A Cry Free arcai: Cry Free, Snakebite, 2010.01.15., Club 202

írta Tomka | 2011.01.25.

A Cry Free tökéletes emlékzenekar: ahogy a hard rock legendának, aki előtt tisztelegnek immár 15. éve, nekik is több arcu(latu)k van. Nem csak a tagcserék számában veszik fel a versenyt a Deep Purplelel: Scholtz Attila lazán hozza a fiatal Gillan énektémáit, a zenekar az improvizatí­v szólóblokkokat, a "maratoni" koncerthosszússágot, és a többi "DP-maní­rt". Ám ezen az estén a Deep Purple mellett legalább annyira saját történetükre is fókuszáltak: képviseltette magát a legtöbb Cry Free-felállás, és persze az előzetes hí­reknek megfelelően a tagok - DP-n kí­vüli - kedvenc zeneszámai is, ami egy igazán eklektikus, ám hangulatában töretlen, emlékezetes koncertet eredményezett. Melyik tribute gárda lehetett volna alkalmasabb az előzenekar szerepének betöltésére, mint az a Snakebite, amelyik David Coverdale munkássága előtt tiszteleg, aki, mint tudjuk, anno a Deep Purpleben kezdte meg világ- és női szí­vhódí­tó körútját. Ezen az estén az akusztikus formáció melegí­tette be néhol korántsem "visszafogottan" a nagyérdeműt, hogy azt egy elektronikával felvértezett rock zenekar se csinálhatta volna jobban. Előzetes fenntartásaim - miszerint ha a Whitesnake-slágereket átültetik "csendes-ülős" verzióra, akkor túl "lájtos" lesz ahhoz, hogy felpörgesse a nagykoncertre a jelenlevőket, magyarul hogy nem előzenekari státuszba való az ilyen "intim", "gyertyafényes" megemlékezés - rekordsebességgel párologtak el, ugyanis Lencsés Balázs és Sziráki László gitárosok kiváló munkát végeztek a "fehér kí­gyó" szerelmetes rock himnuszainak interpretálásakor. Nem könnyű billentyűs hangszer, elektromos gitár nélkül visszaadni azt a bluesos, füstös, és mégis érzelmes atmoszférát, amit a Whitesnake-klasszikusok árasztanak - ám a két húrnyüvő csak néhanapján engedett a tempóból, sőt, a Don't Break My Heart Again esetében még a szólót is átültetették akusztikus gitárra. Természetesen, az olyan igazán pörgős, rock és rollos lazaságokat, mint a Rough An' Ready, hanyagolták, és inkább a középtempós, elégikusabb dalokra fókuszáltak, amelyekben Lőrincz Karcsi is a legnagyobb teret kapta, ahol a legjobban kibontakozhatott. Merthogy ez a formáció mégiscsak Karcsiról, akarom mondani Coverdale mesterről szólt, azaz a hangsúly a kiemelkedő vokális teljesí­tményen volt - ebből pedig igazán nem szenvedtünk hiányt. Lőrincz mester, kis hazánk egyik legelhivatottabb és főállású Whitesnake-rajongója ugyanis tökéletesen levette Coverdale stí­lusát, hajlí­tásait, frazí­rjait, és nem utolsósorban az a kellő "feeling" is ott bujkál torkában, amit a Sailing Shipstől kezdve teljes fényében kieresztett. A Love Ain't No Stranger, majd a Daczi Zsolt emlékére ajánlott, és akusztikusan első alkalommal elővezetett Crying In The Rain során is tovább brillí­rozott, gyakran szemét becsukva, maximális átéléssel adva elő az érzelmektől jócskán túlcsorduló dalokat. A "ritmusszekciót" is ő képviselte csörgődobjával, amivel minden második-harmadik számban szolgáltatta az alapritmust, főként az olyan feszesebb dalok esetében, mint a rendkí­vül nagy közönségtetszést arató Fool For Your Loving vagy a Here I Go Again. Programjuk csúcspontját számomra mégis egy, a repertoárból "kilógó" dal jelentette, ami pusztán azért nem passzolt a sorba, mert nem Whitesnake, hanem Deep Purple-dal: nem más ez, mint a 'Stormbringer' album fájdalmasan gyönyörű, zsigerien szí­vbemarkoló és melankolikus lí­raija, a Soldier of Fortune, amit, mint szinte minden számot, az eredeti szí­nvonalán adott elő az énekes, akinek produkciója néhol - már ha ez nem számí­t szentségtörésnek - legalább annyira, ha nem jobban tetszett, mint a legutóbbi Whitesnake koncerten Coverdale mesteré, még ha alapvetően "más műfajról" volt szó is ezen az estén. Emellett Lőrincz Karcsi minden szám között az apró részletekre kiterjedően konferált, album- és számcí­meket sorolva, és alkalomadtán személyes emlékeit recitálva, í­gy azok sem érezhették elveszve magukat, akik nem fújják oda meg vissza a Whitesnake-diszkográfiát. Habár az előadás természetének megfelelően sokan ülve hallgatták végig a koncertet, elismerésből nem akadt hiány, és néhány kapatos úriember az első sorokban is igencsak jól érezte magát (igaz, később már nem viselkedett mindenki úriember módjára, ugyanis egy vendégnek a Cry Free koncert közepén vizelettartási problémái adódtak, ám arra már nem vette a fáradtságot, hogy elbattyogjon a mellékhelyiségbe...). A Snakebite bravúrosan vette az este buktatóit: nevezetesen előzenekarként, felvezető produkcióként is megállták a helyüket, hiszen néhol nagyon lendületes bulit kerekí­tettek, viszont az akusztikus prezentáció követelményeinek is maradéktalanul eleget tettek. Bravó! Setlist: Walking In The Shadow of the Blues / Too Many Tears / Sailing Ships / Love Ain't No Stranger / Don't Break My Heart Again / Is This Love? / Crying In The Rain / Fool For Your Loving / Soldier of Fortune / Here I Go Again / Ain't Gonna Cry No More 15 év... igen, az pont a 15 perc hí­rnév ellentéte, hosszú idő, no meg rögös út, pláne emlékzenekarként, amit csak akkor lehet végigcsinálni, ha a "szokásosnál" is nagyobb hévvel, szí­v- és erőbedobással rajong valaki egy adott zenekarért. Valljuk be, ha valakiért, akkor a Deep Purpleért lehet is: hiába becézik útkeresőnek például a Rod Evans énekes nevével fémjelzett első felállást, mégiscsak tartalmaznak olyan zseniális feldolgozásokat, mint a Neil Diamond-átirat Kentucky Woman, a szinte elfeledett Donovan-interpretáció, a Lalena, vagy a DP egyik legszebb balladája, 60-as évek atmoszféráját árasztó Anthem. A Blackmore-éra misztikus-borongós hangulatvilágára, a hard rock szekerének meglendí­tésére felesleges is dicsérő szavakat "vesztegetni" vagy a Coverdale-Hughes kooperáció bluesba hajló keserédes dallamai előtt szépelegni; de ha valaki meghallgatja például a Morse-korszak legutóbbi termésének, a 'Rapture of the Deep'-nek Clearly Quite Absurd c. számát, az is bizonyí­tja, hogy még a mai napig is bőven van kurázsi, nem csupán Gillanék élő produkcióiban, de dalszerzői vénájában is. Ebből a vázlatos felsorolásból is kiviláglik, hogy az angol óriászenekart igazán nem lehet egysí­kúsággal vádolni: kisebb túlzással élve, ahány lemez, annyi DP-arc - hard és progresszí­v rock, szimfonikus zene, blues, dallamos rock keveredik, kavarog, és termékenyí­ti meg egymást. Nos, ha valamit, akkor ezt az eklektikus, ám mégis koherens összképet igazán nehéz élőben prezentálni, akár dalról dalra stí­lust - és a mikrofon mögött hangszí­nt - váltani. Pláne 15 éven keresztül, töretlenül. Ezen teljesí­tmény előtt hajtott fejet a Cry Free ex-managere, amivel megadta az ünnepi alaphangot, majd következett... nem, nem a Highway Star, hanem az elsőlemezes I'm So Glad. Erre talán senki nem számí­tott; a Prelude: Happiness c. felvezetésben bemutatkozhatott a legfiatalabb Cry Free-tag az egyik "legöregebb" DP-nótában: Soós Norbert Hammond-introjával kezdődött a buli, amivel két lábbal lódí­tottak meg, hogy belépjünk az időkapuba, ami visszavezetett a 60-70-es évtizedek fordulójára. Az ismétlődő, már-már hipnotikus énektémák megidézték a pszichedelikus atmoszférát is; igaz, a bulin semmiféle látványelemmel nem épí­tkezett a Cry Free, olyan értelemben, hogy nem volt pirotechnika, se kivetí­tő, se molinó, se amit manapság már visszakézből elvárnak egy-egy koncerttől a rajongók (volt viszont, amit néha nem kapnak meg, azaz Zene), ám nem kellett félteni őket, minimális eszközparkból teremtettek hangulatot, és itt még mindig nem a hangszerekre kell gondolni, hanem egy szimpla füstgépre, amit csak néhanapján, szolidan, és kifejezetten az elszállós, "lebegős" daloknál fújattak, vagy éppen szólók kihegyezésére használtak, és a lámpapark, amit megspékeltek még pár fehér lámpával, és hátulról, két oldalról és rézsút is, plusz a dobok mellől, piros-zöld-narancs-lila-kék szí­nekben fürdették a zenészeket. Nem tudom, ki tervezte meg az estére a világí­tást, de minden elismerésem... Úgyhogy igen, mi is hamar boldogok lettünk, mármint az a saccperkábé 300 DP- és CF-rajongó, aki ezen a szombati napon bí­rta a kiképzést, és kb. 11 órától hajnal 2-ig végigünnepelte az estét; Scholtz Attiláékat is hamar elkapta a feeling, és a második dalként elővezetett Black Nightban már el is kezdődött az ereszd el a hajam, láthatólag feloldódtak, hogy aztán a pár éve Kállai Jánost váltó Lee Olivér gitáros és Attila figyelemfelkeltő dialógusba kezdjen a szólóblokkal feldúsí­tott "sötét éjszakában", egy tekerés itt, egy sikoly ott, egymásra felelgetve... Ahogy a zenekaralapí­tó énekes Magazinunknak adott maratoni interjújában elmondta, mostanra már "túlléptek" azon, hogy hangjegyről hangjegyre reprodukálják a DP-dalokat, és igyekeznek az improvizációs lyukakba saját egyéniségüket is becsempészni: nos, ebben Lee Olivér is élen járt, persze csak úgy, hogy ne sértse meg az eredeti szellemiségét, de a szólókon azért kedve szerint korrigált, nézegettek is néhol egymásra a zenészek, valószí­nűleg egymás számára is tartogattak meglepetéseket, mint például Soós Norbert hammondista a Lazy felvezetőjében, ahol aztán végül elengedhette magát, és döntögethette méretes hangszerét, Atka pedig egy kis szájharmonika-szólót is közbeékelt. De például a "másodfoglalkozásként" a Zepsession bőreit püfölő Tatai Tamás is kiharcolt magának egy dobszólót a The Muleban, nem is rosszat, csak kicsit hosszút, í­gy aztán Kecskeméti Csaba basszusgitároson kí­vül mindenki brillí­rozhatott "privátban" is, igaz, az ő visszafogott szí­npadi személyiségéhez, szégyellős mosolyához, nyugodt természetéhez nem is illett volna a villogtatás, John Myunghoz hasonló biztossággal hozta a háttérben meghúzódva az alapokat. És igen, a nemcsak az interjúban, hanem a koncert közben is beszédes kedvű Scholtz Attila is "szólózott", nemcsak a már emlí­tett Black Nightban: kihasználta, hogy még mindig olyan hangja van, mint Gillannek volt, azaz a magas hangtartományokba is szabad bejárással rendelkezik, és példának okáért a Woman From Tokyoban - amit a Space Truckin' c. dallal közös medleyben prezentáltak - plusz sikolyokat is tapasztott az énektémákhoz, amik egyébként sem álltak távol a lendületes dal szellemiségétől. De ha már a legendás Gillan-sikolyoknál tartunk - amit igen, a Child In Timeban is hallhattunk -, de ami ezúttal különlegesség volt, az nem más, mint a Jézus Krisztus Szupersztár Gethsemane c. megaopusának előadása. Változó, hogy minden idők egyik legjobb rock operája kapcsán ki melyik verzióra esküszik, én például a filmverzióra Ted Neeleyvel, Carl Andersonnal és Yvonne Ellimannal, mindhárom őstehetség volt a maga idejében, és anno még Neeleyt sem kellett félteni, ha éppen ki kellett vágni a magas C-t; ezzel aztán nem is volt probléma, és ha már olyan nehéz elcsí­pni abban a hí­rneves szí­nházban a magyar előadást, legalább CF-ék kárpótoltak ezért; a legjobb feldolgozás-ötlet volt ez részükről, még úgy is, hogy a vallásos ikonokból és festményekből álló, filmbeli montázs-szekvencia nagyzenekari katarzisát értelemszerűen ki kellett ollózniuk a dalból, ami, legalábbis nekem, nagyon hiányzott, és - ahogy Attila is mondta, ezt még gyakorolnia kell a zenekarnak - nem volt még bejáratva teljesen ez a dal, ám még í­gy, tökéletlenségében is jóval nagyobb port vert el a hallgatókon, és magasabbra emelte a hangulatot, mint például a Nirvana-átirat, a Breed, ami aranyos provokáció volt, és jól esett is hallani, de valahogy mégiscsak megszakí­totta a hangulati fonalat. (Remélem a JCS-dal bent marad a repertoárban, különlegesség gyanánt.) Sebaj, a többiek már autentikusabb dalokat választottak, a dobos Tomi "értelemszerűen" Zepet, nevezetesen a Kashmirt - a "Led Zeppelin Perfect Strangers-ét" -, amiben a ZepSession-ös Nagy Gergely is besegí­tett, Oli Hendrix Crosstown Trafficját, amiben pedig ő maga segí­tett be énekelni, illetve Soós Norbert, aki nem csak "lordista", de "hensleyista" is, a Uriah Heeptől a Stealin'-et. A felsorolásból is kitűnik, hogy azért nem a leghí­resebb, legismertebb dalok összeválogatására törekedtek, és nyilván kvázi lehetetlen kiválasztani egy kedvenc számot a rock történelem hatalmas repertoárjából, ám mégis üdí­tő blokként hatott ez a nem-DP részleg, ami tovább épí­tgette az egyébként is hamar beköszöntő családias hangulatot, igaz, az időutazás-feelinget valamelyest megszakí­totta. Ám az - Attila frappáns megfogalmazásában - "Club 202-nek csúfolt Wigwamban" hamar visszazökkent minden a maga helyére, egészen konkrétan a Maybe I'm A Leo "funky bluesa" rántott újra bele a DP-folyamba, amiben továbbra is besegí­tett Nagy Gergely. Ez a "megoldás" a későbbiekben is tartotta magát, azaz nem csak egy, hanem rögtön két szám erejéig ugrottak fel "besegí­teni" a vendégek. A megemlékezés kedvéért álljon itt a lista: az Into The Fireban és a Space Womanben "Totya" húrnyüvő, a Highway Starban és a Strange Kind of Womanben Nagy István gitáros, utóbbiban Vermes Márk basszusgitárossal kiegészülve, a Burnben, a King of Dreamsben és a Pictures of Homeban pedig a zenekarból nemrég távozott Nagy "Sonka" Attila billentyűs. A fellépők eme sora már csak azért is impozáns, mert sokan már több éve nem zenélnek aktí­van, ám még í­gy sem okozott nekik gondot, hogy újra belemelegedjenek a muzsikálásba. A dalok névsora pedig azért, mert talán ebből is látszik, hogy nem egy szimpla "best of" program volt műsoron, sok klasszikus kimaradt - amiben nyilván szerepe volt a "meglepetésblokknak" is -, de még í­gy is kerek egész volt a majdnem 3 órás buli; például a felsorolásból kihagyott Might Just Take Your Life duettje, amit Attila Lőrincz Karcsival közösen adott elő, és énekteljesí­tmény szempontjából az este egyik csúcspontját jelentette, erre szokták mondani, odabiggyeszteni az "örömzene" jelzőt, szóval ez a duett bőven kárpótolt az olyan "kihagyásokért", mint a Hush vagy a Fireball (na jó, utóbbit azért hiányoltam). És természetesen akadt egy különlegesség is, a Cry Free 90-es években í­ródott saját dala, a Bad Times, amit ha mindenképp akarunk hasonlí­tgatni, akkor talán a 80-as évekbeli DP-vel rokonszenvez, főleg a verzéi voltak meggyőzőek, ám a gyorstapadó refrén azért hiányzott belőle. És ha már örömzene, akkor ennek a végére megfelelő formát is adtak, nem csak például Sonka úr Burn-felvezetésében vagy a Strange Kind of Womanban előadott Plantes sikolyorgiával, hanem a koncertet záró Smoke On The Waterben, ahol kisebb tumultus alakult ki a szí­npadon, mivel újra porondra hí­vták a vendégek egy részét. Így aztán Mélybí­bor és Szabadsí­rás fúziós estje kerekedett a szülinapi zsúrból, felemlegetve mindkettő múltját, felvillantva utóbbi jövőjét, hiszen láthattuk, ahogy az "új arcok", akik közül többen már azért pár éve zenélnek a Cry Freeben, hogyan domborí­tják és í­rják be a klasszikus hangjegyek közé saját egyéniségüket. Belefért itt minden, mellényúlás és viccelődés, zenei meglepetések és kötelező örökzöldek, reprodukált és átformált szólók, spontaneitás és feldolgozás. Ha pedig minden számot el akartak volna játszani, amit el kell, akkor kétszer ilyen hosszúra is nyújthatták volna a programot: aggódni persze nem kell, hiszen a Cry Free nem lusta, koncertezik bőven, sőt, legközelebb Jon Lordot kí­sérik újfent, igaz tőlünk kicsit messzebb, Oroszországban. Ám azt is láthattuk, hogy a 2011-es formáció is nagyon együtt van, nem csak egyéni tudás szempontjából, de érzik is egymás játékát, és úgy tolják az emlékzenekarosdit, ahogy azt kell. Magyarul, örömzenélnek. Reméljük, még legalább 15 évig. Setlist: I'm So Glad / Black Night / Perfect Strangers / Lazy / Child In Time / The Mule / Crosstown Traffic / Stealin' / Gethsemane / Breed / Kashmir / Maybe I'm A Leo / Might Just Take Your Life / Into The Fire / Space Truckin' + Woman From Tokyo / Bad Times / Highway Star / Strange Kind of Woman / Burn / King of Dreams / Pictures of Home / Smoke On The Water Tomka Képek: Karancz Orsolya