Csúcson és a változás - Queen életmű - 2. rész

írta TShaw | 2010.11.28.

Az 1977-es év új fordulatot hozott a Queen addig is szí­nes és sikeres történetében. Aktuális lemezükön igyekeztek minél inkább elhagyni a progresszí­v, valamint a glames momentumokat, hogy előtérbe kerüljenek a rövid, de jól kidolgozott dalok, melyek külön-külön viselik magukon egy-egy zenei stí­lus sajátosságait, és mind rendelkezik valamiféle sajátos, Queen-es í­zzel, ami koherens egésszé varázsolja őket. A korai albumok után az egyéves periódust tartva megjelenik a 'News of the World' cí­mű lemez, melynek tartalma mára klasszikussá érett. Két slágerrel indí­t az album, melyek azóta kis túlzással talán a világ összes emberének a fülébe eljutottak már: ezek a győzelmi indulóvá érett We Are The Champions és a We Will Rock You. Előbbi Brian May szerzeménye, aki egy stadionokba való, egyszerű, elsősorban a közönségnek szóló nótát szeretett volna szerkeszteni, mí­g az utóbbi Mercury egyik dala, még az ANATO album idejéből. Mára mindkét nóta elcsépeltté vált. Alig van olyan előadó, aki ne játszotta volna őket, stí­lustól függetlenül, elképesztő mennyiségű feldolgozás is született belőlük, valamint az elektronikus mixek száma sem elhanyagolható. Ráadásként felkerült az albumra jó néhány egyéb csodaszámba menő dal is, melyeket azonban a nagyközönség hajlamos elfelejteni a megaslágerek rovására. A Sheer Heart Attack még az azonos cí­mű dal idején í­ródott, 1977-re azonban annyira teret nyert a punk zene, hogy Roger Taylor újra elővette a terveket, és fittyet hányva a Queen addig elért státuszára, befejezte a dalt. A végeredmény egy olyan nóta lett, mely egy egyszerű ujjmozdulattal pöcköli le az összes több punk slágert. A régimódi hard rockot idéző, ám forradalminak számí­tó tapping technikával megszólaló It's Late koncert kedvenc lett, a Spread Your Wings fennkölt ballada, a Get Down Make Love pedig elvont, elektronikus, már-már újhullámos csoda. A May által énekelt Sleeping on the Sidewalk egy régimódi blues szerzemény, az All Dead, All Dead pedig beforduló, depressziós alkotás. A 'News of the World' abszolút sikeres lemeznek volt mondható, mellyel a Queen tovább szárnyalt felfelé. Koncertjeik egyre energikusabbak lettek, és mind profibbak lettek. Az 1975-ben, a Hyde Parkban adott ingyenes műsorukról született egy bootleg felvétel, melyen jól látszik, mennyire sok hibalehetőséget rejtett magában a zeneiségük élő megnyilvánulása. A progresszí­v és kissé szétszórt zenei világból nyilván azért kellett visszavenniük, mert a koncertek esetén rengeteg dalt szinte újra kellett í­rniuk, hogy élőben is elő lehessen adni őket. Így jártak el a Love of My Life, a '39 , de még a Bohemian Rhapsody esetében is, melynek kórusrésze szalagról ment. A lecsupaszí­tott, egyszerűsödő dalok tendenciája 1977 után is folytatódott. 1978-ban a csapat minden addiginál nagyobb kiadói támogatással megjelentette a 'Jazz' cí­mű lemezét, melyen jazz zenével természetesen nem találkozhatunk, van azonban helyette számtalan új hatás és stí­luselem. A 'Jazz' alapjaiban véve egy zajos hard rock album, enyhe power popos behatással. Megjelenik a fekete funky zene (Fun It), valamint az elektronika, de Mercury még a közel-keleti gyökereit is beleszövi egyik dalába (Mustapha), mely azonban kizárólag csak viccként értelmezhető. May megmaradt a rockzenei jól kikövezett útján, í­gy tőle származik az otromba Fat Bottomed Girls, valamint a Dead on Time, ami bár a Queen legvadabb dala volt a korszakban, sosem játszották élőben. Enyhén a rockabilly felé kacsingat a Dreamer's Ball, melyet Elvis Presley emlékének szenteltek. A Jazz körül a megjelenés idejében szokatlanul nagy volt a sajtóvisszhang. A promóció részeként a kiadó és a csapat meztelen lányokat versenyeztetett biciklin ülve a Wembley stadionban, a róluk készült fotó pedig helyet kapott az album mellékletében. A koncerteken Mercury fekete bőrszerelésben jelent meg, mely jelmez egy az egyben megalkotta a nyolcvanas évek meleg férfijainak öltözködési divatját, egyúttal nagy hatást gyakorolt a Judas Priestre is. Az album Angliában második lett, Amerikában pedig platinalemezzé avatták, bár ebben nyilván nem csak a promóciónak volt köze. Bizonyos szempontból a banda ekkor ért fel a csúcsra, és a hetvenes évek végével egyre közelebb kerültek az új zenei irányzatokhoz. Mí­g a hetvenes évek derekán büszkén felvállalták, hogy sosem használnak szintetizátort, addig erre az időszakra tehető az elutasí­tó attitűd megváltozásának kezdete. A 'Jazz'-en már hallhatunk elektromos dobokat, és hamarosan eljön az idő, amikor már a majd minden dalukban elengedhetetlen elem lesz a szintetizátor. 1979-ben a banda pihenőt tartott, de egy élő albumra azért í­gy is tellett a kiadótól, akinek muszáj volt betömni az éhes rajongók száját. Így született meg a 'Live Killers', egy igazán minőségi és izgalmas koncertlemez, mely azonban súlyos gyerekbetegségekkel küzd. A duplaalbum egy 1978-79-es standard koncertet tartalmaz, bár hiányzik róla néhány kulcsmomentum. A megszólalás a korszakhoz képest egyértelműen jó, bár érezhetően sok stúdiómunka van a lemezben. A csapat tagjai azonban sok esetben kritikával illetik az anyagot, mivel szerintük túl műanyag. További hiba, hogy a Death on two Legs cí­mű dalban benne maradt egy ajánlás, és mivel a dal meglehetősen "sommás véleményt" fogalmaz meg, a jogi problémák elkerülése végett a "sarkakat le kellett tompí­tani". Vágás helyett azonban a készí­tők egyszerűen kisí­polták Mercury konferanszát, ezzel egy az egyben tönkrevágva és hallgatatlanná téve a nótát. Bár a 'Live Killers' jó korszakban készült, fontos tudni, hogy nem ez lett volna az első hivatalos koncertfelvételük. 1974-ben már létezett egy majdnem tökéletes koncert tökéletes felvétele, amit a Rainbow Theaterben rögzí­tettek. Az anyag manapság félhivatalos DVD-ként érhető el, a rajta lévő hangsáv pedig egyike a legjobb Queen bootlegeknek. Szintén érdemes beszerezni az 1979 karácsonyi jótékonysági koncertjük felvételét, mely videó formájában erősen vágva jelent meg, ám egy magnóval felvett audio verzió az egész koncertet tartalmazza. A meglehetősen jó minőségű bootlegen már hallható a következő album egy kulcsnótája, a Save Me is. A csapat életében a következő nagy fordulat 1980-ban jött el, ám szerintem a 'The Game' cí­mű lemez még csak előkészí­tette az igazi pálfordulást. Ezen a lemezen már súlyosan jelen van a funky ihlette popzenei oldal, melyet elsősorban John Deacon hozott be a zenekarba. Az album gazdagon el van látva szintetizátor szólamokkal, ahol pedig nem a feszes basszusokra helyezett popos alap dominál, ott is észrevehető a pattogós, diszkóba illő zeneiség - ilyen dal például a Dragon Attack, mely egy, a drog hatása alatt készült stúdiójamből lett kialakí­tva. A kulcsdalnak tekinthető művek közül a Crazy Little Thing Called Love-ról még évekkel ezelőtt is az a pletyka járta a rajongók között, hogy egy Elvis feldolgozás, pedig azt Mercury í­rta, és ez az egyetlen dala, amit a kezdetektől fogva gitárra komponált. A Sail Away Sweet Sister May balladája, mely később olyan előadókat befolyásolt, mint Axl Rose, a csúcs azonban a Save Me, mely a hetvenes évek legvégi Queen maradványaként van jelen az albumon. Alapjaiban tehát a 'The Game' egy fúzió a két nagy korszak között - vagyis a glamtől a progon át a power poposan népszerű hard rockba haladó út és a letisztult pop rock zenét játszó csapat között. Ilyen minőségében a lemez vizuálisan is átmenetinek mondható. A borí­tón még az 1979-es Queen látszik, a koncerteken azonban Mercury egyre kevesebb bőrben és egyre nagyobb bajuszban feszí­t. Mozgása minden addiginál extravagánsabb lett, bár az öltözködésük erősen konszolidálódott. A valódi pop korszak azonban kicsivel később, a 'Flash Gordon' cí­mű filmzene albumon következett be. A csapatnak aláfestő zenét kellett í­rnia a kultikus képregényből táplálkozó, ám kifejezetten elbaltázott scifi filmhez, amit meg is tettek, a kész anyagot pedig lemezen is kiadták - bár ez nagy hiba volt. A 'Flash Gordon' egy diszkóba való samplergyűjtemény. Szintetizátoros, műanyag hangzású dalok csokra, melyet két valódi nóta fog közre. Emlékezetes pillanat rajtuk kí­vül nem nagyon találhatóz albumon, a korong zenei anyagát - a filmkockák nézése nélkül - vagy talán azzal is - kí­nszenvedés végighallgatni. Viszont a banda ekkor már végleg befordult az utcasarkon... 1981-ben a Queen menthetetlenül pop rock, esetleg power pop zenekarrá válik, mely bár a koncertjein megmarad vad és fékezhetetlen vadállatnak, az albumokon egyre inkább a diszkó és pop felé orientálódik. Bár az í­gy prezentált zeneiség még mindig hibátlan, lassan olyan kátyúba kerülnek, ami kis hí­ján a zenekar megszűnését vonja majd maga után... Folytatása következik...