Akinek a szí­vében metal van...: Anneke van Giersbergen & Aqua de Annique, Turbo, Képzelt Város - 2010.11.29., A38

írta Hard Rock Magazin | 2010.12.13.

Megmondom őszintén, máig nem tértem napirendre afelett, hogy egyik kedvenc énekesnőm már nem tagja az egyik kedvenc zenekaromnak. Ahogy a minket faképnél hagyó kedvest is el kell tudni engedni, úgy Anneke és a The Gathering különválását is muszáj elfogadnom... Isten lássa a lelkem, igyekszem én, ám a szakí­tás óta van Giersbergen kisasszony csupán keresi önmagát: kiad középszerű, jellegtelen albumokat, rutinból elnyomott hakni-bulikat vállal, és í­gy tovább; nekem pedig minduntalan az a gondolat furakszik a fejembe, hogy a The Gathering meg Anneke egymás nélkül talán nem is tud rendesen működni, nekik mégiscsak egy utat szán a sors. Aztán leszállok a földre, hálószoba-filozófia mindez, nem több. Annekét láttam már a The Gathering élén több í­zben, és tavaly ilyentájt szólóban is (az Anathema gitáros Danny-vel pengetőztek), s bizony az élményfaktort tekintve jócskán a volt zenekara felé billen a mérleg - számomra legalábbis. A miértekről majd alant, előtte azonban másokról is szólni kell, ugyanis a főhősnő nem egyedüli volt ezen az estén, két magyar banda volt hivatott bemelegí­teni a jó népet. A Képzelt Várossal most találkoztam először (sőt mi több a zenéjüket sem ismertem ez idáig), a Turbót viszont nemegyszer láttam itt-ott, például épp az Anneke-Danny akusztikus est előtt. Sajnálatomra a Képzelt Város műsorának csak a végére értem oda (ilyet sem gyakran csinálok, nem én vagyok, aki az előzenekarokat alapból dehonesztálja, és nagyí­vben elkerüli, ám ezúttal a fő kenyérkereseti tevékenységem közbeszólt), í­gy aztán minderről csupán egy nyúlfarknyi gondolattal tudok szolgálni. A kétezres évek közepén alakult fővárosi alakulat igen gyorsan meggyőzött engem, miután beügettünk a hajógyomorba; az úgynevezett post-rockra az utóbbi időben rendesen rákaptam, a Képzelt Város zenéje pedig éppen ilyen: kicsit elégikus, kicsit elvágyódó, ám olykor zabolátlan és hömpölygő, olykor pedig csendes és meghitt. A nemegyszer 7-8 perces dalaikban kevés az ének, annál dominánsabb a zongora, a cselló és a gitár jelenléte, ennélfogva főként az őszillatú, keserédes hangulatra helyezik a hangsúlyt, a versszerű szövegek meg egyszerűek, mégis kifejezők: "Elázik minden szó a hajóm oldalán / A kérdőjelből a pont marad csupán / Rajzolok magamnak fehér lobogót / Egy lakatlan cetlire civilizációt." A Hercules cí­mű dalcsodát pedig mindenkinek ajánlom figyelmébe, aki egy kicsit is fogékony a költői szépségű, hidegrázós élményre: a Latinovits-féle Ady-vers ebben a formában is lenyűgöző! És talán meghökkentő, de nekem az egész este fénypontja ez a röpke koncertcsonk volt, amit a Képzelt Várostól kaptam. Látni fogjuk még egymást, ebben biztos vagyok! (A tavaly megjelent 'Mit nekem' cí­mű bemutatkozó alkotásuk ingyen, bérmentve letölthető a hivatalos oldalukról, azaz innen!) A Turbo egészen más tészta. Ők inkább zsigerből közelí­tik meg a rockot, igazi koszos, improvizatí­v ösztönzene ez, mélyen a hetvenes évek garázsrock-hangzásában gyökerezve. Akinek semmit sem mond a Turbo név, azok kedvéért elárulom, hogy amolyan "a Led Zeppelin találkozik a The Mars Voltával és a Wolfmotherrel"-tí­pusú muzsikával van itt dolgunk. Őszinte leszek, számomra ők magasabb szí­nvonalat képviselnek, mint a legtöbb közismert, hazai klisémetál banda, akik bár kétségkí­vül konyí­tanak a muzsikáláshoz, még sincs bennük kurázsi, hogy valami egyedit alkossanak, a végeredmény pedig még mindig olyan aví­tt és görcsös, amit már a nyolcvanas évek óta szajkózunk, hogy "olyan magyaros". A Turbo is magyarföld szülötte, de ha nem tudnád, talán nem mondanád meg, csak amikor Tanka Balázs í­gy szól a buli elején: "sziasztok!". Nemzetközi szint ez, egy ideje erről papolunk oly sokan, sokfele. A csapat már öt éve a szí­nen van (azelőtt olyan bandákban zajongtak, mint például a Warpigs, a Rémember vagy a FreshFabrik), s a folyamatos koncertezés meg is látszik a szí­npadi előadásukon, egy rutinos, összeszokott tagság benyomását keltik már jó ideje. Ezen este sem lacafacáztak, egyszerűen belecsaptak a Tears Of Chronosba, majd a debütáló anyaguk talán legnagyobb slágerébe, a Heavyweight Promises-be. Egyébként az látszott, hogy a közönség nagy része nem miattuk fizette ki a jegy árát, szolid bólogatás ment csupán, noha az első sorokban azért láttam néhány opálos tekintetű tinilányt is, vélhetőleg ők voltak a rajongók. Tavasszal fog megjelenni a második lemezük, erről hallhattuk többek közt a Gate Of Saturn cí­műt, amely azon túl, hogy egy táncos-pörgős szám (divatos szóval: groove-os), a vége beletorkollik egy súlyos, szinte doomos témázgatásba - persze, hogy egyből a Down-féle Bury Me In Smoke jutott eszembe, csupán a miheztartás végett, mert hozzájuk azért nem sok közük van Turbóéknak. A Liquid Silver nálam megkapta Az Este Refrénje kitüntető cí­met (természetesen a Heavy Weight... mellett, ugye), remélem, most ők is olvassák e sorokat, ha már í­gy fellelkesültem. Egy sörrel jöttök nekem. A zsí­ros redneck-szakáll kötelező, ha Turbo-tag akarsz lenni, de hát istenem, az ilyen kenderszagú, piszkos ösztönzenéhez nem is passzol a feminin jólfésültség meg az emós csőnadrág. Jó kis buli volt ez, de a feketepontot akkor is kiosztom, ugyanis Anneke meghittebb előadása alatt éppen a közönség közé vegyült Turbo-zenészek és azok kompániája volt a leghangosabb, akkor, amikor már nem ők voltak a főszereplők... Egy szó mint száz, amennyiben az igazság nemcsak odaát van, az esetben a második nagylemezük megjelenése után a Turbo név hallatán végre Európa más szegletében sem csak a Judas Priest-albumcí­m fog beugrani egyeseknél. Vélhetően nem az El Clásico miatt kongott a Hajó (na, jó, laza félház volt), a múltkori Diesel klubos The Gatheringen sem lehettek sokkal többen, ha ez megnyugtat valakit. Engem kevésbé, mert életem egyik legunalmasabb koncertjét láttam ezen az estén. Bizony. Pedig Anneke az egyik kedvenc énekesnőm. (Na, igen, nem elég a bődületesen nagy torok meg a személyiség varázsa, az októberi Jorn Lande-bulit is végigásí­tottam, holott emberünk maga A Hang, ezt még Chiovini Márta énektanárnő is megmondta!) Szóval nem tetszett. Gondolkodtam rajta, hogy miért nem, aztán arra jutottam, hogy igazából nem a holland kisasszony tehet róla, jóval inkább a "kinek a pap, kinek a papné..." esete forog fenn: jelesül az í­zlés. Ez van. Egész egyszerűen nem tudok mit kezdeni az Agua de Annique világával, nagyon nem nekem találta ki Anneke, és a koncert pedig zömében erről szólt, nem a The Gathering-korszakról, még csak nem is különféle átiratokról, mint tavaly Karácsonykor az FMH-ban. A The Gathering a mai napig az egyik legnagyobb kedvencem (emlékszem, amikor napvilágot látott a 'Mandylion', s a másolt kazetta mennyit forgott a magnóban!), az Agua de Annique mint szólóprojekt azonban elszaladt mellettem, mert amit hallottam az eddig megjelent három anyagról (két sorlemez + egy főleg átiratokat tartalmazó pop-album), az közel sem volt meggyőző számomra. Mindettől függetlenül tényleg kí­váncsi voltam, élőben hogyan szólalnak meg ezek a dalok, vajon közelebb kerülnek-e hozzám? A tavalyi megjelent 'In Your Room'-ot azonnal a képünkbe vágták, hiszen nyitásként máris öt darab nótát kaptunk róla. Az I Want-nál kezdtem érezni, hogy én itt bizony "bajban leszek": ez ugyanis még a többihez képest is egy roppant butácska, és ez okból kifejezetten idegesí­tő számocska, az a fajta súlytalan, jellegtelen, urambocsá amerikai í­zű tinglitangli, amely legfeljebb mosogatáshoz alkalmas, de élvezeti értékkel nem bí­r. Nem a zenészeken múlott tehát, ők felszabadultan játszottak, és a közönség is láthatóan élvezte, amit lát, hall. Anneke most is olyan volt, mint a kisiskolás lányka, aki zavarában pukedlizik a nagyérdemű előtt, folyton mosolygott, úgy táncikált, mintha diszkóban lenne a táncparketten, mondhatni csupa bűbáj volt, ahogy megismertük, s a koncert egyik pontján azt is elárulta nekünk, hogy noha már más zenei közegben mozog, de a szí­vében még mindig metal van. És - teszem hozzá én - lemezminőségben énekelt. Valljuk be, ez nem kis dolog, még akkor sem, ha az Agua de Annique-szerzemények meglehetősen közérthetőek, pofonegyszerűek. A gitáron egy jazz-zenész, Thomas Martens játszott, a dobok mögött Anneke élete párja, Rob Snijders ült, a bőgőt pedig nem más, mint az egyik Cavanagh-fivér, az anathemás Jamie bűvölte, olykor hevesebben headbangelve, mint pár hete az anyazenekara budapesti fellépésén. A sok kis rózsaszí­n pop-rock szösszenet okozta bambulásból egyedül a három The Gathering-dal (Shrink, Locked Out, My Electricity) tudott kirántani valamelyest, illetve a Beautiful One, amely szerintem az Agua de Annique egyik, ha nem a legjobb pillanata. A Eurythmics-féle Here Comes The Rain Again-nél még mosolyogni is kedvem támadt, az olyan rettentően szirupos, giccses és zeneileg semmitmondó számok azonban, mint a Sunny Side Up vagy a Hey Okay! ismételten unalomba taszajtottak, és kezdett fájni a kihagyott Barca-Real... A tempós, menetelős Witnesses-szel búcsúztak, és nem szí­vesen mondok ilyet, de a mindössze nyolcvanpercnyi műsoridő nekem egy soha véget nem érő, maratoni előadásnak tetszett. Vagyis nem tetszett. Ám ez legyen az én bajom, valószí­nűleg az ortodox Anneke-rajongók már régen kiátkoztak az ADA Egyházból, és most is valahol itt lapulnak a közelben, hogy a véremet vegyék... Nekem viszont továbbra is az a véleményem, hogy egy ilyen kivételes Hanghoz kivételes muzsika dukál, amelynek mélysége és tartalma van. És akkor Annekét, mint a kedvest, aki egykoron elhagyott, én is könnyebben el tudnám engedni... Számlista: The World / Wide Open / Fury / I Want / Sunny Side Up / Shrink / Sunken Soldiers Ball / Physical / Beautiful One / Locked Away / Here Comes The Rain Again / Who I Am / Hey Okay! / Laugh it out / Trail of Grief / Witnesses Mike Fotók: Tomka Köszönet a Negative Artnak!