Háborúk fegyverekkel és rózsákkal - Guns'n' Roses életmű

írta Tomka | 2006.05.28.

Egyszer fent, egyszer lent. Ez a mára már teljesen elkoptatott közhely a Guns N' Roses-ra, mint bandára, szintúgy az egyes tagokra is azt hiszem teljes mértékben igaz. 1987-ben megjelent albumukkal, az Appetite For Destruction-el - igaz, 10 hónapos késéssel - berobbantak a pop, dance és pop-rock dominálta világpiacra, és mára rock fenoménné nőtték ki magukat, azonban a nagy nevek (Slash, Izzy, Matt) kiválása után a csupán Axl Rose-al fémjelzett banda legtöbbször már csak vicc tárgyává vált (nem csak a mindenki által ismert, Axl nevéből gyártott szóviccre gondolok). Most azonban egy korábbi nagy vérátömlesztésnek köszönhetően újból éledezik a Guns, az idei turné végre talán igazi táptalajt adhat a már évek óta (lassan talán egy évtizede) beí­gért Chinese Democracy megjelenéséhez fűzött reményeknek. A Guns N' Roses 1985-ben alakult Axl Rose (született William Bailey, 1962. február 6., Lafayette, Indiana, USA) és Izzy Stradlin (született Jeff Bel, 1962. április 8., Lafayette, Indiana, USA) vezetésével. Axl, aki életében először 5 évesen énekelt egy gyerekkórusban, 1984-ben ismerkedett meg Izzy-vel. Nevét 17 évesen változtatta Rose-ra, amikor rájött, hogy ki is az igazi apja, az 'Axl' pedig egy banda nevéből jött, akikkel még Indianaban próbált együtt. Tracii Guns-al és Rob Gardner-el a későbbi két ágyús megalapí­totta a Rose, majd később Hollywood Rose, ill. L.A. Guns nevű bandát, amelyet azonban Tracii és Rob távozása után hamarosan Guns N' Roses-ra kereszteltek, a The L.A. Guns és a Hollywood Rose nevének összeolvasztásával, miután kiegészültek Slash-el (született Saul Hudson), a basszer Duff McKagennel (született Michael McKagen) és a dobos Steve Addler-el. Első kiadványuk az US Hell Tour '86 után az Uzi/Suicide kiadón keresztül kiadott EP, a 'Live ?!*@ Like a Suicide' volt, amely a többnyire pozití­v kritikáknak köszönhetően hozzájutatta őket egy szerződéshez a Geffen Records-al, ami a következő évben újra kiadta az EP-t. Így születhetett meg 1987-ben a Guns N' Roses talán legjobb, de mindenesetre "legfeelingesebb", sallangoktól mentes, igazi dögös, a szigorúan vett stí­lusszabályokhoz igazodó rock n' roll / hard rock lemeze, az Appetite For Destruction, amely tipikus módon nem a megjelenést követő koncertek során futott be, hanem amikor az MTV elkezdte játszani a legslágeresebb számhoz, a Sweet Child O Mine-hoz - ami Axl barátnőjéhez, későbbi feleségéhez, Erin Everly-hez í­ródott - készült klipet (akkor úgy látszik még a tehetségekben is nagy pénzek voltak), de ezek után nagy sikerként 3 szám is felkerült a Top 10-es listákra: a Sweet Child O Mine #1, a Paradise City #5, és a Welcome To The Jungle #7, amely Clint Eastwood Dead Pool c. filmjében is elhangzott. A mind a sajtó, mind a közönség által maximálisan dí­jazott albumból mintegy 20 millió példányt sikerült eladniuk, és a Rolling Stones magazin minden idők 100 legjobb rock albuma közé sorolta az ágyúsok első nagylemezét. A srácok már-már messiási szerepkört vállalva mentették meg a 80-as években a rock életet; felülí­rták és megújí­tották a rosszfiú kifejezést az emberek fejében mindössze 53 percnyi vérbeli rock zenével, amelyben a glam attitűdöt a metal gyorsaságával és őrületével, és a bluesnak a zene által az érzelmek kifejezésére való törekvésével egyesí­tették, mindezt rendkí­vül komplex módon, ami tekintve a zenészek nem akármilyen képzettségét, talán nem is meglepő. Az elért hatalmas népszerűség és pénzbeli sikerek egyik kulcsa Axl Rose volt, minden bizonnyal nem sikerülhetett volna ez egy másik frontemberrel; lehet a személyiségét szidni - mellesleg joggal -, ill. a médiában előadott bohóckodásai miatt elí­télni, egoja miatt utálni, de tény, hogy egyéniségével, sajátos hangjával egyedülálló varázst adott a Guns zenéjének. Nem sok olyan rock-szerető embert ismerek, aki a Welcome To The Jungle kezdő taktusai után berobbanó Slash riffre nem őrülne meg teljesen, vagy a "rock n roll feelinget" kiválóan kifejező, bár a szövegek terén nem feltétlen jeleskedő It's So Easy-re nem mozdulnak meg a lábizmai, ill. a zsigerekig elhatoló Nightrain gitártémája hallatán nem támadna kedve egy heves fejrázáshoz; és hát igen, Slash zseniális gitárszólói bizony mindenkit elkápráztathatnak, a gitározni tanulóknál pedig erős sárgaságot okozhatnak. Axl (később a médiával szemben tanúsí­tott, lásd csak 'Get In The Ring') paranoiás hajlamai már az Out Ta Get Me-ben is megnyilatkoztak; a főleg a refrénre épülő Mr. Brownstone a koncerteken is gyakran előkerült az elmaradhatatlan klasszikussal, a kezdésében kissé a Queen We Will Rock You-jára hajazó Paradise City-vel együtt, ami alatt, mint mindenki tudja, kötelező megőrülni. A szövegek nagy része személyes ihletésű: ilyen lehet a My Michelle is valószí­nűleg, amit a banda érzelmesebb oldalát, és ezáltal a sikerekhez szintén hozzájáruló Think About You, és a megasláger Sweet Child O Mine követ, amit popularitásának köszönhetően minden rádiót hallgató ember is ismerhet. Ezt kompenzálja a lemez lezárása, ugyanis két igazán tökös rock nóta következik, amely alatt végig csak pár hajszállal járunk a sebességhatár alatt, csak hogy az epikusabb Rocket Queen-ba torkoljunk, ami minden idők egyik legzseniálisabb rock albumát zárja méltóképpen. A Guns-ra azóta is jellemző "szappanopera" már ekkor elkezdődött, ugyanis 1988 februárjában a turnén 3 nap alatt kirúgták, majd visszevették Axl-t. A banda koncertjeit (amelyeket olyan nagy nevek előtt adtak, mint az Aerosmith, vagy a Mötley Crue) is nagy visszhangok kí­sérték; a leghí­resebb talán a Monsters of Rock fesztiválon, Doningtonban adott koncertjük volt, ahol a közönség zsúfolt soraiban két rajongó is halálát lelte. Az együttes tagjai nem csak zenéjükkel hí­vták fel magukra a figyelmet: fiatalos attitűdjük szintén nem csak a zene relatí­v vadságában jelent meg. A drink, fuck & heavy metal helyett ekkor még a sex, drugs, rock n' roll volt a divat, ennek megfelelően az együttes egyes tagjai kemény drogfüggők (egészen pontosan heroin) voltak, a töménytelen alkoholizálást viszont egyikük se vetette meg, emellett több nyilvános botrány is kötődik a nevükhöz, í­gy a banda sokak számára csak egy paródiának tűnhetett, az olyan események miatt, minthogy Izzy-t egy repülőn, a tömegben elkövetett szimpla húgyhólyag-ürí­tésért letartóztatták, mí­g Axl-t a 3 hét után hirtelen végetérő házassága után felesége ellen elkövetett fizikai bántalmazással gyanúsí­tották; Slash is "kivágta a biztosí­tékot obszcén viselkedésével" az American Music Awards átadója alatt, amelyben Izzy is nagymértékben segí­tett, az angol nyelv sajátosságai miatt adódó hátrányból kifolyólag azonban csupán annak a bizonyos négybetűs szónak az ismételgetésével; a legsúlyosabb probléma azonban a dobos Addler heroinfüggősége volt, akit emiatt 1990-ben ki is rúgtak a bandából. A banda nevével is jelzett kettőséget kiválóan mutatja, hogy ezalatt a banda több jótékonysági koncerten is részt vett, pl. a Farm Aid IV-en. 1988-ban jelent meg a Guns 2. lemeze, a G N R Lies EP, amely tartalmazta az 1985-ben kiadott EP-t pár új akusztikus számmal kiegészí­tve, többek közt a kasszasikerként elkönyvelhető, a banda egyik elsőszámú slágerévé előlépő Patience-t, a koncertek egyik nagy favoritját, a Used To Love Her-t, az előző lemezen már szereplő You're Crazy akusztikus verzióját, ill. az Axl szövegei miatt leginkább vitatott, nagy felháborodást kiváltó One In A Million, amely a feketéket, bevándorlókat, rendőröket, rasszistákat egyaránt támadja; érdekesség, hogy ez még jobban hozzájárult a banda sikeréhez, persze kinek nem hiányzik a tiltakozással együtt járó kis ingyen reklám. A Lies a 2. helyre került a Billboard listán, ezzel egyedülálló sikerhez juttatva Slashéket: a 80-as években a Guns N' Roses lett az egyetlen banda, amelynek egyszerre 2 albuma is tanyázott a Top 5-ben. 1990 szeptemberében kényszerűségből távozott a bandából a dobos Steve Addler, aki helyére a The Cult-ből már ismert Matt Sorumot igazolták Axl-ék, továbbá kiegészí­tették a csapatot Dizzy Reed-el, aki Axl mellett zongorázott bizonyos számokban, ill. a turnén. 1 évre rá jelent meg két külön kiadott album, a Use Your Illusions 1 & 2 formájában a Guns tagok dalí­rói vénájának termése. Ezekben a banda a populárisabb oldalát is felmutatja, ami a 2. Illusion lemezt lezáró, a banda egyik mélypontját jelentő rappeléssel együtt valamilyen szinten meg is osztotta a rajongókat, de tény, hogy az együttes népszerűsége ekkor szárnyalt a legmagasabban: a két album a Billboard lista első két helyét foglalta el megjelenése után nem sokkal. Mindkét album relatí­v hosszú a maga 75-75 percével, í­gy még a legelvakultabb Guns fanok sem csodálkoznak valószí­nűleg azon, hogy becsúszott pár töltelékszám; nem értem mért nem lehetett kiválogatni ezeket, hiszen mint korábban, most is megvannak azok a zseniális számok, amik eladják és elviszik a hátukon a lemez(eke)t, a túlzásba vitt, értelmetlen töltelék ellenére is, í­gy a kisebb mennyiség egyáltalán nem ment volna a minőség rovására. A UYI lemezeken kapott helyett minden idők talán legismertebb és legsikeresebb Guns száma, a Bob Dylan szám feldolgozásából született Knocking On Heaven's Door, amit az éterben szinte akármelyik adón hallani lehet egy héten, még mostanság is. Az első lemezen sorakoznak főleg a rövidebb, húzósabb rock nóták, mint pl. a Right Next Door To Hell, a Dust N Bones, amelyben Izzy énekel, vagy a cí­méből adódóan szélvészgyors Perfect Crime, amelyeket azonban lassabb, Elton John-szerű lí­rai számok választanak el egymástól, mint pl. az MTV-n a klipjével (amelyben szerepelt Axl akkori barátnője, Stephanie Seymour) hatalmas sikert arató November Rain, vagy a mindkét lemezen, de különböző szöveggel szereplő Don't Cry, ill. a dallamaiban negédes You Ain't The First. Az első lemezt lezáró epikusabb Coma, amely zseniális szövegével is kitűnik, már jól mutatja, hogy mi várható a 2. korongon, ugyanis itt bizony több hosszabb lélegzetvételű, emellett, vagy emiatt zseniális szám is sorakozik, mint pl. az egyik nagy közönségkedvenc Civil War, a Breakdown, a Locomotive, vagy az Enstranged. Ezen a lemezen kerül főleg előtérbe a zongora, ami újabb sajátos í­zzel gazdagí­tja a Guns széles palettáját, hiszen ki tudna elképzelni pl. egy Civil Wart a háttérből magával ragadó zongorakí­séret nélkül? (Zárójelben jegyezném meg, hogy bizony kissé hiteltelenül hangzik a Civil War szövege annak az embernek a szájából, aki később egy egész számot arra pazarolt a lemezen, hogy név szerint megemlí­tsen és beszóljon pár újságí­rónak, feltehetőleg egy-egy rosszabb kritika, vagy személyiségének kritizálása miatt) Itt prezentáltatik még a szintén nagy sikerű You Could Be Mine is, ami a floridai kormányzó terminatoros bohóckodása aláfestő zenéjeként is funkcionált. A UYI turnén kezdtek el komolyabban sűrűsödni a problémák a Guns háza táján: már a lemezen is érzékelhető volt, hogy Axl egoja bábeli méreteket öltött, ami az alapí­tó tag Izzy távozásához vezetett, akit Gilby Clarke-al helyettesí­tettek, kiváló dalszerzői képességeit viszont nem sikerült pótolni. A turné során rendszeressé váltak az incidensek: Axl szinte mindig késett a koncertekről, ezt csak tetézte agresszí­v viselkedésével, aminek legkiválóbb példája a st. louis-i, Riot Show-nak elkeresztelt buli: a buli közepén, a Rocket Queen közben Axl beugrott a közönségbe, mivel felfedezte, hogy az egyik rajongó kamerázza a koncertet, és megpróbálta elvenni, ill. összetörni a kamerát, majd miután ez nem sikerült, a biztonságiakat szidva távozott a szí­npadról a koncert kb. felénél, aminek okán a közönség törni-zúzni kezdett, 200 000 dolláros kárt okozva. Ezután indianapolisi koncerten Mr. Rose az ottaniakat auschwitzi foglyoknak becézte, amit csak azzal tudott tetézni, amikor a montreali koncerten a Metallica előbb fejezte be koncertjét, mivel egy pirotechnikai malőrnek köszönhetően James megégette a karját, és az őket követő Guns 15 perc után levonult a szí­npadról, mivel Axl nem tartotta megfelelőnek a hangosí­tást. 1992-ben a homoszexuálisok tömeges tiltakozása ellenére is fellépett a Freddie Mercury Tribute koncerten a Guns, amelynek bevételeit az AIDS-betegeknek ajánlották fel. 1992-ben jelent meg a Nirvana Nevermind c. lemeze, amely kiütötte a Guns-t a nyeregből: a grunge teret hódí­tott magának a rock zene rovására, gomba módjára szaporodtak a Nirvana-kópia bandák, amelyeket a média is felkarolt. Ezt tetőzte, hogy a turné nagy sikere ellenére a banda kezdett szétesni, ezután sokáig nem jelent meg új saját számuk: 1993-ban adták ki a punk-rock számok feldolgozásait tartalmazó (az album fő értelmi szerzője Duff volt), pár biztató kritika ellenére kudarcként elkönyvelhető The Spaghetti Incident? c. albumot, amely egy rejtett számot is tartalmaz, amit a tömeggyilkos Charles Manson í­rt; összességében nem töltötte be a hozzá fűzött reményeket. Ezután hosszú ideig mindössze 1 száma jelent meg a bandának, a Rolling Stones hí­rneves Sympathy For The Devil c. számának a feldolgozása, amely a Tom Cruise főszereplésével készült Interjú A Vámpí­rral c. filmben szerepelt, és amelyen már az Axl-el való összetűzései után kirúgott Gilby Clarke helyére (ezután még 1994-ben jelent meg Gilby Clarke-nak szólóalbuma Pawnshop Guitars cí­mmel, amelyen Axl, Duff és Slash is vendégeskedett) hozott Paul Huge gitározott, aki mellesleg még Axl lakótársa volt indianapolisi éveiben. Ennek ellenére Huge csak rövid ideig volt a bandában, csakúgy, mint a gitárzseni Zakk Wylde, aki egy árva hangot sem vett fel a bandával, mivel már azelőtt összeveszett Rose-al. Slash növekvő népszerűségének köszönhetően vendégszerepelt Michael Jackson és Bob Dylan albumokon is többek közt, ill. saját projectet indí­tott be Slash's Snakepit névvel, ami eddig két albummal jelentkezett (1995: It's Five O'clock Somewhere, 2000: Ain't Life Grand). Duff szintén kiadott egy szólóalbumot, még 1993-ban Believe In Me cí­mmel, majd később 2002-ben, amely a Beautiful Disease cí­met kapta; mindkettőn szerepelnek más Guns tagok is, többek között Slash is (1994-ben Duff majdnem meghalt hasnyálmirigy gyulladásban, aminek kiváltó oka a mértéktelen drog- és alkoholfogyasztás volt, ezért ezután Duff életformát váltott). 1994-ben már terjengtek pletykák a banda feloszlásáról, mivel az ekkoriban a bandában már-már zsarnoki szerepkörben tetszelgő Axl új, indusztriálisabb irányt akart adni a bandának, mí­g Slash továbbra is a főleg blues inspirálta hard rock irányvonalat támogatta, amely végülis a szólóbandája 1995-ös megalakí­tásához vezetett, amely az ezredfordulón még az AC/DC előzenekaraként is turnézott. 1995 májusában Izzy visszakerült a bandába, mint másodgitáros, de az év végére Slash és Axl már nem voltak épp puszipajtások, í­gy nem volt kilátásba helyezve új album felvétele sem. Eközben Sorum és Duff, az ex-Sex Pistol tag Steve Jones-al kiegészülve megalakí­tották a Neurotic Outsiders-t. Slash hivatalosan 1996-ban lépett ki az együttesből, Axl szerint azonban már 1995 óta nem volt tagja a csapatnak; a rajongók körében szinte mindenki elkezdett kételkedni a banda jövőjében. Axl megint kilépett egy időre a bandából, de amikor visszatért kisajátí­totta a Guns névvel kapcsolatos használati jogokat 1997-ben; ugyanebben az évben lépett ki az együttesből Duff McKagan. Később friss olaj került a gépezetbe: Robin Finck gitáros a Nine Inch Nails-ből, Tommy Stinson basszer a Replacements-ből, Josh Freese dobos a Vandals-ból, ill. az újbóli tag Paul Huge gitáros és Dizzy Reed bevonultak 1998-ban a stúdióba, hogy új Guns anyagot vegyenek fel. 6 év után, 1999-ben jelent meg új saját száma a Guns-nak, amely Oh My God cí­mmel az End of Days (Ítéletnap) soundtrack-en szerepelt. Az azóta a stúdióidőre dollártonnákat elverő Axl-ék, akik időközben producerek tucatjait ették meg villásreggelire, vagy itták meg alkohol formájában, mindössze egy élő lemezt adtak ki Live Era 87-93 cí­mmel, amelyen szerepel a Black Sabbath szám, It's Alright feldolgozása is, továbbá 2004-ben jött ki egy válogatáslemez, amely kizárólag a legpopulárisabb Guns számokat tartalmazta, ezáltal egyértelműen a rajongók pénztárcája ellen elkövetett alattomos támadásnak titulálható. 2000-ben újra a csapat tagja lett a kisebb időre kirúgott Robert Finck, ill. új arcként jött a bandába szólógitárosnak Buckethead, 2001-ben pedig 7 év után élőben is fellépett végre a banda az alábbi felállásban: Axl Rose - ének, Buckethead & Finck & Huge - gitár, Stinson - bassz, Brian Mantia - dob, Dizzy Reed - zongora; felléptek a Rock In Rio fesztiválon, ill. Las Vegasban újévkor. A Chinese Democracy-t ekkor még 2001 nyarára í­gérték, továbbá egy nyári európai turnét is beí­gértek, de nem nagy meglepetésre egyikből se lett semmi: a turnét még a jegyek kiszállí­tása előtt lefújták. A 2002-es év eleje nem sok port kavart az együttes háza táján, mí­g az ex-tagok körül egyre frissebb pletykák láttak napvilágot: Slash, Duff és Izzy együtt dolgozott egy új projecten. Az év végén újból kilépett Paul Huge gitáros, aki helyére a korábbi Love Spit Love-tag Richard Fortus került. Izzy szólókarrierjére hivatkozva visszalépett a projecttől, de Slash, Duff és Sorum a pletykáknak véget vetve bejelentették, hogy bandát alakí­tanak Axl nélkül; az énekes posztot a korábbi Stone Temple Pilots énekese, Scott Weiland töltötte be, az együttest pedig Velvet Revolver-re keresztelték, amely 2004-ben jelentkezett Contraband c. albumával, amelynek turnéján hazánkban is sikeres koncertet adtak, ahol pár Guns szám is elhangzott. 2006-ban valószí­nűleg nagy meglepetésként érte a hí­r a rajongókat, hogy tényleg történik valami a Guns körül, ugyanis a beí­gért Chinese Democracy-nak egyenlőre csak valószí­nűleg hamis demok formájában van nyoma az interneten, pletykák szerint csak akkor fog megjelenni, amikor Kí­nában tényleg demokrácia lesz. Arra azért még várhatnánk pár évet, de egyenlőre be kell érnünk egy turnéval, amely szerencsére Magyarországot is érinti; a várható produkció azonban kétséges, szóbeszédek keringenek Axl megkopott hangjáról is, ill. ez már csak névleg a Guns N' Roses, mint tudjuk. Az egykori Guns hangulatát azonban kiválóan idézik fel a többek által mindössze az új évezred egyik divathullámának tartott, ám egyre sikeresebb tribute bandák; mi két nagyon ilyen együttessel is meg vagyunk áldva, akik a Guns örökségének a fenntartását tűzték ki célul: a Hollywood Rose és a Dust N' Bones mindketten remekül prezentálják élőben a legjobb Guns dalokat. A Guns pedig nem csak a tribute bandáknak nyújt létalapot, de a korábbi ex-tagok is bizony gyakran vissza-visszanyúlnak az örökséghez koncerteken, hiszen ezek a dalok aratják általában legnagyobb sikert a repertoárjukból: í­gy pl. az Addler's Appetite, vagy Gilby Clarke, ill. Velvet Revolver koncerteken is biztos lehet találkozni a klasszikusokkal, talán nem véletlenül; a zenében mindenképp sikerült egyedülállót és maradandót alkotniuk, a Guns-ban megfordult zenészek mind sztárok lettek, bármit csinálnak már, odafigyelnek rájuk. Hiszen érdemes.