Maga a gótika - és az Internet: Tiamat, Orden Ogan, Reason, 2010.12.14., Dürer Kert

írta Tomka | 2010.12.24.

Szerencsére a Tiamatot egyre gyakrabban láthatjuk hazánkban, folyamatosan növekvő turnézási kedvüknek köszönhetően. Azt a Tiamatot, amelynek pályafutása tökéletesen illusztrálja a marcona, atmoszférikus, doom/death metal bandák melodikus goth rockba történő átfordulását - azt leszámí­tva, hogy Johan Edlund zenekara végig megtartotta kult-státuszát, és nem kí­sérletezgetett olyan merészen, mint például Nick Holmesék...... A 2008-as 'Amanethes' egyfajta összefoglalását nyújtotta munkásságuknak, amivel visszatértek gyökereikhez, ám a jól bevált gótos dallamokat is megtartották. Az idő- és hangulatutazás garantált tehát, csakúgy, mint tavaly a The 69 Eyes után, ám addig még több meglepetés is várt a hallgatókra. Az első rögtön a magyar előzenekar, a Reason volt. Nem is az, hogy ők léptek fel a Stoneman helyett, hiszen erről jó pár nappal a koncert előtt már értesülni lehetett, hanem hogy milyen profi zenekarral is van dolgunk. Aki olvasta a "Mi vagyunk a..." rovatbeli bemutatkozásukat, az tudhatja, hogy ez a profizmus sem véletlen: Reasonék már több mint 15 éve zajonganak együtt Dudás Gábor énekes és Horváth Attila gitáros vezetésével. A meglepetést az okozta, hogy korábban nem volt szerencsém a Moonspell és Katatonia (és talán egy csipetnyi Opeth) hatásokat mutató együttes rendkí­vül atmoszférikus muzsikájához, í­gy nem is gondoltam, hogy ebben a stí­lusban- mind az összkép, mind az egyéni teljesí­tmények szempontjából - ilyen jól összerakott zenekar is működik kis hazánkban. Valószí­nűleg ezzel nem vagyok egyedül, í­gy első körben a stí­lus kedvelői számára javasolnám a hivatalos honlap meglátogatását, ugyanis egy rövid regisztrálás ellenében letölthető a teljes 'Halcyon Days' c. idei lemezük anyaga. Már csak azért is, mert most erről a 6 számról lesz szó, ugyanis a Reason, ha már lehetőséget kapott, csapott egy lemezbemutató koncertet annak a 10-15 embernek, aki a teremben lézengett műsoruk megkezdésekor. Ami számomra a Reason egyik fő erényének tűnik í­gy első hallásra, hogy nagyon ügyesen egyensúlyoznak a hangulat- és érzelemgazdag, dallamos gótikus rock/metal vonal és az akár duplázóval is megtámogatott, kellően fajsúlyos és nem feltétlen "lassú" doom/death metal között. Számukra ez már nem stí­lusváltást jelent, mint a műfaj nagyjainál, hanem két rokonlelkű alternatí­vát, amiből számokon belül is át lehet folyni egyikből a másikba. A koncertet (és amúgy a lemezt is) nyitó The Healer is jól példázza ezt, a visszafojtott, borongós verzéket Gábor egy kifejezetten húzós, magával ragadó refrénnel egészí­tette ki. Ő egyébként a stí­lus ideális énekese, karakteres tiszta hangja mellett könnyedén hörög. Szerintem sokkal jobban is kihasználhatnák a számokban a torkában dolgozó erőművet: mí­g hörgései jók, de nem emelkednek ki az átlagból, tiszta énekhangjának egy nagyon szimpatikus rezonanciája, atmoszférája van. Underground együttesnek tökéletesek, a zenei ní­vó, a szokásosnál valamelyest komplexebb dalszerkezetek, és az egyéni hangszeres finomságok bőven rejtegetnek magukban hallgatásról hallgatásra való felfedeznivalót. Ha viszont nem csak 30-40 embereknek akarnak zenélgetni kis klubokban, talán a hörgés és a tiszta ének arányán is lehetne változtatni, pláne hogy utóbbiban jóval erősebbek, hogy valamelyest populárisabbá, de ezzel párhuzamosan egyedibbé is tegyék zenéjüket. Néha még az Orphaned Land dallamait is idézték az énekdallamok, mint például az October c. számban, amelynek felütése tí­zpontos zúzda. A Crossholderből is ismerhető Vaczó Gábor - akit csak Zohannak szólí­tanak a folyosón belebotló rajongók - végre kiélheti itt magát, rendesen odacsapva a cájgjának. Ebben a stí­lusban gyakran csak statiszta szerepkörben egzisztálnak a dobosok, azonban Vaczó játéka nemcsak a tempót szolgáltatja, hanem többféle szí­nt is visz a Reason zenéjébe, arról nem is beszélve, hogy élőben is nagyon lendületesen játszik. Akit még mindenképp érdemes kiemelni a hangszeresek közül, az Horváth Attila szólógitáros, akinek metalos kiállása igazán jót tett a szí­npadi összképnek. Tetszett, hogy nem akar előtérbe tolakodni, és alázatos alárendeli magát a zenekar érdekeinek, miközben í­zes gitárszólóival azért mégiscsak megvillantotta tudását. Ő még csak-csak véghezvitt valamiféle szí­npadi mozgást, ellentétben a többiekkel, akik inkább csak hangszerükre figyeltek. Értem én, hogy ehhez a zenéhez nem tartozik hozzá a szí­npad felszántása, de némi önmenedzselés azért elférne a zenekar háza táján (akár csak honlapjuk tekintetében). A számok közötti csendeket nagyon rossz volt "hallgatni", kis túlzással kí­nosak voltak - ha már nincs konferálás (vagy csak egy-egy számcí­mre korlátozódik) a dalok között, és mindössze 15-20 ember nézi a produkciót, aki valószí­nűleg most találkozik először a zenével, némi intenzitás és kontaktteremtés mindenképpen kellett volna. Ha pedig azt akarják, hogy a zene önmagáért beszéljen, akkor akár egybe is köthették volna a dalokat, különböző hangszeres (gitár, szinti, dob) átkötésekkel, amivel még különlegesebbé tehették volna a muzikális élményt. Ha csak a zene számí­tana, másképp nézne ki a világ... Setlist: The Healer / War / October / Black Horizon / Exodus / Relief Az utánuk következő Orden Ogannak viszont pont ez volt, ami nagyon ment. Ők voltak a mostanra már minden koncerten megszokott stí­lusidegen együttes - nevezetesen német power metalban utaznak. 2008-as 'Vale' c. korongjuk kapcsán az internetes sajtó a műfaj új reménységeinek kiáltotta ki őket, ami olyan enyhe túlzás, ami az ilyen kijelentés eleve kell, hogy legyen. A többi zenekarhoz képest talán egy hajszálnyival több hatást épí­tettek be gondosan a mindenki által ismert power metal klisék közé, és valamelyest modernizálták a megközelí­tésmódot a gitártémák tekintetében. Ami náluk meglepő volt, hogy a Tiamat-rajongók mennyire megkajálták a bulijukat. Persze, mint a germánoknál általában, a kisujjukban volt a szórakoztatás és a szí­npadi bohóckodás - olyan kitörő (már-már "gyerekes") örömmel zenéltek a deszkákon, hogy annak nem lehetett ellenállni. Azonban, hogy az éjsötét doom klasszikusokért jött nézők is hangos üdvrivalgással fogadják a europoweres könnyedségű refrénnel ellátott Welcome Liberty-t vagy a kalózdivatot meglovagló, ordí­tóan tipikus és frankó galopptémával rendelkező We Are Pirates-t, azt nem gondoltam volna. A srácok egy Vangelis-intro után a 'Vale' "himnuszával", a To New Shores of Sadnessel nyitottak: a kórusrészek és a nagyzenekari kompozí­ciók természetesen samplerről mentek, azonban a nagy torzí­tások és gitársávok előretolása közepette valahogy elvesztek az összhangzatban. Furulyásukat, Verena Melchertet otthon felejtették, í­gy az ezúttal 5 tagú különí­tményből vokálozni csupán Nils Weise billentyűs segí­tett be. Habár a srácok úgy néztek ki, mintha most ugrottak volna át a BME koleszából hepajkodni a Dürer Kertbe, azt meg kell hagyni, hogy a power metal minden csí­nját ismerik, és egy rendkí­vül élvezetes kliséhalmazt adtak elő hatalmas lelkesedéssel - és a szokásosnál valamivel okosabban. És ehhez még csak az sem kellett, hogy Sebastian Levermann, az Orden Ogan frontembere (gitárosa-énekese-billentyűse-dalszerzője) jó énekes legyen - a szerencséje, hogy tudja magáról, hogy nem az, í­gy aztán meglepően ügyesen gazdálkodik kevéske hangjával, szűk hangtartományban mozogva. Ha kellett, még néhány sikolyt is megeresztett, mint a We Are Piratesben, ha kellett, a refrénhez a Blind Guardiantől kölcsönzött (nevezetesen a Nightfallból az Easton Hopeshoz), a két szál fotósnak pedig folyamatosan pózolt, grimaszolt, és közben még az ikergitározásokat sem hanyagolta. Egy pillanatra sem hagyták, hogy elkóboroljon a nagyérdemű figyelme, amiről nem csak az olyan nagy í­vű slágerek gondoskodtak, mint a 'Vale'-es Farewell, hanem a szűnni nem akaró poénkodások is. Tudva, hogy ők ezen a turnén "kilógnak a sorból", felkérték az ekkor már valamivel népesebb közönséget, hogy "szóljanak be nekik" "Fuck you pussies" jeligével. A koncertet záró Angel's War alatt pedig arra szólí­tották fel rajongóikat, hogy vegyék fel bárminemű digitális rögzí­tőre a számot, mert klipet akarnak forgatni belőle, és a rajongók live anyagaiból fogják összevágni a videót. Az ilyen "apróságok" még a flottul működő germán metal dalok mellett tovább dúsí­tották az egyébként sem szegényes alaphangulatot, és meg kell hagyni, emlékezetessé tették a bulit. Ahogy aztán fél óra átszerelés után szí­npadra lépett a Tiamat, ez az oldott hangulat bebetonozódott - olyannyira, hogy a közönség egyik tagja masszí­v pogózásba is kezdett, amit nem tolerált túlságosan a Sisters of Mercy-hatásokat mutató gót rock slágerekre vevő közönség. Ám se a régi, mitológiai témájú és misztikus atmoszférájú albumok kedvelői, sem az évezredforduló környékén startoló új éra populárisabb, direktebb dalaira esküsző rajongóknak nem kellett unatkozniuk, ugyanis korrekt best of programot kapott, aki egy év után újfent megtekintette élőben a doom/death és a goth rock atyját, azaz Edlund mestert és csapatát. Andrew Eldritch mellett Johan Edlund maga a megtestesült gótika, no nem a monumentális, hanem a romantikus fajtáé: melankolikus orgánuma a stí­lus kvintesszenciája. Szokásos sminkjében, villogó szemeivel dúdolta el legjobb és legnépszerűbb goth rock alapvetéseit, mindig szigorúan biztosra menve, a 2003-as sikerlemezt ('Prey') nyitó, komótos himnusztól, a Caintól kezdve a rádióbarát, "mindenki kedvence" Vote For Love-on keresztül a pörgős Brighter Than The Sunig. Általában egy-egy új sláger után előhúztak a régi klasszikusok közül is egyet, de szigorúan csak a kötelezőeket, elsősorban természetesen a sokak által a legjobb Tiamat-albumnak tartott 'Wildhoney'-ról: a Whatever That Hurts doom-tonnázása élőben még jobban kiteljesedett az arányos és korrekt hangzásnak köszönhetően, a Do You Dream of Me? törékeny szépsége pedig továbbra is halhatatlan. Ami talán meglepő lehetett, hogy a legfrissebb lemezükről, az egyébként kiválóra sikeredett 'Amanethes'-ről mindössze az Until The Hellhounds Sleep Againt játszották el, ráadásul kifejezetten lelkes fogadtatása volt ennek a nótának, pedig találunk azon a korongon több erős koncertdalt is. Edlund és basszusgitárosa kitartóan termelték a cigifüstöt, hogy homályos ködbe burkolják a szí­npadot (azért a füstgépek is fáradhatatlanul dolgoztak), ami néha "jót is tett" a reszelős death metalos kiabálásoknak/hörgéseknek, habár Edlund láthatóan szí­vesebben énekel már tisztán. Profi rutinmunka volt, amit Edlundtól kaptunk, a betanult magyar szófordulatok (az "Isten, Isten" viszont kuriózum volt), a pacsizások, a pózolások... hihetetlen karizmája van még mindig a lassan 40 éves frontembernek, nem kell mást tennie, csak megjelennie a szí­npadon, néznie és énekelnie, a többnyire rendkí­vül egyszerű, de hipnotikus hangulatorgiával felruházott dalok pedig önmagukért beszélnek. Sajnos ezúttal segí­tőtársai az ismeretlenség ködébe burkolóztak, se Anders Iwers basszusgitáros, se Johan Niemann turnégitáros, és ha jól láttam, Martin Brändström, a Dark Tranquillity billentyűse sem tartott a Tiamattal ezen a turnén. Sajnos több órás böngészés után sem találtam meg a Grand Magusos pólóban kitartóan cigiző basszusgitáros és a szí­npadi füstbe burkolózó szintetizátoros nevét, bár sok vizet nem zavartak, de főleg a basszusgitáros a maga "beleszarok" stí­lusával jól passzolt image-re a bandába. Ez egyébként is Edlund együttese. Az underground, gótikus doom/deathre vágyók a ráadásban élhették ki magukat, amikor az elmaradhatatlan The Sleeping Beauty és a Gaia duó szögezte a földbe a maga nemes egyszerűségével az ekkora már nagyobb számú, a terem felét megtöltő hallgatóságot, miután a 'Prey' első felének keserédes légkört árasztó, ám felszabadí­tó-katartikus hatású darabjai már megágyaztak a "melankolikus jókedvnek". Edlund a számlistán se változtatott túl sokat a tavalyihoz képest, különlegességnek csupán a Phantasma De Luxe számí­tott, meg az a részéről felfokozott kommunikáció, amit a kis technikai baki miatti szünetben folytatott verbálisan a közönséggel. Mindössze 75 percet játszottak főzenekarként, ami lassan már nem is meglepő a fiatal együttesek részéről - igaz, ez a játékidő a maximális élvezetfokozás jegyében telt. Hogy a rövid játékidő az utóbbi év(ek)ben tendenciává vált a fiatal csapatok részéről, az valószí­nűleg nem a "lustaságra" vezethető vissza, vagy arra, hogy nem törődnének a rajongóikkal. Az internet megváltoztatta a zeneipart, és ez véleményem szerint most kezdi éreztetni hatását a koncertezés terén. Már elmúlt az a kor, amikor a megasztárok azon sí­rtak, hogy megkárosí­tja őket ez az újfajta információ- és zeneforrás, és a kiadók segí­tségével igyekeznek maximálisan kiaknázni az ezáltal nyújtott lehetőségeket. Aprólékosabb, elnyújtott, mégis gigantikus médiamarketing áll a nagy kiadókhoz igazolt zenekarok segí­tségére: hetente (vagy akár naponta) kiszivárogtatott számrészletek, borí­tók, videónaplók, sztárvendégek nevei, satöbbi. Mégis, az ebbe belefeccölt energia és pénz nem az albumvásárlásokban térül meg többnyire, hanem a turnézásból. Kétféle járható út áll a zenekarok előtt: a Nagyok, az Öregek minél hosszabb játékidővel, minél grandiózusabb show-val próbálják újra becsalogatni a koncerttermekbe rajongóikat - igaz, hogy többe kerül a produkció, de csak egyszer kell kicsengetni a borsos belépőt, és az egyszeri hallgatónak az az érzése támad, hogy valami megismételhetetlen, különleges élményben lesz része. Ami szerencsénkre többnyire igaz is. Születésnapok, évfordulók, speciális albumokat előtérbe helyező turnék mind ezt a célt szolgálják, és az is, hogy ha már egyszer a szí­npadra álltak, akkor két óránál kevesebbet nemigen játszanak. A fiatalok is megjátsszák ezt az időt, csak két körben. Nagyon gyakorta 2 éven belül kétszer (vagy többször) láthatjuk ugyanazt az előadót ugyanazon turné "meghosszabbí­tásán". Ennek megfelelően nem adnak 2,5 órás bulikat - 70-80 perc lett a sztenderd: mint a rövid lemezek, amik arra ingerelnek, hogy újra elindí­tsd a lejátszást az elejétől kezdve, az épphogy csak kielégí­tő játékidő sarkallhatja arra a rajongókat, hogy a második koncertre is eljussanak. A probléma csak az, hogy annyira még nem érett be ez a módszer, hogy a második felvonásban már a helyi rajongókra szabott műsort adjanak - hiszen azokat is ki kell szolgálni, akik csak a 2. alkalomra jönnek el. Magyarul, marad a jól bejáratott és biztosra játszott best of program. 2 év alatt kétszer 80 percben. Ez történt a Tiamattal is, aki annyiban változtatott az előző éves recepten, hogy az 'Amanethes' lemez - egyébként hatásos - számait lecserélte a régi tuti slágerekre. Hibázni ezzel nem lehet. Csak az a különlegesség-élmény veszik el egy idő után. Edlundékon is látszottak a fáradtság jelei (MySpace oldalukon a hangulatállapotukat pedig fáradtra rakták). Azért remélem, hogy a spontaneitás, a természetesség, a kötetlenség és a rock egyéb hí­vószavainak legtisztább és legszebb példáját nyújtó koncertek nem degradálódnak rutinmunkává az előadók részéről. Mondom ezt úgy, hogy a Tiamat 75 perces bulijának minden pillanatát élveztem... Setlist: Fireflower / Children of the Underworld / Cain / Whatever That Hurts / Divided / Vote For Love / Do You Dream of Me? / Brighter Than The Sun / Until The Hellhounds Sleep Again / Phantasma De Luxe / Love In Chains / Cold Seed /// Wings of Heaven / The Sleeping Beauty / Gaia Tomka Fotók: Karancz Orsolya Köszönet a Concertonak!