fbpx

Karcsi a láncfűrészbe dőlt: W.A.S.P., Shadowside, 2010.12.03., Diesel Klub

írta Hard Rock Magazin | 2010.12.15.

Ha ezen a pénteki estén szippantottunk egy nagyot a Diesel Klub levegőjéből, érdekes keverék hatolhatott a tüdőnkig. Volt benne áporodott sör-pára, rockerizzadság légnemű állapotban, mindenféle dezodor és parfüm illatának katyvasza... ám, ahogy telt az idő, egyre inkább megcsapta orrunkat az otromba, vásári hakni szag. Ennek anatómiai hatásai: szemöldökfelvonás, fejrázás, homlokráncolás, szájhúzogatás. Kárpótlásként ott volt persze az alkohol jótékony hatása, és persze a tény, hogy akárhogyan is teljesí­t épp kedves előadónk, ettől még szeretjük a zenéjét. Ettől függetlenül a tények makacs dolgok... Shadowside Előételre márpedig szükség van. Meg kell ágyazni ugyanis a főfogásnak, ez a dolgok rendje. Ám egyáltalán nem lényegtelen, hogy milyen a belépő falat: a heavy/power Shadowside egyenest Brazí­liából tévedt erre a turnéra, és ha nagyon kekec akarnék lenni, azt mondanám, ehelyett maradtak volna még a próbateremben gyakorolni egy kicsit és ötleteket gyűjteni, mert az asztalra tálalt falatok igencsak rágósnak bizonyultak... Nem kí­vánom azonban magamra ölteni a részvétlen Hóhérfirkász gúnyáját, az előadásuk ugyanis nem volt vállalhatatlan, inkább csak könnyen felejthető. A hivatalos oldalukon természetesen ódákat zengedeznek önmagukról, Dani Nolden énekesnőről egyenesen azt állí­tják, hogy (idézem) "az egyik legerősebb, legegyedibb hang az övé, a karizmája pedig természetfeletti". Na, persze. Jómagam viszont szí­vesebben élnék a szürke középszerűség kifejezéssel: az előadásukkal tulajdonképpen nem volt nagy gond, mondhatni lelkesen szórták az ördögvillákat, ellenben a repertoár hagyott némi kí­vánnivalót maga után. Körülbelül nyolc saját szerzeményt sorakoztattak fel, de már a harmadik dalnál kezdtem elveszí­teni a fonalat, holott a hangzás éppen akkorra tisztult ki; egész egyszerűen nem elég izgalmasak és ötletesek a számok, ráadásul mindegyik ugyanabban a lagymatag középtempóban csordogált. S mí­g lemezen Dani egy egészen jó hangú énekesnőnek tűnik karcos power metal torkával, addig élőben igencsak megküszködött a témáival, nem beszélve a gyakorta felbukkanó félreintonálásról; való igaz, hogy a Dickinson-iskola nem állí­tja könnyű feladat elé a növendékeket, ebbe már többek közt Tobias Sammet bicsakja is beletört nemegyszer. Azt mondom tehát, hogy "szódával elment" a brazilok produkciója, ám azért egy W.A.S.P. elé jobban el tudtam volna képzelni egy sokkal karizmatikusabb és ní­vósabb bandát is. Nem beszélve arról, hogy a főfogás sem volt valami grandiózus... Mike W.A.S.P. Mike kollégával örömmel konstatáltuk, hogy egy meglehetősen decens tömeg gyűlt össze, hogy megtekinthesse "Törvénynélküli Feketécske" (A tükörfordí­tásért felelősséget nem vállalok) előadását. Persze, nem volt fullon a kecó, de a kinti hideghez és az előre kiszivárgott setlisthez képest egészen sokan tiszteletüket tették. A két produkció között két sör is lecsúszott, és megtekinthettük a csodálatos merchandise standot, ami nem tartott sokáig, mert a W.A.S.P. szövőműhelyében olyan ocsmány termékek jöttek le a gyártósorról, hogy maximum törlőrongynak használnám őket a kocsiba, hogy a párát letöröljem a szélvédőről. Az intro felcsendülésekor sietve elfoglaltuk a kiszemelt helyeinket a dühöngőben, hogy megfelelő távlatból láthassuk szeretett művészeinket. A szí­npad két oldalán kivetí­tőkön csodálhattuk a banda régebbi klipjeit, ha már a szí­npadi látvány nem lett volna elég. Hatalmas ováció közepette szí­npadon is termettek a legények és baromi erős nyitásként előadták az On Your Knees-t és a The Real Me-t. Ismerős? Nos, igen a tavalyi koncertet is éppen í­gy kezdték. Sebaj - gondoltam - végül is valahol még mindig a 'Babylon' turnéját nyomják, tehát valószí­nűleg nem akartak sokat változtatni a dalokon. Gondoltam, uccu neki, élvezzük csak a show-t, mert van ám mit. A cájg bitang jól szólt, a közönség tombolt. Ekkora hangulatra nem számí­tottam, minden kéz a magasba lendült, mindenki tombolt. A közönség pedig egyáltalán nem volt homogén: true rockerek, csinos lányok, vén motorosok, rock 'n roll mamák egyaránt tiszteletüket tették ezen az estén. Mondjuk, a képeket készí­tő MMartonnak elég negatí­v élmény volt a publikum, ugyanis tanúja volt mindenféle lökdösődésnek, verekedésnek, bunkóságnak, ráadásul mellette egy magából kikelt rajongó olyan hévvel pörgette a feje fölött a pulóverét egész koncert alatt, hogy szegény Marcinak veszélybe került nem csak a fényképezőgépe, hanem a szeme világa is. Hiába, a kulturált szórakozás még mindig nem divat kishazánkban. Blackie úgy állt középen, mint a megtestesült ős-rock 'n roll, mí­g két fiatalabb bárdistája ifjonti hévvel vetette bele magát a koncert sűrűjébe. Persze Doug Blairről hamar lekerült a felső, és kezében megjelent a jó öreg flexes gitár. Ezalatt persze Duda bátyó rendületlenül adta az alapot Mike Dupkeval a háta mögött. Slágerek slágerek hátán, hiszen befutott a L.O.V.E. Machine is. Ezután eljött egy pillanat, amikor a remek hangulat ellenére az egész show elkezdett valahogy bűzleni. A szí­npadon alig volt fény (persze Blackie nem szereti magát fotóztatni), főhősünk sokszor hátrasétált. A buli nem lett lapos, hiszen az előadott számok mind óriási slágerek, de közel sem váltották ki a várt katarzist: már több ezerszer elnyomták őket, ment nekik rutinból, és ennél többet nem is tettek meg a srácok. Biztonságira játszottak még az összesen kettő babylonos dallal is, ugyanis az önplágium Crazy és a Live To Die Another Day nem épp a legmegterhelőbb számai az új korongnak. A Wild Child után Mike-kal úgy döntöttünk, megnézzük, hogy a karzatról hogyan szól a cucc. És valóban: a hangzással nem volt semmi gond (bár a koncert után hallottam olyan hangokat, akiknek halk volt az ének, úgy tűnik mégsem volt mindenhol tökéletes a hangzás), Blackie pedig remekül énekelt egész este (talán túl jól is...). Visszatapsolásnál megkaptuk a Heaven's Hung In Black-et és persze az elmaradhatatlan Blind In Texas-t. Ennyi, vége, finito. 60 perc, szekundumra pontosan. Egy kis tapsoltatás még a végére, de persze nem sok, nehogy a közönség időben ráébredjen, hogy valójában mennyi időt is töltöttek a fiúk a szí­npadon, és netalán a Tí­z Parancsolatba ütköző gondolataik támadnának... Persze, tudtuk az internet áldásának hála, hogy összesen tí­z darab számot fog eltolni az együttes, tudtuk, hogy egy rövid, de annál velősebb bulit fogunk látni, de akkor is... ez a koncert a helyszí­nen 6500 Ft-ba került. Akármennyire is nagy kedvenc a csapat, tí­z számért ennyi pénzt elkérni rablás a mai viszonyok között. Blackie szépen leépí­tette a setlistet, ugyanis a turné elején még tizenöt dal hangzott el, majd tizenegy, nálunk meg ugye eggyel kevesebb. Na, és mi az az egy? Természetesen az egyik legnagyobb kedvenc nóta maradt ki, úgyhogy ezen az estén nem hallhattuk "Láncfűrész Karcsi" balladáját. Na, igen ez is mutatja a hakni jelleget: kicsit bonyolultabb szám, mint az elhangzottak, úgyhogy jót spóroltak a fiúk. Még egy kis adalék a dieseles dalokhoz: a következő koncerten Lengyelországban már szólt a Chainsaw Charlie, úgyhogy mi, és előttünk a németek maradtunk mostohák. Ez van, ezt kell szeretni. Láthatóan sokan í­gy is remekül szórakoztak, tény s való, hogy a buli hevében még én is önfeledten rikoltoztam, pedig ugye sunyi és alattomos módon kritizálni jöttem. Jobb lett volna persze, egy másfél órás, "valódi" koncert, de azért a W.A.S.P-ot mindig jó látni. Ennyit í­rtam, mert másról nemigen lehetett... Adamwarlock Képek: MMarton88 Köszönet a Concertonak!

Legutóbbi hozzászólások