mesterséges precizitással adagolt, professzionista érzelmi játék addigra sikeresen idegenítette el a közönséget a bálványoktól, hogy a tökéletlenség vigasztaló karjai – melyekben aztán az új stílus is kitermelte a maga szupersztárjait és ma is elismert alkotóit - pár évig sikeresen száműzzék a klasszikus hard rockot és heavy metalt a mainstreamből az undergroundba.

 A banda végét sorsszerű végét Matijevic „testté „ változtatta, a Slaughterrel közös turné végső állomásán ( el tudjátok képzelni azt a sikolypárbajt?)  az előadás hevében könnyelmű módon próbált egy olyan reflektorállványt megmászni, ami erősebbnek bizonyult nála: a zuhanás képletesen és szó szerint a mélybe és a semmibe taszította a csapatot, amit Matijevic csak évek múlva, egy más felállással és zenei világgal támasztott fel újra.

 A kedvenc lemezeim további részei: http://www.hardrock.hu/?q=node/9986