Zappa plays Zappa - 2006. május 24. PeCsa

írta Hard Rock Magazin | 2006.05.29.

Ez volt az a koncert, melyre két okból mentem el. Az egyik látens sznobéria. Frank Zappa olyan legenda, kivel - ha már életében nem sikerült szí­npadon látnom és munkásságát is csak hézagosan ismerem - legalább emlékét megidéző fia révén "kapcsolatba" kerülhessek. A másik ok pedig Steve Vai és Terry Bozzio neve a plakáton. A vicc az, hogy számomra -bár e két muzsikus is mindent hozzátett az este gyönyörűségéhez - elsősorban nem miattuk vált felejthetetlenné ez az este... Az előadás előtt Szakáts Tibi barátommal nézőszám tippeket dobáltunk egymás fejéhez. Ezek a jóslatok sehogy sem akartak a 200-as szám felé emelkedni. Mikor beléptünk a csarnokba már láttuk, hogy ezúttal igen rosszul í­téltük meg a népek érdeklődését ez iránt a muzsika iránt, mely ritkán válik a kereskedelmi rádiók céltáblájává. (Azért nem í­rom, hogy soha, mert emlékszem még a Bobby Brown cí­mű dalra, melyet még B. Tóth László is lejátszott annak idején.) Mire az "előzenekar" szí­npadra lépett már erős félházat könyvelhettünk el, mely kellemes látványt nyújtott. A nyitó banda pontosan nyolc órakor kezdett egy másik szí­npadon, New Yorkban. A zenekar vezetőjét Frank Zappa-nak hí­vták, ki egy projektor segí­tségével készí­tette elő a hangulatot fiának és segí­tőinek. A fél órás videós felvezetés megmutatta, hogy mire is számí­thatunk az elkövetkezendő néhány órában. Amikor véget ért a mester produkciója és zenekarával bősz hangolásba kezdett, mind több fej fordult a valós szí­npad felé, ahol Dweezil Zappa és társai is hangszereik készenléti állapotát ellenőrizték éppen. A kivetí­tő elsötétült, a szí­npadra fény hullt és elkezdődött 2006 számomra eddigi legnagyobb koncertje. A "kis Zappa" középen, mosolygósan állt gitárjával kezében. Körülötte csapata, kiket alapos válogatás után "engedett" csak a papa életművének közelébe. Belevágtak az első darabba, és mi azonnal hanyatt dobtuk magunkat. Amit a szí­npadon álló nyolc muzsikus művelt az még sokat látott és hallott koncertlátogató szemünket/fülünket is megdöbbentette. Frank Zappa hihetetlenül bonyolult, összetett muzsikáját ilyen mesterfokon előadni egyszerűen bámulatos. Dweezil Zappa, (aki mellett nem volt ott testvére, Ahmet) fantasztikus gitáros. Könnyedén, folyamatosan mosolyogva játszotta a bonyolultabbnál bonyolultabb szóló részeket, közben el-el viccelődött a közönséggel, ( kinek angol tudásán meg is lepődött) és édesapjához hasonlóan vezényelte társait. Legfőbb show-szövetségese Napoleon Murphy Brock volt, aki már Frank mellett is énekelt, szaxofonozott, mint ahogyan tette azt most is. Remek hangja mellett testével is előadta mondandóját. Pörgött, forgott, tekergett és persze ő is folyamatosan nevetett. Tette mindezt olyan lazán, mintha éppen a slágerlista első helyezett kettő-négy ütemezésű, csecse-becse darabját adná elő. Mögöttük két billentyűs, vokalista szaxofonos, fuvolista, szóval mindenes játékos, Aaron Artz és Scheila Gonzales működött nagy hévvel. A hölgy külön emlí­tést érdemel, mivel annak idején Frank zenekarában is játszott (űtőhangszereken) a gyengébbik nem egy képviselője. A dobos, Joe Travers is mindent tudott, amit ezen a poszton, egy ilyen profi bandánál tudni kell. Sőt, talán egy kicsit többet is, csakúgy, mint a mellette helyet foglaló ütőhangszeres Billy Hulting, kinek különösen vibrafon játéka volt magával ragadó. A basszusgitáros poszton Pete Griffin ügyködött, aki a hétköznapokon valószí­nűleg egy heavy metal bandában bőgőzik. Terpeszállásban, jelentős head bangek közepett küldte a témákat a tisztelt publikum irányába. Mellette, fekete sapkában Jamie Kine ritmusgitáros állt, aki megbí­zhatóan játszott Dweezil "alá", és ezért időnként egy-egy ajándék szólólehetőséget is kapott, mellyel élt is rendesen. A koncert első fele úgy telt el, hogy a teremben minden darab befejezése után nagyobb lett az ováció, olyannyira, hogy a szünet előtt már szinte forrt a levegő. A kb. 15 perces pauza alatt próbáltunk magunkhoz térni, és találgattunk, hogy vajon Steve Vai tényleg ott lesz e a szí­npadon. Ott volt...De előbb még Terry Bozzio lépett a deszkákra és ült be a szí­npad jobb szélén elhelyezkedő dobszerkója mögé. Dweezil felkonfja után az első néhány nótát ő is énekelte és egy rövidke, de annál elképesztőbb szólót is elővezetett. Játéka, hí­rének megfelelően, tényleg egyedülálló. Nem véletlen, hogy Mike Terrana is őt nevezte meg példaképének. Merevnek tűnő ütései, de mégis laza játéka azonnal lázba hozta a nagyérdeműt. Aztán egyszer csak szí­npadra lépett a gitármágus Steve Vai is, ki rövidre nyí­rt frizurájával leginkább egy általános iskolás kisfiúra emléketetett. Játékában viszont nem! Végtelen alázattal nyúlt a Zappa-s témákhoz és még véletlenül sem akart senkit "lenyomni". Dweezillel nyomott szólópárbajuk életem egyik legemlékezetesebb ilyen jellegű produkciója volt. ...és már szinte mondanom sem kell, Ő is a többiekhez méltón, mosolyogva, viccelődve tekerte ki az Ibanez nyakát. Miután véget ért a buli és hazafelé támolyogtam, azon gondolkodtam, hogy a Frank Zappa által í­rt zenedarabok zsenialitásán túl mi volt az, ami három órán keresztül folyamatos hidegrázásra kényszerí­tett. Az öröm. A muzsikálás öröme, mely az összes szí­npadi szereplő arcán tükröződött. Itt még véletlenül sem volt nyoma görcsnek, akarásnak, küzdelemnek. Persze ez nyilván köszönhető annak is, hogy hangszereik mesterei ezek a zenészek, de azért itt volt valami sokkal több is. Dweezil Zappa vezetésével ez a néhány ember valóban feltámasztotta a XX. század egyik legjelentősebb muzsikusát. Frank Zappa ott volt, és velük, velünk együtt vigyorgott! Csodálatos este volt! Köszönet a Multimedia Concerts-nek! Brinyó