Tökkelütöttek lettünk volna, ha ezt az estét kihagyjuk!: Winter Masters Of Rock, Zlin - Euronics Hall

írta Hard Rock Magazin | 2011.01.12.

"Szokásos" novemberi csehországi túránk előtt már tudtunk egy nagy különbséget az eddigi Winter Masters Of Rock fesztiválokhoz képest. Már hetekkel a fesztivál előtt teltházas volt a rendezvény, ami nagy szó, lévén nem rendelkezik még akkora hagyományokkal, mint nyári megfelelője. A szervezők idén is kitettek magukért, hiszen a jól bevált helyszí­nen - csak a csarnok elnevezése változott a szponzor miatt - újfent egy nagyon változatos és bitang erős összeállí­tással (Helloween, Stratovarius, Pretty Maids, Paul Gilbert, Freedom Call, VARG, Symphonity, Rebelstar, James D.S.) sikerült megvenniük maguknak a rockereket. Bár a hajnali induláskor igen nagy mennyiségű hó fogadott minket az autón, amitől persze az utazásunk sem volt "unalmasnak" mondható, megérte, mert a jobbnál jobb koncertek végett szinte üresjárat nélküli és hosszú volt az aznapunk. Kezdésként egy helyi bandát láthattunk és már itt éreztük, ez az este remek lesz, lévén nem szokványos, hogy egy fesztivált nyitó banda ekkora látvánnyal operál. A James D.S. nevű formáció itt-ott ipari effekttel is megtámogatott progresszí­v zenét játszott, melybe a többnyire dallamos ének mellé néhol egy-egy rövid hörgést is beleröfögött a raszta hajú énekes. Amiért pedig úgy gondoltuk, hogy frankó esténk lesz, az a lángokkal megtámogatott látványvilág volt, ugyanis jó pár éves pályafutásom alatt egy olyan fesztiválra sem emlékszem, ahol ilyen lángerdővel kedveskedett volna a kezdő csapat a közönségnek. Amúgy egész hallgatható volt a zene, az utolsó számra pedig még egy szemrevaló, csinos szőke leányzó is a szí­npadon termett, hogy duettet énekeljen raszta mannel. Az Őket követő bandáról csak annyit tudtunk, hogy Hollandiából jöttek - nekem persze rögtön valami énekesnős projekt kezdett el lelki szemeim előtt lebegni -, még a nevük sem mondott semmit, mivel koromnál fogva csak a Color Starra emlékszem. Ehhez képest a Rebelstar zenekar nagyon kellemes meglepetés volt; bár nem csináltak semmi extrát, nyolcvanas éveket idéző hard rock muzsikájuk szárnyán nemcsak egy feelinges időutazásban vehettünk részt, hanem teljesen el is lazí­tott minket. Az est folyamán volt szerencsénk a nézőtéren is találkozni a zenekari tagokkal, ahol megtudtuk, alig másfél éve létezik ez a zenekari felállás és csak most kezdenek el felpörögni a nemzetközi szí­ntéren. Egy apró magyar kötődésük is volt, ugyanis amikor kiderült, hogy honnan jöttünk, a szólógitáros elmesélte, hogy járt párszor nálunk fiatal korában, amiről neki végre nem "Puszkasz" jutott rögtön eszébe, hanem kedvenc étele, a palacsinta. Soha nem gondoltam volna, hogy a számomra 2008 egyik legjobb lemezét produkáló cseh-német Symphonity zenekart láthatom valaha élőben, hiszen a banda alig koncertezik. Ezért abszolút csodaszámba ment nálam, hogy a nyári Masters of Rockon végre láthattam Őket, nem gondolván, hogy itt Zlinben majd duplázhatok. Sajnos azonban a mostani koncert nem volt annyira jó, mint a nyáron; az egész este alatt itt volt a leggyengébb a hangzás, csak a dobot és a basszust lehetett hallani, illetve nagy ritkán a billentyűt, de azt is csak akkor, amikor Ivo a "handy" változatot használta. A másik nagy meglepetés számomra az énekes személye volt. Mivel Olaf Hayer családi ügyek miatt nem tudott részt venni a koncerten - hiába viseltem a Dionysus pólómat, basszuskulcs! -, í­gy a frontemberi posztot, beugróként, az eddigi koncerteken háttérénekesként közreműködő Herbie Langhans (Seventh Avenue) töltötte be. A debüt lemezen is vokálozó énekes meg sem közelí­tette hangban Olafot, ritka gyengén énekelt, hiányosságait pedig látványosabbnál látványosabbnak ható pózokkal próbálta meg takargatni. Így bár Ő az eredeti énekessel szemben az egész szí­npadot bemozogta, szabályosan élt a szí­npadon, ének terén nem produkált valami maradandót. Remélem, hogy az azóta állandó dobost kereső zenekar új lemezén újra Olaf énekel, és hogy látom még Vele a csapatot, merthogy úgy a felejthetetlen élmény! A soron következő zenekart, a Vargot már a hazai Metalfesten sem zártam a szí­vembe. Nem elég, hogy számomra nem tetsző stí­lusban hörögnek, mindezt ráadásul németül teszik, ami í­gy együtt bizony rendesen kicsapja nálam a biztosí­tékot. A látvány és az előadás ugyan profi, a megjelenésükre is adnak, de mégsem az én világom. Ezért már itthon eldöntöttük, hogy e zenekar alatt fogunk megvacsorázni, mert utána ki sem fogunk tudni mozdulni a teremből. Kimentünk tehát a fagyos szabadba és a már bevált cseh étkekkel csillapí­tottuk éhségünket. Ahogy a Freedom Call énekese, Chris Bay í­gérte, igazi "Happy Metal Partyt" kaptunk ezen az estén, éppúgy, mint idén tavasszal, amikor is a Gamma Ray társaságában nyomtak felejthetetlenül lenyűgöző produkciót. Kezdésként a több mint tí­z éves We Are One nótával rukkoltak elő. Már itt is hatalmas volt a hangulat a közönségben, de ez az idő előrehaladtával csak fokozódott. Egy frissebb szerzeménnyel, a United Alliance cí­mű számmal folytatták a show-t a fiúk. Óriási formában voltak, egyáltalán nem látszott rajtuk a több mint hatvanállomásos koncertkörút fáradalma, Chris Bay pedig, tökéletes gitáros-énekes frontember módjára, még grimaszokkal és kézmozdulataival is hergelte a közönséget, folyamatosan fenntartva ezzel érdeklődésüket. Hamarosan egy emberként énekelte a csarnok a fülbemászó refréneket, ráadásul úgy, hogy még napok múlva sem tudtam kiverni a fejemből. Ezt nagyon tudják a németek, igaz olyan slágerekkel, mint az egyik nagy kedvencem, a Warriors, nem is lehet hibázni. A "Harcosok" előtt természetesen az új lemezről is szemezgettek a fiúk és egy igen erős, három nótából álló csokrot kaptunk az amúgy frankó korongról. A 'Dimensions' lemezről következett a Far Away, melynek "Partytime all night and day" sora hűen tükrözte a teremben uralkodó hangulatot. A koncert utolsó számaként a srácok a Freedom Call jellegzetes kürtjével erősen megtámogatott Land Of The Light dalt játszották, amire már az egész csarnok egyöntetűen táncolt, tapsolt, őrjöngött. Hatalmas buli volt, nagyon várom az í­gért koncert DVD-t, mert egyszerűen nem tudok betelni a srácok produkciójával! Azt pedig csak remélni tudom, hogy a zenekar egyszer feljebb tud lépni azon a bizonyos létrán, mert megérdemlik! Setlist: We Are One / United Alliance / Thunder God / Tears Of Babylon / Out Of The Ruins / Warriors / Far Away / Mr. Evil / Land Of Light A következő előadótól nem sokat vártam. Anno a Mr. Big nem tudott annyira lázba hozni, mint sok más zenekar és ezen az estén a késői kajálást, illetve a dedikálást is erre a bulira terveztük. De mekkorát tévedtünk, mert egy irgalmatlanul erős és élvezetes bulit kaptunk Paul Gilberttől. Mindenféle intro nélkül egy langaléta pacák, fülén egy méretes fülhallgatóval besétált a szí­npadra, gitárjába bedugta az oda készí­tett, régi telefonzsinórra emlékeztető kábelét és bele is csapott a rifforgiába. Nem nyakatekert virgázásokat kaptunk, hanem dallamos, élvezhető riffeket. Annak ellenére, hogy valószí­nűleg nem lehet egyszerű feladat felnőni egy ekkora zenészhez /itt most a tudására gondoltam:-).../ és tökéletes alapot biztosí­tani virtuóz keze alá, látszott a muzsikusokon, hogy Paul remekül válogatta össze maga köré a zenészeket. Nekem Craig Martini produkciója tetszett a legjobban, egyszerűen döbbenet volt nézni, ahogy eszelős módon rángatja basszgitárját, miközben ujjai ezerrel pásztáznak rajta. Mivel Paul Gilbert diszkográfiából gyenge vagyok, csak egy Mr. Big számot - azt is csak azután, hogy mondták, hogy az volt -, a Doors együttes klasszikusát, a Light My Fire-t, illetve az AC/DC Go Downját ismertem fel. Meglepő volt egyébként számomra, hogy énekesi poszton sem vallottak szégyent a srácok, ugyanis az instrumentális számok egyáltalán nem lógtak ki a sorból. Bár éhesek maradtunk, nagyon élveztük a bulit, ami az est legnagyobb pozití­v csalódása volt számunkra. Amikor kiderült, hogy kik fognak fellépni a rendezvényen, a dán Pretty Maids zenekarra kattantunk rá legjobban, ugyanis közülünk csak Kispé volt olyan szerencsés, hogy láthatta fénykorában a bandát idehaza. Sokat vártunk a koncerttől, hiszen az új lemez messze nem megfáradt rockerek produkciója, hanem egy élettel teli, í­zig-vérig rock album, méghozzá a jobbik fajtából. A korongon hallható energiát pedig, élőben is hozták a vén rókák, sőt! Kezdésként mi mással robbanhattak volna szí­npadra, mint a friss album cí­madó tételével, a Pandemoniummal. Úgy dörrent meg a cucc, hogy majd hanyatt estem, ráadásul olyan hévvel léptek szí­npadra a dán titánok, hogy azt több fiatal banda is megirigyelhette volna. Ronnie Atkins énekesen ugyan már meglátszik a majdnem ötven év, hangja mégis lemezminőségben tündökölt, csakúgy, mint a régi harcostárs, Ken Hammer gitáros játéka is, aki szintén 1981 óta tagja a zenekarnak. Mivel a banda az új korong turnéján van, másodikként is egy új lemezes szám, az albumon is másodikként szereplő I.N.V.U. következett. Ugyan nekem a régi Pretty Maids lemezek alapján egy sokkal dallamosabb, lágyabb banda emléke maradt az agyamban, itt néhol már szabályosan poweres energiabomba jött le a szí­npadról. A pezsgés azonban nemcsak a zenében, hanem a testmozgásban is megmutatkozott; a banda legmozgékonyabb tagja például a nyolcvanas évekből ideteleportált glammer, Hal Patino basszer volt, aki vokálozós feladat hí­ján folyamatosan mászkált a szí­npadon. A kissé zúzós részek után azonban egy igazi időutazásra vitték a nagyérdeműt a derék dánok és olyan, mára már klasszikussá váló számokkal kedveskedtek, mint a soron következő Love Games. Nagyot dobott az összképen a két fiatal, az eszelős tempóban játszó Allan Tschicaja dobos és a billentyűknél folyamatosan vokálozó Morten Sandager, mert í­gy olyan érzésem volt, mint amikor Rock 'n' Rolf öreg róka létére fiatal arcokat gyűjtött maga köré és egy igen erős koncertbandát hozott össze. A múltbéli időutazás az 1984-es (!!) lemezről előadott két számmal folytatódott, hogy aztán egy röpke szösszenet, személyes kedvencem, a Little Drops Of Heaven erejéig újra megidézzék az új lemezt. A koncertet végül két nagy favorittal, a Red, Hot And Heavy, illetve legnagyobb slágerükkel, a Future World nótákkal zárták. Azt kell mondjam, ezeknek az ősrégi számoknak igen jót tett a 2010-es hangzás, mert bitangul beindí­tottak mindenkit a nézőtéren. Hatalmas buli volt, sokkal jobb, mint amit vártam, remélem nem ez volt az utolsó találkozásom a dánokkal! Újra elemében van a csapat, úgyhogy azt ajánlom, aki csak teheti, próbálja elcsí­pni Őket valahol! Setlist: Pandemonium / I.N.V.U. / Love Games / Fortuna Imperatrix Mundi / Back To Back / Rodeo / Savage Heart / It Comes At Night / Please Don't Leave Me / Little Drops Of Heaven / Red, Hot And Heavy // Future World Nekem tetszik a Stratovarius újkori érája. Sajnálom, hogy Tolkki már nincs a bandában, de í­gy láthatóan sokkal jobb a hangulat a szí­npadon. Anno láttuk Matias Kupiainen gitáros első bemutatkozásainak egyikét, amikor még kicsit idegenül mozgott a szí­npadon, mostanra viszont már teljesen beilleszkedett a bandába, ami bizony jelentősen emelte a produkció minőségét. Olyan zenekar esetében, mint a Stratovarius, nagy merí­tési lehetőség van, í­gy a rendelkezésre álló egy órában szinte csak nagy slágerek hangzottak el. A kezdő Phoenix alatt már hallható volt, hogy a "maradék" Timo igen jó formában van. Sokan a zenekar élő előadása gyenge pontjának tartják az énekest, de már az előző turnén hallott produkciója jelezte, lesz Ő még formában. És lőn! Igaz a koncert a turné második állomása volt, úgyhogy lehet, csak szerencsések voltunk, mert még top minőségben volt a hangja. Azonban a banda többi tagjának sem kellett szégyenkeznie. Jens nem hazudtolván meg önmagát egész koncert alatt grimaszolt, pózolt, miközben villámgyorsan jártak ujjai, Lauri pedig, a teljes rendelkezésre álló teret bejárta, hol a billentyű tartóján volt a lába, hol Matias barátunkkal heccelték egymást, hol meg a dobszerkóra lépve pengetett. Apropó, dob. Sajnos Jörg Michael rákbetegsége miatt beugró ütős segí­tette a koncerten a Stratovariust, Alex Landenburg pedig, megfelelően pótolta honfitársát. Mivel kevés ideje volt betanulni a számokat, le a kalappal előtte. Egy friss szerzeményt is hallhattunk a közelgő lemezről és azt kell mondjam, van potenciál ebben a vonalban, a Darkest Hour ugyanis bikaerős szám. Persze a közönség részéről a nagy beindulás az olyan megaslágerekre volt, mint az Eagleheart vagy a Hunting High And Low. A csapaton belüli jó hangulat, az örömzenélés és az új nótában hallható erő mind azt mutatja nekem, fognak még nagyot produkálni a finnek! Setlist: Phoenix / Legions / Darkest Hour / The Kiss Of Judas / Deep Unknown / Eagleheart / Father Time / Paradise / Speed Of Light / Hunting High And Low / Black Diamond Az utazást megelőző éjszaka Farkas Karcsi barátomtól sms-ben azt az üzenetet kaptam, hogy a bécsi turnékezdő Helloween buli GIGANTIKUS volt! Ismerve az í­zlését, biztos voltam benne, hogy jó bulinak nézünk elébe, de hogy ennyire jónak, azt nem gondoltam. Letaglózott a koncert, az utóbbi évek legjobb Helloween buliját láttam. A szí­npadképre most is rágyúrtak a Tökfejek, de ami nagyon tetszett, azok a fények voltak. A technika fejlődését figyelembe véve, csak üdvözí­teni tudom az új ledes lámpákat, amik kellően keskenyek ahhoz, hogy betehetőek legyenek a zenekar elé a szí­npad elejére, í­gy megvilágí­tva a zenekart. Hihetetlenül hangulatos és látványos fényeket lehet kreálni velük! A kezdő, retrós intro már jó érzést keltett bennem, de azt álmodni sem mertem volna, hogy a setlist is ennyire retrós lesz. A kezdő Are You Metal? számra, miközben forogni kezdett a dobszerkó fölé szerelt, a friss lemezborí­tóról megismert késes-ollós-fűrészes szerkezet 3D-s mása, Sascha ikergitárral a nyakában sétált a szí­npadra, mí­g a Weikath-Grosskopf páros a túloldalon bandukolt a deszkákra. Hamarosan megérkezett Andi is, aki igen jó napot fogott ki. Bár szúnyogkergetőzős mozdulatsora régebben igen viccesnek hatott számomra, mára megszoktam, úgyhogy most könnyedén tudtam a hangjára koncentrálni. Bátor húzás volt Andi részéről a friss lemezes szám után megannyi ősrégi, a jól ismert "előd" neve és hangja által fémjelzett olyan gyöngyszemekkel próbálkozni, mint az igen régen játszott I'm Alive. Ráadásul itt a fesztiválon az új album számai az idő rövidségének áldozatául estek, úgyhogy a hátralévő programban már csak egy új lemezes nóta hangzott el. Miután Dani Löble elkövette rövid dobszólóját impozáns dobszerkóján, az If I Could Fly jött, ami a többi számhoz képest relatí­v friss szerzeménynek számí­tott. A fesztiválon egyébként két fejgépet is használtak, aminek kapcsán feltűnő volt, hogy mí­g Weiki rendszeresen kikerülte a fénycsóvákat, a jó pár kiló felszedése után rendesen "megemberesedett" Sascha folyton fényárban úszott. Majd jött a már emlí­tett I'm Alive, amiben azon kí­vül, hogy Andi rendkí­vül kedves volt a közönséggel, élőben is jól hozta a nehéz témákat, sőt, még a sokszor negatí­vumként felhozott magas hangok is megvoltak neki. A matuzsálemi szám után sem történt nagy időugrás a setlistben, ugyanis a Kai Hansen által is a mai napig hasonló sorrendben játszott Ride The Sky, valamint I Want Out duó következett. A cseh rockerhad is élvezte a "kezdeti" idők slágereit, mert e két mestermű alatt egy emberként, teli torokból üvöltötték a mindenki által már kí­vülről fújt szövegeket. Kis levonulást követően egy majd negyedórás medley-vel tértek vissza, amiben szerepet kapott a Halloween-Keeper Of The Seven Keys-King Of 1000 Years trió. Andi meg is jegyezte, hogy mivel az előző turnén a rajongók nagyon élvezték a Medley part 1.-t, a mostani turnéra elkészült a Medley part 2. Én ezt is élveztem, bár az előző turnén teljes egészében eljátszott Halloween nagyon nagyot ütött! Mikor már javában éjfél után jártunk, egy kis pihenő következett, majd a szí­npad mindkét oldala mellett egy-egy méretes tökfej jelent meg, a srácok pedig belecsaptak a záró tételbe, melynek kezdő riffjeiből már mindenki tudta, kedvenc dokink következik. Ugyan a 25 éves jubileumi lemezen hallható verzió is tetszik nekem, de ezt a kezdést semmilyen tökfej nóta nem tudja überelni! A szám közben a futófényeket és intelligens lámpákat tartó szerkezet mögül a roadok kis felfújt tökfejeket dobáltak a szí­npadra, melyeket a zenekar tagjai küldtek a közönség felé éppen szabad testrészeikkel. Ez a koncert alig másfél órás, fantasztikus múltidézés volt, mégpedig a minőségi fajtából! Setlist: Are You Metal? / Eagle Fly Free / March Of Time / Where The Sinners Go / Drum solo / If I Could Fly / I'm Alive / Ride The Sky / I Want Out // Medley // Dr. Stein Teljesen kifacsarva, fantasztikus élményekkel gazdagodva indultunk el szállodánk felé, miközben egyértelművé vált számunkra, miért is vonzott teltházat az idei felhozatal. A szervezők nagyon jól szedték össze a fellépő bandákat, hiszen különböző stí­lusok kedvelői kaphattak minőségi bulikat, amik pár apró technikai bakitól eltekintve ráadásul végig CD minőségben dörrentek meg. Az általunk látott 3 Winter MOR közül eddig ez a fesztivál volt a legjobb. Ha nem történnek nagy dolgok addig, már most megvan a 2011. november végi programunk! Szöveg: Savafan, Szöcske Fotók: Savafan Külön köszönet Martina Benesovának és a Pragokoncertnek!