Nekem töklámpást adott kezembe az Úr Pesten: Helloween, Stratovarius, Wisdom - 2010.11.28., Petőfi Csarnok

írta Hard Rock Magazin | 2010.12.02.

Emlékszem, a kilencvenes évek közepén már javában Helloween-függő voltam, ahhoz azonban korábban kellett volna felkelnem, hogy élőben láthassam őket Kiskével meg Hansennel; bizonyára nem kevés hazánkfia gondol vissza opálos tekintettel arra a '87-es nyárra, mikor is zsinórban három (!) koncertet adtak minálunk - Budapest-Debrecen-Miskolc -, méghozzá mindegyiket egy-egy szép nagy stadionban. Az első találkozásom kedvenc "tökfilkóimmal" 1994-ben, a 'Master Of The Rings' album turnéján lett volna - ha nem marad el... (Történt ugyanis, hogy az akkori új gyerek, Andi Deris megbetegedett, í­gy kénytelenek voltak lefújni a túrát, amelyen ráadásul éppen a Tears Of A Dragon-nel nagyot robbantó, szólópályára tévedt Bruce Dickinson vendégszerepelt volna. Még az óriásplakátom is megvan...) Amikor pedig végre elcsí­phettem a Helloweent - '96-ot í­runk -, "kiszúrták a szememet" egy bolhapöcsnyi háromnegyedórával, merthogy akkor meg a Bon Jovi előzenekaraként léptek fel, nyáron, verőfényben... Azóta persze volt alkalmam látni őket nemegyszer, ám a Grosskopf-Hansen-Kiske-Schwichtenberg-Weikath-féle csodatársulatot már csak hanghordozókon, videó-megosztókon leshetem meg, az okok ismertek. Véleményem szerint azonban a jelenlegi felállás is majdhogynem olyan erős, mint egykoron a "Keeper Dreamteam" volt, amellett a pár hete napvilágot látott tizenharmadik sorlemezük, a '7 Sinners' is kitűnő lett, magyarán hülye lettem volna kihagyni az aktuális PeCsás hangversenyüket. Wisdom A Lakomához viszont jóféle előétel dukál, ez a szerep pedig a Wisdomnak jutott. Az új énekes személye eleve beszédtémát szolgáltat a rajongók és a pletykaéhes celebvadászok körében, meg aztán valljuk be, maga a banda is mindent megtett az utóbbi időben azért, hogy a reflektorfény egyre szélesebb körben essen rájuk és a frontember-kérdésre; jómagam, ha nem gond, nem kí­vánok mélyebb ásatásokat végezni ez ügyben, csupán arra vagyok roppantul kí­váncsi - immáron mérhetetlenül hosszú idők óta -, hogy a hazai (euro)power metal szí­ntér állóvizébe vajon mikor hají­tanak végre egy jókora kavicsot (mit kavicsot? kősziklát!), és ki lesz az a bátor harcos. Glory to the brave, ugye? Nem állí­tom, hogy ezen estén megkaptam a választ a kérdésemre, az mindenesetre ismét kiderült, hogy a honi tradicionális metalból még mindig hiányzik valami, amely kiemelhetné a szolgasorból e műfajt itthon. Nézzük a Wisdomot: csak a süket nem hallja, hogy itt bizony tehetséges zenészek egyesí­tették erőiket, és a lassan évtizedes múltra visszanyúló hazai énekes-probléma kérdése is kipipálható, hiszen a csatasorba állí­tott új dalnok igencsak erős, képzett torokkal rendelkezik, mindennek tetejébe az angol kiejtése sem kiált egy gyorstalpaló nyelvtanfolyam után - bár hozzáteszem, egyetlen koncertből nem vonnék le messzemenő következtetéseket. Az alapok tehát rendben vannak, nálam viszont két tényező hiányzik a Wisdom-muzsikából, de az nagyon: a saját hangra való törekvés és a karakteres témák. A HammerFallnak csupán ez utóbbi lapult a tarsolyában, és az elég is volt ahhoz, hogy jó dalokkal meghódí­tsák az egész kontinenst... (Már hallom a tiltakozó sereg süví­tő tirádáit: minek "hemmörfólozok" itten má' megin', Svédországban kolbászból van még a stúdiókerí­tés is, és különben is már egy ideje önmaguk elszürkült paródiái.) A koncerten elhangzott számokra egyébként rá lehet sütni, hogy amolyan korai Edguy Light, és ez most éppen nem afféle vérgeci firkászszarkazmus, újdonsült frontemberünk ugyanis jobban énekel, mint Tobias az utóbbi öt évben bármikor, s olykor egész ötletes dallamokat illetve zenei megoldásokat fedeztem fel a többnyire szí­ntelen-szagtalan témák között (például a Masquerade vagy a névadó himnusz sajnos ilyen). Hogy az énekes kapucnis nagykabátba bújtatott, arcmaszkos megjelenése úgyszintén a Dan Brown-i magasságokat karcoló titokzatosság PR-tevékenységéhez tartozik-e vagy csupán egy új zenekari koncepció része, azt nem tudom, mindenesetre nem túl praktikus viselet a negyvenfokos szí­npadon, "mágus-feeling" ide vagy oda. A már jól bejáratott számokon túl két új dallal is szolgáltak, méghozzá a középtempós Somewhere Alone-nal és a speed metalos Live Forevermore-ral, ezek szépen illeszkedtek a többi közé, nem éreztem őket se jobbnak, se rosszabbnak; ámde megvárom inkább a nagylemezt, és akkor alkotnék markánsabb véleményt. Az Ektomorf már rég megvetette a lábát odakinn, itt az ideje, hogy egy jófajta hazai speed metal alakulat is csatlakozzon hozzájuk - és a Wisdomban benne van a potenciál. Ámen. A koncerten elhangzott dalok: Intro / At The Gates / Masquerade / Somewhere Alone / Fate / Wisdom / Live Forevermore / Strain Of Madness Mike Stratovarius A januári Stratovarius koncert után egy közepesen magas összegben mertem volna fogadni arra, hogy Kotipeltoék, ha legközelebb nálunk járnak, már nem a PeCsában fognak fellépni. Hiába, az elmúlt évek kavarása, sárdobálása, botrányai, illetve tetszhalott évei alatt a rajongók úgy fordultak el a csapattól, mintha az kötelező lenne. Érzik a finnek is, hogy ugyancsak megkopott a banda fénye, í­gy Johansson főnök vezetésével szorgosan nekikezdtek a sok éves szünet okozta kellemetlenségek ledolgozásának, gyakorlatilag a 'Polaris' megjelenése óta folyamatosan turnéznak, s noha az ősszel gyorsan felvett új lemez megjelenéséig még van pár hónap, a fiúk már most egy újabb nagy körutat kezdtek meg. Az, hogy a Strato a Helloween előzenekaraként lépjen fel, 2003 környékén még elképzelhetetlen lett volna, ám most ez a lehetőség úgy kellett nekik, mint egy falat kenyér: az őket annyira nem ismerő vagy nem kultiváló, ám a potenciális rajongójelöltnek számí­tó Helloween-fanok előtt nyí­lt lehetőségük bebizonyí­tani, hogy nem szabad még őket leí­rni. Sajnos hosszú játékidőt értelemszerűen nem kaphattak, de ez a bő órácska alatt is sikerült elővillantaniuk finn foguk fehérjét. A koncert után igen eltérő véleményeket hallottam a Helloween teljesí­tményéről, ráadásul meglepően sokan állí­tották, hogy a Stratovarius ezen az estén jobb bulit csapott, mint a tökfejek. Személy szerint ebben mondjuk nem vagyok biztos, úgy gondolom, hogy az este igazi nyertesei mi, a nézők voltunk. Két nem akármilyen produkcióval lettünk gazdagabbak. Nyilván semmit sem akartak Stratóék ezen a fontos koncerten kockáztatni, í­gy egy nagyon feszes, pörgős, ütős best of műsorral készültek, mely kissé rövid játékideje ellenére is kellőképp felpörgette a hallgatóságot. Mióta Tolkki kikerült a brigádból, valahogy vidámabb a légkör a csapat háza táján, és ezt a mostani fellépésük is jól példázta. Jókedvűen muzsikáltak, s noha ők nem az a deszkabontó tí­pus, gyakran bohóckodtak egymással, élvezték a közös zenélést. A két "új srác", Lauri, illetve Mathias már tökéletesen belejöttek a szerepükbe, s a nem egyszerű témák korrekt prezentálásán túl a vizuális oldalra is igyekeztek adni. Johansson egy picit fáradtabbnak tűnt ezúttal, mint szokott, ám a villámkezű billentyűs teljesí­tményét í­gy sem érhette panasz. Sajnálatos módon Jörg Michael nem kí­sérhette el a csapatot erre a turnéra, a jelenleg rákkal küzdő germán dobfenomént egy szintén sokat próbált tehetség, Alex Landenburg helyettesí­tette. Jörg az egyik kedvenc dobosom, ugyanakkor tény, hogy az utóbbi időben egy kicsit már túlzásokba esett, azon felül, hogy kissé meghí­zott (vagy felpuffadt...), a poénkodásai már a dobolás rovására mentek. Alex egészen fel tudta frissí­teni a csapatot, s noha helyenként voltak pontatlanságai, bizony nem ütött rosszabbul, mint Jörg az elmúlt időben. Sőt... Ráadásul ezt a pár dalt nagyon rövid idő alatt kellett megtanulnia, hatalmas tisztelet jár neki. Kotipeltot sokan kritizálják a koncerten nyújtott énekteljesí­tménye miatt (mondjuk ebben Andi Deris a verhetetlen...), de én úgy gondolom, hogy ezen az estén abszolút korrekt produkciót kaptunk tőle. Persze, volt egy-két hang, ami a lemezen nem úgy szólal meg, ahogy élőben elővezeti azt Timo, és kissé a Father Time alatt is eltévedt, de ez bőven belefért a buliba. Ráadásul végig szimpatikusan, kedvesen vezette le a műsort, a közönség hangos lelkesedésén pedig egészen meglepődött, többször is megköszönte az ovációkat. Próbálkozott is néhány magyar szóval az átkötések során, mondanom sem kell, hogy nem kis sikert aratva ezáltal. Sokak kedvencével, a Phoenix-szel indult az este, majd jött egy titkos kí­vánságom, hosszú idő után végre ismét helyet kapott a szenzációs Legions a műsorban, amely az egyik legkedvesebb slágerem tőlük. A Tolkki utáni korszakból két dal fért bele a játékidőbe: noha a Deep Unknown lemezen különösebben nem győzött meg, a koncerten hatalmasat szólt. A friss Darkest Hours véleményem szerint jó eséllyel pályázik a 2003 óta született legjobb Stratovarius dal cí­mre, ám ezúttal a benne rejlő potenciált nem sikerült kiaknázni. Egyrészt egy picit lassan is kezdték el a fiúk, másrészt hallatszott, hogy még nem igazán tudták rendesen begyakorolni a számot. Ráadásul a hangzás is olyan pocsék volt (lévén Mathias gitárt cserélt előtte), hogy a himnikus tételből sajnos szinte csak a basszust lehetett hallani. A Deep Unknowntól kezdve aztán igazán beindult a buli, sorjáztak az ütősebbnél ütősebb slágerek, az Eagleheart vagy a Paradise mindenkit megénekeltetett, de az utóbbi időben hanyagolt Father Time is az est egyik fénypontja volt. Látva Kotipeltoék reakcióit a buzdí­tásunkra, reménykedtem, hogy esetleg egy picit kibőví­tik a kiragasztott setlistet, ám ez sajnos nem történt meg. A Hunting High And Low/Black Diamond duóval búcsúztak tőlünk a finnek. Ha még egy S.O.S. belefért volna, tökéletes lett volna a koncert, de í­gy sincs okunk panaszkodni. Kivételes tehetségű muzsikusok jókedvű örömzenéjét láthattuk az ismét bivaly erős Stratovariustól, olyan zenészek produkcióját, akik ismét igazi csapatot alkotnak. Remélhetőleg sikerül a turnén pár hí­vet visszahódí­tani maguknak, és idővel újra magasan fog ragyogni a finnek a csillaga. Megérdemelnék. A koncerten elhangzott dalok: Phoenix / Legions / Darkest Hours / The Kiss of Judas / Deep Unknown / Eagleheart / Father Time / Paradise / Speed of Light / Hunting High and Low / Black Diamond MMarton88 Helloween Az internetes "setlist-böngészde" szép és jó dolog (képzeljük el ezt akár tí­z évvel ezelőtt!), ám én köszöntem, nem kértem belőle, mert noha alkalmanként magam sem bí­rok ellenállni az "egyklikk" kí­sértésének, és meglesem, hogy egy-egy előadó milyen programmal lépett fel korábban, ez esetben viszont úgy voltam vele, hogy a meglepetés - már ha lesz olyan - hadd rúgjon seggbe a bulin. Ez össze is jött, ráadásul két í­zben - az egyik találat felettébb kellemes volt, a másik már kevésbé. De erről kicsit később... Mire kedvenc germánjaink mintegy félórás átszerelési után a szí­npadon teremtek, a csarnok úgy háromnegyedéig megtelt, ami egy válság sújtotta ország koncertszempontból legsűrűbb havában igazán elismerésre méltó teljesí­tmény - mifelénk bizony még nagy keletje van a sörhabos melódiáknak. Nemrégiben a "Hellish Rock Tour 07/08" körút budapesti állomásán a Helloween igencsak kitett magáért a szí­npadi dí­szleteket tekintve, akkor a méteres szerencsekereket Rózsa Gyurink pörgette egy kurblival a függöny mögött ólálkodva. Ezúttal is hasonló okosságot találtak ki ezek a vicces német legények: a '7 Sinners' albumborí­tó tőr-fűrésze lógott a légben méltóságteljesen, akár Poe ingája, s midőn a nyitány felharsant, a szerkezet egyszeriben elkezdett forogni, én meg arra gondoltam, hogy miért mostanra érte el a fiúkat a Fűrész-mánia, épp e filmtrend lecsengésekor? Mondjuk, a gonosz töklámpáshoz a Nightmare Before Christmas jobban passzolna, de azt már kisajátí­tották a tini emósok. Az emo pedig ugye nagyon nem metál... Metál-e vagy? Merthogy az intrót követően minden idők egyik legbutább rock-himnusza, a blastbeates "Varjú Metál", akarom mondani Are You Metal? robbant be elsőként; butácska dal persze, ám hogy őszinte legyek, emiatt aztán nem tudok a Helloweenre neheztelni, hiszen náluk mindenféle heroikus póz nélkül működik a gyermeteg metálkodás, ergo nem veszik halálosan komolyan magukat, és ez mindenképpen dicsérendő. A hangosí­tással tulajdonképpen nem akadtak gondok, bár úgy is fogalmazhatok, hogy az egy évvel ezelőtti Porcupine Tree etalonhangzású koncertje után minden buli szarul szól, haha! Menjünk tovább. Az Eagle Fly Free olyan a Helloweennek, mint a Maidennek a Fear Of The Dark: amennyiben kihagyni merészelnék, a felbőszült rockerhad megvárná őket a buli végén, és menten felborí­taná a kamionjukat. (Apropó kamion: a kipingált járgány egész vicces képet nyújtott a PeCsa parkolójában, ment is a fotózkodás ördögvillával.) Andreas egyébként bátor gyerek, hogy ennyire ragaszkodik az Eagle...-hez, de most jól megbirkózott a magasakkal, pedig emlékszem én még olyan koncertre, ahol a refrén alulról súrolta a kí­nos kategóriát - lássuk be, a Kiske atomhangjára í­rt korabeli szerzeményekkel próbálkozó énekesek nagy hányada elvérzik. A sasos klasszikus amúgy énnálam benne van Helloween Top 5-ben, de az azt követő March Of Time sem kisebb kedvenc, í­gy aztán a libabőr tovább folytatta gyorsfutását a karomon; Kai Hansen örülne, ha a Gamma Ray-vel manapság fele ilyen jó dalokat tudna í­rni! Aztán ismét az új album került terí­tékre, méghozzá éppen azzal a Where The Sinners Go-val, ami szerintem a '7 Sinners' egyik, ha nem a legszürkébb száma, noha rossznak semmiképpen nem nevezném. Azok a fifikás riffek azért még az én kőszí­vemet is meglágyí­tják, egyedül a refrént érzem laposnak. Egy kis "kötelező" közönségénekeltetés után meglepetésemre a Steel Tormentor jött a 'The Time Of The Oath'-ról; jó kis dal, szó se róla, de azon a korongon vannak ennél ütősebbek is véleményem szerint: Before The War, Kings Will Be Kings meg ugye a zseniális cí­madó, hogy csak néhányat emlí­tsek. Dani Löble 5 perces dobszólója pedig arra volt jó, hogy kimenjek a bárpulthoz egy kis öblögetésre, s nem azért, mert a produkció olyan gyalázatos lett volna, hanem mert az effélék csak a legritkább esetben tudják a figyelmemet 3 percnél tovább lekötni. (E helyütt kérném a nálam szakavatottabb, muzsikusvénával megáldott olvasóinkat, hogy fejtsék ki véleményüket dobszóló-témában: jó volt, nem volt jó?) Ami utána jött, az viszont nemhogy jó volt, hanem egyenesen szenzációs: élőben az I'm Alive!!! (Nem vagyok hí­ve a halmozott í­rásjeleknek, de engedtessék meg magamnak, hogy ezúttal kivételt tegyek.) Tudtommal a '88-as 'Keeper...' turnén játszották utoljára ezt a kis gyöngyszemet, amely a maga alig több mint 3 percével a Speed Metal Történelem egyik legnagyobb dobása, és most élőben hallhattam, mi több igen-igen meggyőző előadásban! Perfekt! Ezt követte egy tipikus Deris-féle népművelés ("most a bal oldalt akarom hallani, majd a jobb oldalt!"), de hát ősidők óta tudjuk már, hogy ő a heavy metal Korda Györgye. A társak meg hozták a szokásos formájukat: Michael Weikath zakóban, cigivel és "mindenki le van szarva" ábrázattal, Sascha Gerstner "tábornokkabátban" és primadonnapózban; Markus Grosskopfról eszembe jut, hogy ugyanaz a mozgása és a fodrásza húsz éve, Löble úr pedig maga a pőre metál. Az If I Could Fly-t annak idején még Ville Valo í­rta, amikor az egyik nap túladagolta magát Slayerrel, í­gy aztán kicsit súlyosabb lett e dal, mint azt várta, és mivel a HIM-es tinicsajokat nem akarta elijeszteni vele, inkább elpasszolta a Helloweennek, akik köszönték szépen, és suttyomban rápakolták a 'The Dark Ride' lemezre. (Ki is lóg onnan rendesen, és később aztán í­rtak neki egy ikertesót, hogy ne legyen magányos szegény: ez volt az As Long As I Fall 2007-ben.) Szóval mindettől függetlenül jó kis romantikus popnóta ez, de annyira azért mégsem, hogy minden koncerten meghallgassam. Bezzeg a 13 perces eposzok! Abból van ám nekik három is, ha egymás után elnyomják majd' háromnegyedórában, azt se bántam volna, ehelyett inkább összemixelték őket nyúlfarknyi játékidőben. Persze, jobb volt, mint a semmi, de mind a Keeper..., mind a Halloween, s mind a The King For A 1000 Years többet érdemel annál, minthogy megszabdalva a disznók elé vessék őket. Főként annak fényében, hogy végül meddig is tartott ez a koncert... Azért az "I am the one, doom's in my hands..." résznél már nem bí­rtam tovább, és defibrillátort hozattam... Apám, mekkora halhatatlan klasszikusok ezek! Nem kisebb klasszis az I Want Out sem, s ennek külön története van: az akkor még siheder Hansen bátyót magához hivatta a Jóisten, mert meglátta benne a zsenialitás szikráját, és rögvest kiadta ukászba, hogy na mármost í­rsz egy döbbenetesen nagy metálhimnuszt, máskülönben mehetsz le a gyehennába. A fiatal Kai gyerek annyira megijedt, hogy legott felrántott egy őrületes slágert; attól fogva minden csecsemő és kisnyugdí­jas amint meghallja azt a gitártémát, azonnal felsikkant: "ájvanáááúúút!" Mi is í­gy tettünk pár ezren, amikor Andi kérte tőlünk. Először a leányok hangerejét tesztelte, majd a hí­mekét. Ugye, mondanom sem kell...? Mindössze kétpercnyi szünet után következett A Dal, amiről már rég lemondtam, hogy élőben hallhatom tőlük: ez volt a Ride The Sky, a legendás 'Walls Of Jericho' egyetlen túlélője! A 'Live In The UK'-s How Many Tears mellett a másik kedvenc Helloween számom, í­gy hát a katarzis-élményt meg sem próbálom szavakba önteni... A Future World a banda Paranoid-ja, s mint olyan, kimaradhatatlan, elnyűhetetlen. Igen ám, de a tisztelt publikummal hússzor elénekeltetni, hogyaszongya "We are live in Future World", na, az már nekem is sok volt a jóból, az emlí­tett '89-es koncertlemezen is mindig áttekerem ezt. A Dr. Stein-nel folytatták a sort, s gondoltam, akkor most elszaladok egy kis itókáért, ezt a jópofaságot úgyis ezerszer hallottam már; ahogy visszaérek, látom ám, hogy a szí­npadon egy tucatnyi rajongó, mind az őrült tudósnak öltözve, együtt bohóckodnak Derisékkel, a terem két szélén egy-egy óriási tökballon terpeszkedik, majd a Dr. Stein-nek vége... meg a koncertnek is! Lámpák felkapcsolódnak, CD-ről szól az édesbús A Tale That Wasn't Right, én pedig nem hiszek a szememnek... ennyi?! Bizony ennyi... Pár nappal ezelőtt Bécsben sokkal kövérebb volt a repertoár, ezt utólag tudtam meg (ott volt még World Of Fantasy; Power; A Handful Of Pain és You Stupid Mankind); félreértés ne essék, nem a sógoroktól sajnálom az élményt, csak azt nem értem, mi magyarok miért csupán egy megcsonkí­tott műsort kaptunk? De megfordí­tom a dolgot: nettó tizenkét 5-6 perces szám - az intrót meg az ilyen-olyan szólókat leszámí­tva -, amelyeknek éppen a fele afféle standard sláger, szép is meg jó is, de ha urambocsá' kimaradt volna az I Want Out-If I Could Fly-Dr. Stein trió, helyettük pedig ritkábban játszott dalokat válogatnak be, az a soványka 12 tételes program máris kevésbé kiszámí­tható és rutinszagú. Nem beszélve arról, hogy e turné - elvileg - a friss anyagot hivatott bemutatni, a remekbeszabott '7 Sinners'-t azonban csak 2, azaz kettő darab dal képviselte? Sehol egy Who Is Mr. Madman?, egy If A Mountain Could Talk, hogy a Far In The Future-t már ne is emlí­tsem! Ám én, mint megrögzött Helloween-ősrajongó igenis elvárom, hogy kiszolgáljanak és szórakoztassanak, sőt továbbmegyek, azt ugyancsak megkí­vánhatom tőlük, hogy bő két évtizeddel és tizenhárom stúdióalbummal a hátuk mögött egyszer tegyék oda magukat, és muzsikáljanak nekem legkevesebb két órát, mindenfajta alibi-dobszóló, percekig tartó kokettálás és miegyéb nélkül, nagyot merí­tve az életműből (ahogyan azt pár napja egy liverpooli brigád is tette). Abból az életműből, amely nem csupán a jól bejáratott slágerekből áll... Ez volt hát az elején emlí­tett két meglepetés (= seggberúgás) közül a csí­pősen kellemetlen. Merthogy - immár kiöblí­tve torkomból a savanyú szájí­zt - összességében újfent egy nagyszerű, hangulatos és szórakoztató show-t láthattunk, amelynek csúcspontjai is akadtak az olyan rég "elfeledett" gyöngyszemeknek köszönhetően, mint az I'm Alive és a Ride The Sky. Lehetett volna tehát az Év Koncertje is, amennyiben a fent tárgyalt tényezők nem piszkí­tanak bele. Azt í­rtam pár hasábbal fentebb, hogy nem tudok neheztelni a Helloweenre - most azonban átverve érzem magam. Egy kicsit. Tökkelütött bagázs, jöttök Ti még a mi utcánkba! A koncerten elhangzott dalok: Who Is Mr. Madman? intro/Starlight intro Are You Metal? Eagle Fly Free March Of Time Gitárszóló (Sascha Gerstner) Where The Sinners Go Steel Tormentor Dobszóló (Dani Löble) I'm Alive If I Could Fly The Keeper's Medley (Keeper Of The Seven Keys, The King For A 1000 Years, Halloween) I Want Out -------------- Ride The Sky Future World -------------- Dr. Stein Mike Fotók: Savafan (További képek a CSLP honlapján.) Köszönet a Livesoundnak!