Maradványérték - 2011. január

írta TShaw | 2011.01.25.

Rovatunk évnyitóján a 2010-es év néhány csendesebb megjelenése mellett néhány régebbi, kevésbé friss, ám mindenképpen meghallhatása érdemes lemezt fogunk bemutatni. Íme a kínálat:

Glenn Proudfoot: Lick ’Em
Inkubus Sukkubus: The Dark Goddess
The Reasoning: Acoustically Speaking
Star Queen: Faithbringer
Rydell and Quick: I’m A ROCKOHOLIC
The Twist: Live Through The Cool
Sick-Room: Perverse Paradise
Darkwater: Where Stories End


Glenn Proudfoot: Lick ’Em

Glam metalos külső, thrash metalos cím, és egy egészen összetett, sajátos zenei világ. Véletlenül futottam össze a fiatalember lemezével, és mivel a tavalyi évben már elsütöttek néhány klasszikus erejű instrumentális gitárlemezt, neki már nem is nagyon akartam esélyt adni… Pedig Proudfoot barátunk nem kicsit tette oda magát erre az albumra.
Sokrétű, a fentebb említett stílusokon kívül még a klasszikus zenéből is merítő anyag ez, melyen jól megfér egymás mellett a spanyolgitáros, virtuóz átvezetés és a ’talicskásan zsíros riff, nem is beszélve az olykor szépséges, AOR-t idéző, olykor egyszerűen idegesítő, avantgárd szólókról. Nem egészen mindennapi alkotás, és azt sem mondanám éppen, hogy klasszikus lesz egyszer… Ám semmi esetre sem fog fájdalmat, vagy kínokat kiváltatni, vagy ha némelyik dal mégis, hát egy utána jövő majd biztosan kárpótolja a hallgatót. Tipikus kétarcú lemez, ami mögött azonban rejlik annyi művészi kimunkáltság, hogy tényleg élvezhető legyen.
A borító meg senkit se tévesszen meg, nem egy Tommy Lee kaliberű fazon ragadott gitárt… Mindenkinek melegen ajánlom, aki szereti az instrumentális albumokat (TShaw)


Inkubus Sukkubus: The Dark Goddess

A gótikus, sötét hangulatvilágú, de mégsem depressziós, sok helyen pagan rocknak is nevezett stílus egyik kiemelkedő bandája az Inkubus Sukkubus, mely fura módon a nehezen emészthető metal témák és operainak szánt, de a legtöbb esetben jellegtelen női énekhangok helyett a kissé egyszerűbb, hard rock alapú zenét választotta magának, énekesnőjük hangja pedig inkább jellegzetes, mintsem klasszikusan szép és tiszta.
A csapat emellett legendás arról is, hogy dobgépet használ… de nem hagyom el a termet, mert ezen túllépvén is le kell szögeznem, hogy az Inkubus Sukkubus gárda a gótikus szcéna talán egyik legszínesebb társasága ma. Ez 2010-es albumukon is jól átjön, hiszen az érezhetően sötét tónus mellé olyan riffeket kapunk, amik akár egy kocsmazenekar lemezén is megszólalhatnának.
Sajnos a lemez hangzása mintha nem lenne az igazi, adtak ők már ki ennél profibb stúdiómunkát is a kezükből, de azért még messze nem járunk a Malmsteen-féle hallgathatatlan hangzásnál.
Színes, érdekes, talán mindenki számára kedvelhető zenét játszik ez a banda, és tavaly év végi lemezük kiváló apropó lehet a velük történő ismerkedésre. (TShaw)


The Reasoning: Acoustically Speaking

A főleg progger körökben ismert és elismert Reasoning tavalyi lemezmegjelenése egy különleges válogatásalbum, mely a szokásos kompilációktól eltérően egy különleges tulajdonsággal is bír: dalaikat ezúttal akusztikus gitáron adják elő benne.
A kifejezetten szép dallamvilággal és kellemes, női vokálokkal operáló csapat természetesen most sem tévedett. A kilenc számos album nagyszerű húzás lehet a progressive rock és metal műfaj kedvelőinek, de akusztikus mivolta miatt akár a puhább stílusok kedvelői is elszórakozhatnak vele. Egyetlen hátránya talán az, hogy nem egyszerű beszerezni… bizony, ezt az albumot nem igazán reklámozták, és a magyarországi forgalmazó sem töri magát a kereskedelmi sikerért. Ennek ellenére a lemezt csak ajánlani merem, ha tudjuk, mit kell elvárnunk egy akusztikus korongtól, kizárt a csalódás! (TShaw)


Star Queen: Faithbringer

 Jobb később, mint soha. Stella Tormanoff bolgár metálleány 2001 óta önti izmos gótikus power zenébe fantáziadús gondolatait, nem kisebb név, mint Lars Eric Mattsson segédletével. Először 2002-ben, ’Faithbringer’ címen alkottak együtt, majd két évvel később újra – és bár Star Queen fedőnéven Stella ma is aktív, lemezt azóta nem igen adott ki.
A ’Faithbringer’ érdekessége az, hogy a maga idejében nagyon rossz kritikákat kapott. Meg is értem, hisz a kissé bizarr zenei világ mellé Mattsson egy jellegzetes, elképesztően rossz soundot kevert a lemezre a hölgynek. Szóval egyből egy erős negatív pont – a ’Faithbringer’ elég „műanyagul” szól.
Ennek ellenére azonban maga az anyag van annyira unikális, hogy egy hallgatást megérjen a fantasy beütésű zenék kedvelőinek. A dalszövegek, a koncepció, néha még a zenei megoldások is érezhetően valami rendkívülit tárnak elénk, ráadásul Stella annyira komolyan veszi a dolgát, hogy néha mintha tényleg valamiféle fantázia szülte világ dívájaként énekelné meg történetét. Ha mindehhez hozzáteszem, hogy a lemez ötszáz forintos áron szerezhető be a rockerek fővárosi lemezboltjában, akkor tényleg mindenkinek megérhet egy hallgatózást ez az anyag – még Mattsson bénázásának ellenére is. (TShaw)


Rydell and Quick: I’m A ROCKOHOLIC

Annyira kínos, hogy már jó. Legalábbis a lemez első dala mindenképpen: I’m A Rockoholic. Oké, persze nem kell őket teljesen komolyan venni, el lehet felejteni ezt a baromságot, és csak a zenére koncentrálni – akkor viszont teljesen máshova lyukadunk ki. Mert bármennyire is röhejes a cím, zeneileg ez az album görcsölés nélkül vállra fekteti a dallamos rockot kedvelő hallgatókat…
…mert a Rydell and Quick zenéje nagyon bátor! Tényleg nem mindennapi, hogy egy banda szaxofonos-vokalista frontasszonnyal álljon a nagyérdemű elé, majd olyan dalokat játsszon, mint a címadó szerzemény, vagy a What To Come című dal, ami gyakorlatilag a magyar mulatós-rockra emlékeztet… de Istenemre mondom, az ő előadásukban még ez is jól áll!
Ugyan így az „annyira gáz, mégis tök jó” kategória az akusztikus és elektronikus hangzással párhuzamosan operáló Reason To Live című ballada, ami tényleg lehetne akár popsláger is. Az már csak a hab a tortán, hogy ezek a dalok egy albumon szerepelnek a Fly Away From The Darkness és az Everybody Wants To Be A Star című remekművekkel, amik a 2000-es évek legjobb AOR nótái közé is beférnének.
Több szót nem pazarolok rá, ezt a lemezt hallgatni kell, nem lehet magyarázni. Vagy nagyon be fog jönni ez a rendkívüli szabadsággal rendelkező banda, vagy néhány perc után elhajítod őket. Azért aki csípi a pop-rockot, vagy a más stílus elemeit is bátran felvonultató hard rockot, nem fog csalódni bennük, ezt majdnem biztosan tudom garantálni! Mégiscsak jobb a rockoholizmus, mint a többi izmus… (TShaw)


The Twist: Live Through The Cool

Az a bajom ezekkel a brit-pop lemezekkel, hogy olyanok, mintha megállt volna az élet a ’60-as években. Kis túlzással a Beatles munkásságából összeollózhatnók az összeset. Ha ezen túlteszed magad, akkor ezzel az albummal viszont egy igen korrekt – csipetnyi pszichedeliával megbolondított – slágergyűjteményt kapsz, a legjobb fajtából. Már a hiper-igényes borító (papírtokos kiadás) jelzi, hogy a Twist igen komolyan veszi magát. Ha jól tudom, ez afféle underground supergroup, ennek megfelelően a zenei színvonal is igen magas. Ha nem tudnám, hogy magyarok, meg nem mondanám. A szigetországban ezekkel a dalokkal slágerlistás sikercsapat is lehetnének akár, idehaza megrekednek a kocsimban, családi kirándulásokra tartogatva az igényes, könnyen emészthető muzsikájukat. (Kotta)


Sick-Room: Perverse Paradise

Azért arra kíváncsi lennék, hogy az Alexandra mi alapján válogatja össze a zenekarokat, amiket felkarol, elég nagy a szórás a stílusok (lásd Twist) terén, ahogy az ismertség tekintetében is. Például, hogyan kerül a Mobilmánia és a Sex Action újra-kiadások mellé éppen egy fiatal death metal hatosfogat? Lehet persze, hogy csak a tehetségük okán, mert hallhatóan jól elsajátították a dallamos északi pusztulat sztenderdjeit. Enyhén thrash-es, itt-ott tiszta énekkel tarkított zenéjüket tovább fűszerezik némi indusztriális behatással. Nem tudom, engem ez a scratch-elés kicsit idegesít, bár tény, hogy ettől egyéni(bb)ek lettek. A CD nagyon jól szól (Audioplanet, Jaja Hari Das), és tényleg szakít a muzsika. Legjobban azok a számok tetszenek, amikben úgy Hellacoptersesen átmennek rock ‘n’ rollba – ilyenkor olyan a zene, mintha egy durván másnapos Motörhead játszana. Van ebben fantázia, nem mondom…, a zsíros zenei cupák perverz rajongóinak ez maga lehet a paradicsom, az biztos! Csak nehogy elcsapják a hasukat, és betegszobába kerüljenek. Vagyis, de. (Kotta)


Darkwater: Where Stories End

Minőségi progresszív metállal tavaly hál’ istennek jól el voltunk látva, elég csak a Star One, a Day Six vagy a The Shadow Theory anyagaira gondolni, de egy kevésbé ismert banda is helyet kért magának e színtéren: a svéd Darkwater második korongja bizony jóval többet ér egy kalapemelésnél, s még ha véleményem szerint nem is ér fel a pályatársak mestermunkáihoz, szólni kell róla föltétlenül. Az úgyszintén progos Harmony teljes tagsága alkotja ezt az együttest, amelynek megalakulása 2003-ra, míg debütálása 2007-re tehető a ’Calling The Earth To Witness’ albummal (amelyet egyszer-egyszer magam is meghallgattam annakidején, de bevallom, sokra nem emlékszem belőle, ami nem feltétlenül a lemez hibája). És hogy milyen is a Setétvíz-muzsika? Képzelj magad elé egy power metalosabban riffelő, ámde földhözragadtabb, tehát kevésbé agyonbonyolított Dream Theatert, egy besúlyosított Enchantet vagy egy Vanden Plast, ám talán akkor jársz legközelebb az igazsághoz, ha a hazánkfia Dreyelandsszel veted össze.
Tulajdonképpen a majd’ egyórás ’Where Stories End’-en csaknem minden tökéletesen klappol, kezdve a remekbeszabott hangszeres megoldásoktól a tükör-tiszta, elegáns éneken át a kiváló hangzásig és az izgalmas billentyűs elemekig, a hurráoptimizmustól azonban egy (na jó, két) nüansznyi tényező választja el, mégpedig érzésem szerint a karakteresebb jelleg. Ezalatt azt értem, hogy a dalok többszöri meghallgatást követően (legalább öt alkalommal ízlelgettem az anyagot) is nehezen különülnek el egymástól, ráadásul a tempó is végig ugyanolyan, s mindezen a homogén színezeten az ének sem igazán segít, hisz Henrik Båth dallamai ritkán ragadnak bele a fülbe, a refrének pedig nem emelkednek ki kellőképp a számok testéből. Ettől függetlenül ez egy nagyszerű album olyan óriási szerzeményekkel, mint például a Why I Bleed vagy a Walls Of Deception, a prog metal rajongóknak tehát csak ajánlani tudom, a csalódás kizárva! (Mike)

A Maradványérték korábbi részei