fbpx

Első Hallásra - November

írta Hard Rock Magazin | 2010.12.06.

A novemberi Első Hallásra két meglepetéssel is szolgált: egyrészt Malmsteen mester utolsó helyezése, melyben úgy gondolom, az egyébként valóban gyengébb dalok mellett az iszonyatos megszólalás játszotta a főszerepet, másrészt AOR-lelkű TShaw barátunk több pontot adott egy sarkos német thrash lemezre, mint én. És még mondjátok, hogy nincsen metal-evolúció... A hónap lemeze: 1. Star One: Victims Of The Modern Age 2. Soulspell : The Labyrinth Of Thruths 3. Allen/Lande: The Showdown 4. Symphorce: Unrestricted 5. Joe Satriani: Black Swans and Wormhole Wizards 6. Nelson: Lightning Strikes Twice 7. Slough Feg : The Animal Spirit 8. P.Box: 2010 9. Helstar: Glory Of Chaos 10. Lunatic Soul: Lunatic Soul II 11. Magic Kingdom: Symphony Of War 12. Sodom: In War And Pieces 13. Michael Bormann: Different 14. Ross The Boss: Hailstorm 15. Yngwie J. Malmsteen: Relentless Adamwarlock Soulspell : The Labyrinth Of Truths 9.0 Slough Feg : The Animal Spirit 9.0 Joe Satriani: Black Swans and Wormhole Wizards 8.5 Allen/Lande: The Showdown 8.5 Nelson: Lightning Strikes Twice 8.0 Michael Bormann: Different 7.5 Symphorce: Unrestricted 7.0 Sodom: In War And Pieces 6.5 Star One: Victims Of The Modern Age 6.0 Ross The Boss: Hailstorm 5.0 Yngwie J. Malmsteen: Relentless 4.0 Helstar: Glory Of Chaos 3.0 Magic Kingdom: Symphony Of War 3.0 Lunatic Soul: Lunatic Soul II 3.0 P.Box: 2010 N/A Soulspell: Egészen meglepően nagyszerű, amit felpakoltak a brazilok erre a korongra. Igazából nálam ezerszer jobban működik, mint Lucassen Star One-ja. Epikus, magával ragadó...vérbeli opera. A névsor meg...nagyon-nagyon durva. Tobias mester felkötheti a gatyát, mert metal opera tekintetében méltó kihí­vóra talált. Akik az énekes-orgiákra izgulnak, azoknak kötelező! Slough Feg: Kedvenc underground bandám idén sem okozott csalódást. Michael Scalzi hangja még mindig az egyik legjobb a piacon, a zene elsőrangú, az előző lemezhez képest kicsit könnyedebb, de sebaj, í­gy is jár a 9 pont. Joe Satriani: Az egyik kedvenc gitárosom ismét megmutatja, hogy őt aztán még mindig nem lehet leí­rni. Mindenképpen jobb lemezzel jött most ki, mint a legutóbbi két korong, bár kicsit borongósabb hangulatú. Allen/Lande: Nem is tudom, hogy eltelhet-e egyáltalán olyan negyedév, hogy Jorn ne jelentkezzen valamilyen anyaggal. Az Allen/Lande anyagoknak én nagy rajongója vagyok, mert Russel Allen az az ember, aki igazán méltó társa a norvég fenoménnek. borí­tó talán a legocsmányabb, amit ebben az évben láttam. A zene viszont elsőrangú. Az első korongot még í­gy sem veri, de a másodikat viszont simán. Nelson: Ha a '80-as években élnék, tutira a Nelsonra partyznék! Pörgős, queen-es, rock ‘n roll-os, sokszor aoros, táncolható bulizene. A gitár pedig elsőrangúan szólal meg. Engem meggyőzött. Michael Bormann: Az egész lemeznek volt egy nagyon kellemes, jókedvű hangulata.Kicsit Bon Jovi-s, néha popos, néha meg kifejezetten hard rock. Szerintem jól sikerült anyag, nagy kötekedési lehetőséget nem látok benne, de azért hozzá kell tenni, hogy nem a legbonyolultabb muzsika a világon. Symphorce: Ez a csapat teljesí­tette a feladatot: erőteljes, dallamos, fülbemászó, néhol egészen ötletes. Még a borí­tó is tetszett. Sodom: Igazából elsőre azt gondoltam, hogy ez egy valóban pocsék próbálkozás. A teuton-thrash metal ,,Big Three"-jében nyilvántartott banda engem soha sem tudott megmozgatni. Aztán úgy húsz perc után azt éreztem, hogy lehet még ebben valami. A gitárnyűvés mindenesetre nagyon állat. Fejrázásra fel....csak azt nem értem, hogy ezt a műfajt, hogyan nem lehet még mindig megunni? Star One: A szerkesztőség nagy részével ellentétben én nem dobtam el az agyamat ettől a munkától. Nekem egy kicsit steril anyag lett. Kétségtelen, hogy zeneileg ott van a toppon, de nekem valahogy néha túl kevés, néha meg túl sok volt ez az egész. Ross The Boss: Manowar ide vagy oda, Ross nem tudott nekem semmi olyat nyújtani, amit ne hallottam volna már. A Lendülete és a tempója tetszett, de ezen kí­vül minden más tucatszámba megy. Malmsteen: Ilyen hangzás mellett, még az amúgy egészen jól teljseí­tő Ripper hangja is elenyészik, nemhogy a hangszerek! A dobnak olyan hangja van, mint amikor jóanyám rántotthúst készí­t: a mélyek, amikor kiklopfolja, a pergő meg, amikor a tojást hozzáveri a tányér széléhez....és ez még cask a jéghegy csúcsa! Helstar: Ez a lemez dögunalmas volt. Egyszerűen a hallgatása közben a Karib-tengeri rákok szaporodási szokásairól szóló dokumentumfilm érdekesebbnek tűnt, még úgy is, hogy le volt némí­tva a tv-m. Szép szakma az a pék, miért nem annak tetszett menni, tisztelt Helstarék? Magic Kingdom: Igazi szenvedés volt végighallgatni. Majdnem másfél órás anyag, és percről-percre rosszabb. Aki másfél órán át duplázót akar hallgatni, megspékelve nem túl tehteséges zenészekkel, és klisés ötletekkel...nos, annak egészségére. Én óvakodom tőle, mint a tűztől. Lunatic Soul: Nos, ez az egész albumon át tartó pszichedelikus izélés nagyon nem az én világom. Borzasztóan unalmas és vontatott, de legalább még hosszú is (vagy legalábbis annak tűnik). Még háttérzenének sem, mert csak rosszkedvem lesz tőle. Garael Star One: Victims Of The Modern Age 9.5 Soulspell: The Labyrinth Of Thruth 9.0 Symphorce: Unrestricted 8.5 Allen/Lande: The Showdown 7.5 Joe Satriani: Black Swans and Wormhole Wizards 7.0 P.Box: 2010 7.0 Nelson: Lightning Strikes Twice 7.0 Helstar: Glory Of Chaos 6.0 Slough Feg : The Animal Spirit 5.0. Michael Bormann: Different 5.0 Magic Kingdom: Symphony Of War 5.0 Ross The Boss: Hailstorm 4.5 Yngwie J. Malmsteen: Relentless 4.0 Lunatic Soul: Lunatic Soul II 3.5 Sodom: In War And Pieces 3.5 Az árgyélusát, az elmúlt két hónap után végre lehet cinikusan is nyilatkozni, a mostani első hallásra ugyanis a metal kritikusok kedvenc ételét, a rossz májat több alkalommal is szerví­rozni tudta. Pedig minden úgy indult, mint ahogy azt mostanában megszokhattuk: Lucassen mester Star One projectjével lehetővé tette, hogy ne csak olvasni, vagy nézni, hanem mostantól kezdve hallgatni is szeressük a sci-fit, ráadásul “év lemeze" gyanús szí­nvonalon. Egy egészen más műfajban viszont a Soulspell opera mutatta meg, hogy nem hiába vannak kávéültetvények Brazí­liában, az ottani muzsikusok a koffeintől tuningolva alkották meg az europower brazil ikertesóját úgy, hogy abba még Tobi is minden bizonnyal belesápadt ( nem baj, hajtson fel egy csésze feketét!). A Symphorce jelen albumával ugyan nem igazán volt hű a nevéhez, mert a kraftot otthon felejtették, ám a dallamok és Andy énekhangja még azokat is kárpótolni tudta, akik előre dörzsölték a tenyerüket a Nevermore-ral ví­vott esetleges, ám elmaradt párbajra. Nem gondoltam volna, hogy a Bross fivérek AOR képviselői egyszer még dupla nelzonba fogják a fejemet, de í­gy kénytelen vagyok meghajolni, ez bizony visszatérés volt, méghozzá a javából. A budapesti P. Box viszont nem volt könnyű helyzetben, hiszen ez évben az új Mobilmániával, és a Dinamittal kell majd megküzdenie “öregrock" fronton. A megelőző csapás mindenesetre jól sikerült, még akkor is, ha a támadásért kapható kitüntetés bizony nem volt elég a művelet népszerűsí­téséhez. Allen és Lande nem először ví­vott párbajt, kár, hogy az előző etapokban már előtték minden töltényüket, ráadásul én minden bizonnyal új párbajmestert keresnék a harc levezetéséhez. Jóllehet, nem vagyok az instrumentális zenék hí­ve, Satriani mester az egyike azon keveseknek, ki énekmentes albumával annak idején sikeresen szörfözött be kedvenceim közé. Jóllehet, azóta sok hang lefolyt a húrokon, még mindig képes az a fránya gitár libabőrt okozni. Az amerkai power kultikus státuszát jómagam kissé feltételesen fogadom, dallamfogékony lelkem ugyanis ódzkodik a powert a thrash felől megközelí­tő bandáktól. A Helstar számomra ismét bizonyí­totta, hogy kár egy ilyen remek énekesnek ilyen dallamvilághoz adni a hangját, és a robbanó energia és a permanens támadás az én edsetemben előbb fárasztotta le a saját csapatokat, mint az ellenséget. Szeretem az Iron Maident, de a beb...ott Eddie-t már nem annyira, főleg, ha matrózos folktáncot jár. A Slough Feg esetében cask sajnálkozni tudok, nekem túl falábú a dolog a csürdöngölőhöz. Michael Bormann remek énekes, de az egomania Malmsteenhez hasonlóan nem áll jól neki. Remélem hamarosan rájön, hogy nem minden hangszert kellene neki kezelni, és a light Bon Jovi szerep helyett keres egy, a kvalitásainak megfelelő - most súgok, svájci - bandát. Persze nem kell elkereseredni, nem csak a számomra kissé idegen stí­lusok nem tudtak a felső mezőnybe megkapaszkodni, a látatlanban a kedvencemnek kikiáltott Magic Kingdom is csak akkor kaphatott volna több pontot, ha Disney varázslatos királysága szponzorált volna pár tehetséges dalszerzőt és szövegí­rót. Ugyanez a nyakleves jár a bossnak: Ross, ez bizony rossz! (bocs a hülye poénért, de nem tudtam kihagyni!) Valószí­nűleg az év csalódását jelenti Malmsteen mester leújabb alkotása, ami azonban egyben metaltörténeti sarokpont is: először történt ugyanis, hogy a svéd gitárzseninek még önmagát is sikerült a háttérbe szorí­tani, sarokba zavarva az általa használt basszgitárt. A végére a metalskála két ellentétes pólusán elhelyezkedő album maradt. A szépnevű Sodom szögkalapálós zenéjénél csak a Lunatic Soult untam jobban, amit Marci barátom szavaival élven csak vonaton érdemes hallgatni, hogy a kispórolt riffeket legalább a zakatolás pótolni tudja. JLT Star One: Victims Of The Modern Age 9.0 Soulspell: The Labyrinth Of Thruths 8.0 Magic Kingdom: Symphony Of War 7.5 Michael Bormann: Different 7.5 Pandora's Box: 2010 7.5 Helstar: Glory Of Chaos 7.0 Lunatic Soul: Lunatic Soul II 7.0 Symphorce: Unrestricted 7.0 Allen/Lande: The Showdown 6.0 Sodom: In War And Pieces 6.0 Yngwie J. Malmsteen: Relentless 6.0 Joe Satriani: Black Swans and Wormhole Wizards 5.5 Ross The Boss: Hailstorm 5.5 Nelson: Lightning Strikes Twice 4.0 Slough Feg: The Animal Spirit 4.0 A hónap toronymagas nyertese Arjen Lucassen újabb remekműve, a 'Victims Of The Modern Age'. Azt hiszem a Star One ezen lemeze simán odatehető a klasszikus Ayreon munkák mellé. A Soulspellről semmit nem tudtam korábban, ezért is lepődtem meg azon, hogy milyen komoly kis metal operát rántottak össze. Nem is tudok belekötni. Sokat vártam a Magic Kingdom lemezétől, és meg kellett állapí­tsam, hogy túl is teljesí­tették a várakozásaimat, igencsak jófajta muzsikát raktak össze. Olaf Hayer pedig még mindig a legnagyobb! Michael Bormann tökéletesen eltalálta új albumának a cí­mét. Érdekes zene, nekem tetszett. Nehéz ügy egy olyan lemezt és zenekart vizsgálni, akik mögött komoly múlt és kiváló lemezek állnak. A Pandoras Box sem kivétel, ám ha nem várunk olyan csodát, mint a 'Kő Kövön' akkor jól szórakozhatunk. Legalábbis én élveztem a lemezt hallgatni. Volt már ennél jobb Helstar lemez is a történelemben, de azért még í­gy is kalapot emelek előttük. Kitartóak, nem megalkuvóak és ezt nagyon tudom dí­jazni. Ha van olyan album amit relaxáláshoz és pihenéshez fogok használni akkor az egészen biztosan a Lunatic Soul 2010es korongja. Igényes produktum, engem meglepett. Talán némileg többet vártam a Symphorcetól, de azért csalódásnak nem könyvelném el az 'Unrestricted'-et. Ez is az a "Jó, jó, de volt már jobb is" kategória. Csak a két fenomenális énekes miatt adok 6 pontot a 'The Shodown-ra'. A zene sajnos elég vontatott és egysí­kú a számomra. Nem rossz tulajdonképpen az új Sodom sem, de az idei bitang erős thrash mezőnyben elvész. Legalábbis én nem tettem be annyiszor a lejátszóba, mint mondjuk az Overkill vagy a Death Angel aktuális munkáit. Szeretem Yngwie Malmsteen zenéjét, és ha jól szólna ez a cucc akkor jóval előrébb is végezhetne a listán. Így azonban vérző szí­vvel, de lepontozom. Minden elismerésem Satriani mesteré, zseniális gitáros, de ez a lemeze nálam a "zenész zene" kategória, egyszerűen nem bí­rtam vele zöldágra vergődni. Ross The Boss esetében is tudnék magasabb pontot adni, ha nem egy ilyen antitalentum állna a mikrofon mögött. Értem én, hogy nem lehet mindenki egy Eric Adams de azt nem hiszem el, hogy nem talált valahol egy jó énekest. A Nelson lemezzel kapcsolatos érzéseimet egy barátom gondolatával tudom érzékeltetni: "Valami csöpög a lejátszóból". Slough Feg: Ez volt az igazi büntetése a hónapnak. Soha többé még csak hasonlót se!
Kotta Slough Feg: The Animal Spirit 8.5 Star One: Victims Of The Modern Age 8.5 Nelson: Lightning Strikes Twice 8.0 Magic Kingdom: Symphony Of War 7.5 Allen/Lande: The Showdown 7.5 Lunatic Soul: Lunatic Soul II 7.5 Sodom: In War And Pieces 7.5 Joe Satriani: Black Swans and Wormhole Wizards 7.5 Helstar: Glory Of Chaos 7.0 Soulspell: The Labyrinth Of Thruths 7.0 Symphorce: Unrestricted 7.0 Michael Bormann: Different 6.5 Ross The Boss: Hailstorm 6.5 Yngwie J. Malmsteen: Relentless 6.0 Pandora's Box: 2010 5.0 Már önmagában az Iron Maiden és a Black Sabbath világának sikeres összeboronálásáért különdí­j illetné meg a Slough Feget, pluszban még ott van Scalzi énekstí­lusa és dallamai, aki mintha egy í­r kocsmában szí­vta volna magába a népzenét - zseniális egyveleg, punktum. Végre nem kell bealudni egy Star One lemezt hallgatva, Lukassen most keményen a húrok közé csapott. Még egy-két hallgatás és akár az idei Top 10-be is bekerülhet. Fogalmam sincs mi lett a Nelsonnal az 'After The Rain' után, különösebben nem hiányoztak. Mindazonáltal meg kell állapí­tsam, hogy a szí­nvonal most is ugyanolyan magas mint '90-ben - melodikus rockot ennél sokkal jobban nem hiszem, hogy lehet játszani. A maga nemében hibátlan cucc, és a közhiedelemmel ellentétben behányni sem kell tőle. (Ez azért pár kollegának sikerült...Garael szerk.) Nem definiálják újra a szimfonikus power metalt, a Magic Kingdom lemeze mégis okés - felvonultatják a stí­lus jellegzetes megoldásait, jó érzékkel, világmegváltó szándék nélkül. Iparosmunka ide, futószalag oda, az Allen - Lande album mégis rendben van. Karlsson megint jó nótákat í­rt, ezúttal Tobias Sammet ismerős világában barangolva. Erőteljes hangzással megtámogatva és ilyen zseniális énekesekkel pedig nemigen lehet hibázni, ha a dalok rendben vannak. A Lunatic Soul érzékeny, hangulatos, művészi muzsikával lepett meg minket, én értékelem, hogy torzí­tott gitár nélkül is súlyos atmoszférát tudtak teremteni. Nagyon rég hallgattam Sodomot, akkor még nem tudtak zenélni, csak a stí­lus volt újszerű, érdekes. Meg is lepődtem, mert ez most egyáltalán nem rossz, bár nem kicsit Slayeres. A Vai - Satriani - Malsteen felállású G3 kapcsán fogalmazódott meg bennem, hogy bár Joe a legképzettebb, legsokoldalúbb zenész hármójuk közül, mégsem sikerült olyan markáns stí­lust kialakí­tania, mint a másik kettőnek. Ezért már nem is igen hallgatom a lemezeit, kicsit ugyanolyan mindegyik. Persze igen magas a szí­nvonal most is, csak már meglepni, ámulatra késztetni nem tud. Nagyon metal és egyszerre nagyon opera, a Soulspell lemeze ezért tömény, mint a Feketeerdő-torta. Meg is üli a gyomrot hirtelen nagyobb mennyiségben. A Symphorce megrekedt nálam a "keménykedő Brainstorm" státuszban, a 2007-es albumuk volt az első, amely igazán betalált. Ez most nem sikerült olyan jól szerintem, már megint nem nagyon tudják, hogy mit is akarnak. A Helstar szerencsére sosem lett árnyéka önmagának, még ha - a hasonlatnál maradva - ezúttal át sem lépte azt (mármint a saját árnyékát). Hallottunk már mindent, ami ezen az albumon elhangzik. Hé, emberek, ez nem egy inkognitóban megjelent Bon Jovi album? Jól beleillene a fejlődési í­vükbe, hogy miután Springsteen, majd a U2 stí­lusát magukba integrálták, még egy kis George Michaelt is megpróbálnak most beleszuszakolni. Ennek ellenére a Bormann lemez egyáltalán nem rossz, ha másnak (different) nem is más... Ross The Boss korrekt heavy metal lemezt csinált, pont jó azoknak a Manowar rajongóknak (is), akik nem győzik kivárni kedvenceik 5-6 évente megjelenő legújabb opusát. A többieknek ugyan nem kötelező, de nagyon mellényúlni sem lehet vele. Na, most bajban vagyok. Ha innen nézem, akkor ez a lemez fabatkát sem ér, ha pedig onnan, akkor Malmsteent úgy is elhallgatnám, ha egy szál gitárral állna ki improvizálni 45 percen keresztül. Objektí­ve a 'Relentless' bűn rossz lemez, szubjektí­ve viszont kicsit még tetszik is, hogy Yngwie nagy í­vben tesz mindenféle elvárásra. Félve í­rom le, de a Pandora's Box lemez egyáltalán nem jó, még blues-rocknak sem, a hard rockhoz pedig végképp semmi köze. Nem is ragozom, mert nem szeretnék megbántani senkit, de 2010-ben, főleg rutinos zenészektől ez a klisé pop-blues-rock kevés, mint árvaházban a szülői értekezlet.
Mike Star One: Victims Of The Modern Age 9.0 Soulspell: The Labyrinth Of Thruths 8.5 Lunatic Soul: Lunatic Soul II 8.5 Allen/Lande: The Showdown 8.0 Helstar: Glory Of Chaos 7.5 Symphorce: Unrestricted 7.0 Joe Satriani: Black Swans And Wormhole Wizards 7.0 Magic Kingdom: Symphony Of War 6.5 Slough Feg: The Animal Spirit 6.5 Sodom: In War And Pieces 6.0 Nelson: Lightning Strikes Twice 5.0 P. Box: 2010 5.0 Michael Bormann: Different 4.5 Yngwie J. Malmsteen: Relentless 4.0 Ross The Boss: Hailstorm 3.5 Star One: Victims Of The Modern Age: Lucassen Mester akkor sem tudna hibázni, ha pisztolyt tartanának a fejéhez, a neve immáron garancia a minőségi zenére. Amely ezúttal közelebb van a power metalhoz, mint az Ayreon progos világához, ám a 'Victims...' az összhatást tekintve hasonlóan igényes és intelligens alkotás. Brávó! Soulspell: The Labyrinth Of Thruths: Na, ez egy tipikusan anti-Első Hallásra muzsika: a Soulspell második anyagának megismeréséhez bizony több idő szükséges, mint egy belefülelés, de az már első blikkre kiderül, hogy ez egy sokszor-hallgatós lemez lesz. Heroikus, kalandozós, progresszí­v power metal a játék neve, ráadásul afféle rockoperaszerűség, ergo csemege a füleimnek! Lunatic Soul: Lunatic Soul II: A Riverside-os Mariusz Dudával kapcsolatban marhára elfogult vagyok, a hangja valami fantasztikus, felőlem korareggel felénekelheti a ví­zállásjelentést is ("...a hajóvonták találkozása tilos..."). Sötétromantikus hangulatzene ez bársonypuha énekkel - gyertyafényes-borozgatós téli estékre kiváló muzsika. Allen/Lande: The Showdown: A kortárs rockzene talán két legnagyobb torka ví­vja meg csatáját immár harmadik alkalommal, de ami az első albumon még újszerű és izgalmas volt, az itt már egy kicsit kiszámí­tható, hogy azt ne mondjam, közhelyes. Russellen és Jornon azonban nem verhetjük el a port, ők a Szaturnusz gyűrűjét is leéneklik neked, de hát ezzel semmi újat nem mondtam... Helstar: Glory Of Chaos: Kiváló thrash-közeli US power metal ez, kőfejtéshez például remek muzsika, és a 4-es metró is gyorsabban elkészülne, ha a melósoknak intravénásan nyomnák az efféle metál jóságokat. (James Rivera pedig legyen bármekkora kult-torok, számomra kissé homogén témai vannak, akármelyik általa felénekelt anyagot nézem.) Symphorce: Unrestricted: A Symphorce-szal az a bajom, hogy egy teljes korongon át képtelenek fenntartani a figyelmem, a kiváló dalok mellett mindig becsúszik néhány középszerű is. Amolyan futószalagon legyártott rutinmunka-í­ze van az 'Unrestricted'-nek is, ami ebben az évek óta tartó lemezdömpingben könnyedén elsikkadhat... Joe Satriani: Black Swans And Wormhole Wizards: Az instrumentális gitárzene nem az én műfajom, hacsak nem a háttérben maszatol olykor-olykor. Noha Satrianinak valóban vannak izgalmas témái, de hosszú távon (= 3-5 dal figyelmes hallgatása) esélyes az elszunyókálás - énnálam persze. Ciki-e vagyok? Magic Kingdom: Symphony Of War: Olaf Hayer hangját nem szeretem. Egyes kollégáim - és Chiovini Márta énektanárnő - szerint a német trubadúr egy kivételes tehetség, el is hiszem én ezt, de mit tegyek, ha a kissé hisztérikus orgánumától heveny viszketésbe kezd a fülem ott belül. Ettől függetlenül az általa felénekelt Luca Turilli szólóproduktumokat kifejezetten szeretem, hogy egynémely Dionysus-számról már ne is beszéljek, ám a Magic Kingdomból éppen az hiányzik, ami a nevének első felét adja: a varázslat. Tingli-tangli sárkányeregetés ez, nem több. Slough Feg: The Animal Spirit: Nem könnyű erről a zenéről bármit is í­rnom, hiszen alapvetően szeretem az ilyesféle tradicionális heavy-t, ám valamilyen oknál fogva hamar rá is untam, kevésbé érzem karakteresnek a témákat - egyelőre. Azt gondolom, erre több időt kell ráfordí­tanom, hogy megalapozott véleményt alkossak. Sodom: In War And Pieces: Sosem voltam nagy haverságban a sörmetál bandák második legnagyobbikával, a Sodommal (az első persze a Tankard, haha!), a gyomrom ugyanis igen nehezen veszi be ezt a kőegyszerű, punkos thrash-t, és hát bizony Thomas Such, azaz Angelripper úr nem éppen angyali hangját is képtelen vagyok megszokni. De! Az 'In War & Pieces' meglepetésemre egészen megtetszett, bár a Heathen/Death Angel szintjét még csak alulról sem súrolja. Beer or die! Nelson: Lightning Strikes Twice: A tejfel szőke Nyálson tesók visszatértek, hurrá! Én aztán szeretem az igényesebb AOR és hard rock zenéket, de ezt az ipari mennyiségű csöpögést már nem bí­rtam megemészteni: hozzájuk képest a Bon Jovi maga a gore-grind vérhányás. P. Box: 2010: Ebben a lemezben körülbelül annyi izgalmat véltem felfedezni, mint egy aktuális Jóban rosszban-epizódban, de hát ez a hónap számomra nem is a ragyogó ötletekben tobzódó anyagokról szólt. Michael Bormann: Different: Bár a srácnak egész jó hang szorult a torkába, a zenéje roppant idegesí­tő, az állandó "o-o-óóózós" béna vokálok pedig egyenesen a sí­rba visznek. Kösz, de az még korai... Yngwie J. Malmsteen: Relentless: Nyilván mindenki a brutálisan repedtfazék hangzást emeli ki az új Malmsteen-album kapcsán, én azonban hadd tegyem hozzá még azt is, hogy a maestro képtelen rendes dalokban gondolkodni, és Tim Ripper szájába is csupán minden fogósságot nélkülöző, ötlettelen énekdallamokat tett. Arról már ne is beszéljünk, hogy ezektől az önfeledt neoklasszikus pöcsverésektől mindig is rosszul voltam. Legalább a borí­tó feledtetné mindezt... de nem, mert az a leggyalázatosabb! A 'Relentless' egy igénytelen fércmű... Ross The Boss: Hailstorm: Amikor azt hittem, a Malmsteen-lemeznél rosszabb már nem jöhet, belefüleltem az ex-Manowar gitáros "mesterművébe"... Komolyan mondom, az ilyen rém buta, ökölrázó metálkodást még szülői felügyelettel hallgatva sem ajánlom, mert a kiskorúakat megállí­thatja a fejlődésben. Csak tizennyolc éven felüli mazochistáknak, saját felelősségre!
MMarton88 Star One: Victims Of The Modern Age 9.0 Nelson: Lightning Strikes Twice 8.5 Symphorce: Unrestricted 8.0 Allen/Lande: The Showdown 7.5 Helstar: Glory Of Chaos 7.5 Joe Satriani: Black Swans and Wormhole Wizards 7.5 Soulspell : The Labyrinth Of Thruths 7.0 Ross The Boss: Hailstorm 6.5 Magic Kingdom: Symphony Of War 6.5 Sodom: In War And Pieces 6.5 Slough Feg : The Animal Spirit 6.5 Yngwie J. Malmsteen: Relentless 6.0 Michael Bormann: Different 3.0 Lunatic Soul: Lunatic Soul II 3.0 P. Box: 2010 N/A Star One: Az idei év egyik csúcsteljesí­tménye, nálam eddig 2011 prog lemeze. A Star One lemez izgalmas, szí­nes, virtuóz, fülbemászó, ráadásul tele van érzelmekkel. Minden benne van, amit szeretek a zenében. Nagyon magával ragadott. Nelson: A 80-as évek végi, 90-es évek eleji hajcsapatok visszatérő lemezeire előzetesen mindig azt mondják, hogy igazi folytatási lesznek a legendás anyagoknak. Aztán valahogy szinte mindegyik vacak lesz. Vagy idétlen modernkedést, vagy uncsi AORt, esetleg görcsös kliséhalmazt hallani viszont. A “Nyálzon"tól sem számí­tottam semmi jóra, de nagyon megleptek, ez bizony tényleg az After The Rain folytatása! Mondjuk helyenként picit már túl sok a lágyság, de a Call Me, vagy a Kickin' My Heart Around akkora sláger, hogy húsz éve tuti nem telt volna el úgy nap, hogy nem játssza le a videóikat 5-ször az MTV. Kár, hogy azok az idők már elmúltak. Symphorce: Andy ismét megörvendeztetett bennünket egy király Symphorce lemezzel. Nem mondanám, hogy ez a legjobb anyaguk, de í­gy is egy erős korong. Allen/Lande: Az első Allen/Lande anyag zsenialitását nem tudta reprodukálni már legutóbb sem a fő agytröszt, Magnus Karlsson, és ez ezúttal is elmaradt. Magnust egy laza 2-3 évre szabadságra kéne küldeni, az évi 3-4 lemezanyag amit Serafino kisajtol belőle, sajnos egyre kevésbé minőségi. Mégis, a két énekes szenzációs teljesí­tménye el tudja adni a Showdownt, sok kellemes percet okozva ezzel. Helstar: Hetek óta azt a vitát olvasgatom a különböző netes fórumokon, hogy melyik Helstar lemez a legjobb, és, hogy miért nem az új az... Értelmetlen szószaporí­tás. A Glory Of Chaos szenzációs album, mely, noha nem hinném, hogy a műfaj alapművévé fog valaha is válni, de hogy minden u.s.power őrült szí­vét meg fogja dobogtatni, az egészen biztos. (Azért ne legyél benne annyira biztos....Garael szerk.) Joe Satriani: Kevés “gitárlemez" tud lekötni, de Satriani mester anyagai ilyenek. Most sem csalódtam benne. Soulspell: Értem én, hogy ügyesek a brazilok, de ebben az europower nevű játékban azért nem tudják felvenni a versenyt a németekkel, valamint a skandinávokkal (na, a Gari most majd jól lehurrog...) IGEN! GARI. Nem rossz az Angra, a Shaman, sőt a Soulspell is kellemes hallgatni valót biztosí­t az arra fogékonyoknak, csak hát miként előbbiek elmaradnak a Helloween, vagy a Gamma Ray szí­nvonalától, úgy kap kokit a Soulspell is az Avantasiától. Viszont Stevens, és Oliva urak szerepeltetéséért piros pont, a közös daluk frenetikus. De ezt leszámí­tva... nem elég fogósak, fülbemászóak ezek a nóták. Ross The Boss: “Nagyon jó kis lemez lenne ez, ha egy rendes énekes vmunkálkodna a mikrofon mögött...." nem, ez akkor sem lenne egy nagyon jó lemez. A dalok szí­nvonala közepesbe hajlik, egyedül a cí­madó fogott meg jobban. Ross sajnos eléggé tucatszagú, Manowarba hajló heavy metalt játszik, csak hát ezt mások sokkal jobban csinálják. A koncertjükre mondjuk elmennék, hogy dedikálja a Manowar CD-imet, de én megvolnék enélkül a csapat nélkül is. Magic Kingdom: Rettenetesen egysí­kú lemez. Imádom ezt a szimfonikus power metal vonalat, az első pár percben még lelkesen csillogott is a szemem, de a sablonos név sablonos zenét rejt, nem tudtam volna megmondani már 20-25 perc zenehallgatás után sem, hogy hány számot is hallottam eddig. Több változatosság, több ötlet kéne ide, és az I'm The Evil Magician szintű dalszövegek száműzése. Ehhez képest DeMaio gondolatai Szophoklész monológok... Sodom: Voltam pár éve a Sodom jubileumi, 25 éves koncertjén, ahol volt egy csomó sztárvendég, piro, meg minden vacak. Talán öt egész számot bí­rtam ki, utána eluntam. Nem tudom miért, a germán thrash csapatok közül a Sodommal nekem igazán sosem sikerült megbarátkozni. Hiányzik belőle valami, ami mondjuk a Kreatort zseniálissá teszi. Mindazonáltal a nyitó dal borzasztóan bejött erről a lemezről, ki tudja, idővel talán a többi nótát is megszeretem. Slough Feg: Elsőre elment mellettem, mint a gyorsvonat, pedig nem rossz ez a lemez. Nagy csodát nem kell tőle várni, de a heavy metal kedvelői találhatnak benne szimpatikus pillanatokat. Mondjuk a borí­tó még a tavalyi ocsmányságnál is fertelmesebb. Yngwie J. Malmsteen: Annyira nem rossz ám ez a lemez! Jó, hallottunk már Malmsteentől nem kevés ennél jobbat is, de ha a hangzás gyengeségén történő rinyálás helyett inkább végigpörgeted párszor az albumot, már nem is olyan hallgathatatlan. A nagyobb gáz inkább a dalokkal van, akadnak jó részek, de sajnos csak elvétve. Michael Bormann: Bormann úgy döntött, hogy létrehozza a HyperAORt (esetleg Nyugdí­jas Oriented Rockot), mint műfajt, és rögtön le is tett egy klasszikus lemezt... Ha félsz a kemény zenéktől, és már Lady Gaga daliban is túl sok neked a gitár, ez a Te lemezed! Olyan, mintha valaki készí­tene egy vámpí­ros filmet azoknak, akiknek a Twilight túl véres, vad, félelmetes... Marha jó dalokat is összehozhatna Bormann, remek melódiákat képes kitalálni, de a gyenge hangszerelés úgy agyonvágja ezt a korongot, mint tesla tekercs az óvatlan kisgyereket. Kár. Lunatic Soul: Ez valami vicc? Nem? Akkor jó, mert viccnek nagyon durva volna... (Öncélú antimetal. Fujj. Mondjuk meglepődnék, ha Mikenál nem lenne bent a top 5-ben...:)) P. Box: A technika ördöge megakadályozta, hogy ezt a lemezt a kezembe vehessem, és meghallgathassam, hiába az élet kegyetlen. Viszont a borí­tóra, és a lemezcí­mre szí­vesen adnék egy szép kerek nullást...
Tomka Star One: Victims Of The Modern Age 9.0 Soulspell: The Labyrinth Of Thruths 8.5 Lunatic Soul: Lunatic Soul II 8.0 Symphorce: Unrestricted 7.5 Joe Satriani: Black Swans and Wormhole Wizards 7.5 Slough Feg: The Animal Spirit 7.5 Sodom: In War And Pieces 7.5 Helstar: Glory Of Chaos 7.0 Magic Kingdom: Symphony Of War 7.0 P.Box: 2010 7.0 Allen/Lande: The Showdown 6.0 Nelson: Lightning Strikes Twice 6.0 Michael Bormann: Different 6.0 Yngwie J. Malmsteen: Relentless 5.5 Ross The Boss: Hailstorm 5.5 Star One: A ‘The Human Equation' óta rajongok minden Lucassen-alkotásért, és ebben sem lehet csalódni, sőt: az egyik legjobb space opera, amit a mester letett az asztalra. Soulspell: Újabb gyönyörű Savatage-szám, most épp a Soulspell albumán: Zak és Oliva duettje a metal opera csúcspontja. Lunatic Soul: Nem progresszí­v, nem metal, nem rock, ellenben elmélkedős, érzelmes, meditálós - ja, és fehér. Symphorce: Bejött a dallamosodás, régóta nem fogott meg ennyire Symphorce-lemez. Azért még mindig “odébb" van a Brainstorm szintje. Joe Satriani: Meglepődtem, amikor élvezettel hallgattam végig az engem rendszerint hidegen hagyó, aktuális Satriani-korongot - kellemes vasárnap délutáni hallgatnivaló volt, szimpatikus hangulatvilággal. Slough Feg: Igazi í­nyencség az ősmetal kedvelőinek, speciális hangzás- és dallamvilággal - van valami nagyon “földszagú", ősi hangulata a lemeznek. Sodom: Dí­jazandó, hogy a német thrash legenda nem a múltjából akar megérni, és kiad új lemezeket, de hiába a relative változatosság és a korrekt hangzás, még í­gy is elmarad a lemez az új évezredbeli Sodom munkáktól. Kár a pár töltelékdalért, mert amellett újfent rendesen odapakolták magukat Angelripperék. Helstar: Ügyesen tartják életben az old school szellemiségét, azért egy hangszálnyival több változatosságot elviseltem volna - í­gy kissé megfeküdt a tömény zúzda. Magic Kingdom: Korai Rhapsody-klón, Olaf Hayer jelenléte kí­sértetiesen hasonlóvá teszi a kellően megalomán és epikus szimfopower metalt. A vicc az, hogy ami meg nem hasonlí­t, az az album érdektelenebb része. Allen/Lande: Amit a második duett-eresztés hibáiként felróttak, szerintem sokkal inkább a ‘The Showdown'-ra érvényes: egybemosodó, karakter nélküli számok, kevés lendület, megkapó refrén is ritkán akad. A 2-es számú lemez viszont király.  P.Box: Kevesebb popot, több gitárt, plane ha már kettő van, illene kihasználni. Rappelést se, csak régi zenét modern köntösben. Ahol sikerült, az nagyon működik. Nelson: AOR és populáris rock rajongóknak kötelező - én feloldozom magam a kötelezettség alól. Michael Bormann: Nagyon karakteres énekhang, nagyon semmitmondó zenével... Yngwie J. Malmsteen: Virgából is megárt a sok... szerintem akkor se hallgatnám rongyosra a korongot, ha újrakevernék az egészet. Szegény Tim még mindig rossz helyen van... Ross The Boss: Eléggé enervált heavy metal, főleg az énekelni képtelen énekes jóvoltából, szerencsére a lemez végére összekapták magukat valamelyest. TShaw: Nelson: Lightning Strikes Twice 8.5 Lunatic Soul: Lunatic Soul II 8.5 Star One: Victims Of The Modern Age 8.0 Joe Satriani: Black Swans and Wormhole Wizards 7.0 Pandora's Box: 2010 7.0 Allen/Lande: The Showdown 6.5 Yngwie J. Malmsteen: Relentless 6.0 Ross The Boss: Hailstorm 6.0 Soulspell : The Labyrinth Of Thruths 6.0 Michael Bormann: Different 5.5 Symphorce: Unrestricted 5.5 Slough Feg : The Animal Spirit 5.0 Magic Kingdom: Symphony Of War 4.0 Helstar: Glory Of Chaos 4.0 Sodom: In War And Pieces 4.0 Végre a sok power/trash/speed csoda közé befért néhány különleges, megfoghatatlan, egyszerűen csak mindenek fölé emelkedő lemez! Véleményem szerint a november verte az októbert, legalábbis a dobogós helyezettek soraiban mindenképpen. Csodálatos a felhozatal, elképesztően sokszí­nű lett a kí­nálat. Gitárzsenik, operák, akusztikus prog. rock, egy bravúros AOR anyag... ez már tényleg valami! Nelson: Na, ez aztán igen! Visszagondolván az 1990-es 'After The Rain' cí­mű korongjukra, hajlamos vagyok azt mondani, hogy a Nelson tesók felülmúlták önmagukat. Egy AOR rádióadó bizony egy az egyben lenyomhatná az albumot, tényleg tökéletes lemezt hoztak össze. Egy dolgot nem értek csak, hogy miért az egyetlen egy szürkébbre sikerült darabot, a You're All I Need Tonightot választották beharangozó kislemeznek... Lunatic Soul: A Lunatic Soul akusztikus kí­sérletezgetése egyfelől rendkí­vül hangulatközpontú, másfelől teljesen elszakad mindenféle stí­lustól. Emellett van benne valami elementáris erő, aminek köszönhetően határozottan az volt a benyomásom, hogy minimum egy Star One szintű, klasszikus magasságokba emelkedő, lélekbe maró koncepcióalbumot hallgatok. Könnyed és lehengerlő, vagyis a kevesebb néha tényleg több... Star One: A projekt egy egészen fantasztikus, zenébe öntött űrfantasy, sztárokkal és gigászi hangszeres megmozdulásokkal, de számomra néhány apróság igencsak bosszantóan hatott. Így például zavart, hogy nincs a lemezen lassú, vagy legalábbis atmoszférikusabb dal (a'lá Hawkwind), illetőleg valamivel több női háttérvokálnak is örültem volna. De soha rosszabbat, ettől ez a lemez még majdnem tökéletes! Joe Satriani: Sosem tudtam igazán szeretni Satrianit. Mintha az ő játéka nem nekem lenne kitalálva, egyszerűen nincs türelmem megfejteni a témái mögé rejtett érzéseket és üzeneteket. Ez most sem változott meg, ellenben első hallásra is bőven kitűnt a profizmusa és a tehetsége. Az, hogy mi nem egymásnak vagyunk teremtve, semmit sem von le az értékéből. Korrekt hetes. Pandora's Box: Legyen bármekkora is a balhé a zenekar és a hasonszőrű debreceni brigád között, én azt mondom, ez a korong és a rajta lévő dalok kifejezetten jók, ráadásul végre sikerült egy tisztességesen hangzó anyagot megkreálni egy magyar lemezre - hát ezért már pezsgőt lehetne bontani! Gyakorlatilag a Lord utolsó lemeze óta nem élveztem ennyire magyar albumot, szóval engem levettek a lábamról. Allen-Lande: Jorn Lande éneke számomra nem tud akkora élményt nyújtani, hogy egy komplett lemezt elvigyen a hátán, márpedig a 'The Showdown' mintha pontosan őrá lenne kihegyezve. Ahogyan nemrég a Kiske albumra, úgy ide is elkélt volna némi zenei bravúr ahhoz, hogy tényleg győztes pozí­cióba kerülhessen. Így mintha kissé belesüppedne az átlagba. Yngwie Malmsteen: Miért? Miért kell ilyen gyalázatos hangzású lemezt kiadni, mire nem telik, stúdióra, vagy mi egyébre? Nem értem, pedig az alapanyag olyan jó volna! Így meg lapos középszer. Ross The Boss: Furcsa, hogy a Manowar egykori gitárosa nem egy instrumentális lemezt adott ki a kezei közül - az idei év tapasztalatai alapján az ilyen lemezek rendszerint jól szoktak elsülni. A főnök azonban nótázós anyagot készí­tett, amin még csak nem is gitározik akkorát, mint vártam... ez az egész í­gy egy kicsit szürke. Soulspell: Mondtam én már följebb is, hogy a kevesebb néha több... Ez fokozottan érvényes a Soulspell lemezre, ahol mintha a lényeg elveszett volna a gitár- és énektémák fergetegében. Egy, azaz egyetlen egy dal ragadott magával igazán, az átlagtól dallamosabb Adrift, a lemez többi része pedig elrobogott mellettem. Kell idő a beéréshez... Michael Bormann: Nagyon, de tényleg nagyon nagy jóindulattal kapta meg az öt és fél pontját Bormann, mert bár értem én, hova akar kilyukadni ezzel a lemezzel, valahogy mégsem sikerül neki. Hiányzik egy jó producer, egy jó gitáros, meg úgy általában egy jó zenekar. Lehet, hogy az AOR nem bővelkedik hangszeres csodákban, de azért egy jó énekhang még messze nem elég a sikerhez. Ejnye-bejnye! Symphorce: Meglepően szimpatikus módon vezette be a dallamos zenei világot a gárda, ám ahhoz még mindig kevés mindez, hogy belopják magukat a szí­vembe. De attól még tényleg nem rossz! Slough Feg:Fene se gondolta volna, hogy ez a zenekar, ami eddig teljesen elkerülte a figyelmemet, ennyire fülbemászó dalokat í­r. Egészen meglepetten, felhúzott szemöldökkel hallgattam végig a lemezt, aztán sokat gondolkodtam, ez vajon most nagyon jó, vagy nagyon rossz. Én azt mondom, kéne még egy jó énekes (esetleg egy jó stúdió), és akkor behódolnék nekik. Magic Kingdom: A szokásos kattogás, fennköltnek szánt, de igazából röhejes vokálokkal. Helstar: Tök jó, hogy minden hónapban kapok olyan lemezt, aminek a hallgatása közben kénytelen vagyok keresni valami egyéb elfoglaltságot, különben átváltok egy másik albumra. Most a Helstar érdemelte ki ezt a titulust. A stí­lus kedvelői í­télkezzenek fölötte, részemről ez fehér folt. Sodom: Nulla inspiráció, nulla kikapcsolódás, éneklésnek még csak nem is nevezhető vokálok, egyszóval tipikus, az átlagba bőven belesüllyedő thrash metal lemez.

Legutóbbi hozzászólások