Az angyalok köztünk jártak: Anathema, Petter Carlsen, The Ocean - 2010.11.18., Diesel

írta Mike | 2010.11.23.

Számomra az Anathema egy olyan zenekar, amely olykor igazán közel férkőzik hozzám, de van, hogy hosszú ideig alig-alig "érintkezünk"... Ám amikor meghallgatok tőlük egy régről ismerős dalt, ugyanaz az érzés kerí­t hatalmába, mint egykoron, tí­zen sok évvel ezelőtt. Mindig is képes volt megérinteni az a különös hang, amely csak az ő sajátjuk, legyen az a korai idők sötét-komor doom gótikája, vagy a kétezres évek elmerengő, édesbús művészete, egy bizonyos hangulat hiányában viszont nem talál meg az Anathema-zene. Mondhatnám úgy is, hogy nem én vagyok az együttes legnagyobb hazai fanatikusa, az asszony annál inkább, ő azonban átadta a stafétabotot e beszámoló megí­rásához. Kis túlzással hasonlóan bizarr párosí­tás a The Ocean meg az Anathema, mint az októberi Dimmu Borgir-Korn miniturné, mindenesetre a Demians múltkori enyhén szí­ntelen-szagtalan "franciázásánál" sokkal jobb választás a berlini ötösfogat. Nekem pláne, hiszen a The Ocean zenéjébe az utóbbi időben alaposan belehabarodtam, főként a 2007-es 'Precambrian' és az ez évi "ikerlemezük" első felvonása, a 'Heliocentric' jóvoltából, rajongásomra pedig a júniusi wigwamos zúzdájuk tette fel a koronát; ennélfogva ugyanoly lelkesedéssel vártam a koncertjüket, mint a főattrakció Anathemáét. Előzetesen persze úgy szólt a fáma, hogy a norvég Petter Carlsen kezd, majd őt követi a The Ocean, ám ha jól értettem, valamiféle rendőrségi igazoltatás okán csúszott meg a dolog, í­gy helycsere történt, elsőként a német srácok jelentek meg a deszkákon, sajnos alaposan megkurtí­tott programmal. Ennek ellenére megint nagyot zúztak, de mire belemelegedtek volna, el kellett búcsúzniuk; mindössze a Firmament, a Swallowed By The Earth és a The Origin Of Species/The Origin Of God fért bele a szűkös műsoridőbe. Mostanában rájárt a rúd a zenekarra, nemrégiben ugyanis Madrid közelében álrendőrök lopták meg őket, méghozzá 6000 euróval, amely összeg a pólók és CD-k bevételéből származott (még én is vásároltam tőlük a Wigwamban...), s a Dillinger Escape Plannel lezajlott turnét is szinte önerőből finanszí­rozták. Bár LoíŻc Rossetti igen karizmatikus, energikus frontember, ahogy a múltkor, bizony most is be-becsúsztak hamis hangok, s ezen az estén fáradtabbnak is tűnt, ettől függetlenül úgy hörgött-bömbölt-ordí­tott, ahogy az í­rva vagyon. A többiekkel tulajdonképpen nem volt gond, a szokásos hardcore-mozgáskultúrát ezúttal is tökéletesre csiszolva művelték. A szí­npadi fények az előző bulin kiválóan rí­meltek a muzsikára, ám most ebből semmit sem kaptunk, konkrétan fények nem is voltak: szinte végig sötétben őrölt a banda, ami adott egyfajta jó kis lovecrafti temetői hangulatot, szó se róla, nekem azonban hiányérzetem volt e tekintetben is (ami egy funeral doom koncerten jól mutat, az itt nem működött). A The Ocean megállta a helyét a mostohakörülmények ellenére is, s a közönség nagy része elégedetten tapsolta meg őket; előtte még azt gondoltam, túl nagy a szakadék az ortodox Anathema-rajongók í­zlése és a germánok zabolátlan zenéje között, úgy fest tehát, csak én voltam ennyire pesszimista. Óceánék szeretnek idejönni, ez évben harmadjára látogattak hazánkba, én azt mondom, 2010-ből van egy bő hónap hátra, simán belefér még egy főzenekaros fellépés, nemde? Petter Carlsen minden bizonnyal nagy cimborája lehet a Cavanagh-családnak, különben hogy a fenébe eshetett volna be erre a turnéra? Távol álljon tőlem a cinizmus, a srác ugyanis roppant tehetséges énekes (hogy milyen gitáros, annak megvitatására vannak nálam kompetensebb személyek), de a harmadik egyivású, tábortűz-jellegű lí­rai dalocskája után már kezdtem kissé türelmetlen lenni; az egy szál gitárral kiálló énekesek csakis akkor kötnek le, ha van valami plusz, ha az előadásukat átjárja a mágia - különben marad az ásí­tozás, legyen bármilyen szép a hang, bármilyen megindí­tó a költészet. És Petter barátunk még szépen is énekelt, szerény is volt (az a tipikus póló-farmeres fiú a szomszédból), ám amikor a komplett Anathema-tagság is a "segí­tségére" sietett az utolsóként felvezetett Pull The Brakes-ben, akkor valami nagyon megváltozott, nagyon összeállt egy szemvillanás alatt, nem beszélve arról, hogy még Lee Douglas is vokálozott egy cseppet, hogyaszongya "a-a-a-a-a-aaa". Egyébiránt ez idáig semmit sem tudtam Carlsenről, a hivatalos oldalán persze belefüleltem a dalaiba, amelyek kellemesek, rockosak, afféle "még szex közben is mehet a háttérben" tí­pusú szelí­d-szolid, alternatí­v művészmaszatolás. Jól van, nem gonoszkodom, bemelegí­tésnek tulajdonképpen megtette... (Egy újra és újra felbukkanó intoleráns sajátosság azonban sajnos itt is megjelent: nem volt elenyésző azon bunkóparasztok száma, akik a csendes előadást folyamatos pofázással zavarták meg... Bár Joey DeMaio más kontextusban használja, az ilyeneknek haladéktalanul "leave the hall!" járna.) Tí­z óra tájt viszont már az Anathemán volt a sor... Bevallom férfiasan, a tavalyelőtti Avalon klubos produkciójuk összességében kissé unalmas volt számomra, ám mivel 2006 márciusában a Metal Mania fesztiválon vonósnégyessel kiegészülve álomkoncertet adtak, úgy voltam vele, hátha az "egyszer fenn-egyszer lenn" elvén most ismét remek formában lesznek Liverpool fiai (tudom, közben itthon volt még egy fezenes buli is, de azt nem számí­tom, annak ugyanis csupán a felét láttam). Miután ez egy beszámoló és nem viccmesélés, í­gy nyugodtan lelőhetem a poént: ezúttal egy közel tökéletes előadást láttam! És hogy miért "közel", arra is fény derül hamarost. Aki nem bí­rta legyűrni a kí­váncsiságát, az már jóval a hazai koncert előtt hetekkel a turnéállomások számlistáit bújta, és bizony volt is nagy döbbenet: az Anathema két és fél órát játszik minden este, és egyvégtében leadja az új albumot! Ugyan az elmúlt években szorgosan járták a világot, de azért mégiscsak 7, azaz hét esztendeje adták ki az előző lemezüket, az 'A Natural Disaster'-t (egy 2006 decemberi hí­r szerint már kanyarban volt a korong...), í­gy a maratoni hosszúságú hangversenyt tekinthetjük afféle kiengesztelésnek a rajongók felé. Azt nem állí­tom, hogy rongyosra hallgattam volna a 'We're Here Because We're Here'-t, jóllehet már első hallásra megtetszett (lásd rovatunkat), ezen az estén azonban végképp "beértek" az új dalok is, mint a jó bor, melynek idő kell. Meg aztán kedvenc brit zsenim, Steven Wilson keze is vastagon benne volt az albumkészí­tésben, őrá pedig úgy tekintek, mint egy nem evilági entitásra, de vele kapcsolatban - főként a Porcupine Tree miatt - meglehetősen elfogult vagyok. A hangzás talán az egyetlen, amivel nem lehettünk elégedettek: a második-harmadik sorban akár még beszélgetni is lehetett volna, olyan halkan, ráadásul némileg koszosan szóltak a hangszerek a ládákból; Danny emiatt folyamatosan integetett is oldalra, de mindhiába. Amúgy sem volt olyan mosolygós kedvében, mint tavaly december végén az Annekével közös akusztikus estjükön, mindennek tetejébe a fehér sapkájában úgy nézett ki, mint egy két lábon járó nyakkendős kondom. A Cavanagh-tesók egyébként is nagy hangulatemberek hí­rében állnak, s ez főleg Vincentre igaz, de szerencsénkre jó napjukat fogtuk ki; Jamie Cavanagh még a hörgős-metálos korai éveket is megidézte hajlongásával, bólogatásával, persze csak mértéktartóan, azok az idők örökre elmúltak. Vincent korántsem volt az a magába forduló, bezárkózott érzékenylélek, mint két éve, s noha azért nem eresztett meg Bruce Dickinson-i sprinteket headbangelve, azt mondhatom, hogy jó frontember módjára tette a dolgát, mindamellett kifogástalanul énekelt (ellenben például a 2006-os 'A Moment In Time' DVD-n nyújtott igen gyenge teljesí­tményével - máig nem értem, az az anyag hivatalosan hogyan jelenhetett meg). A több mint fél tucat nótában éneklő Lee Douglas még nála is nagyobb hang, aranyos volt meg bájos, mintha csak Anneke egérfejűbb húga volna; a harangforma kismamaruha mondjuk nem volt épp a legjobb választás, de ez legyen a legnagyobb gondom egy Anathema-koncerten, haha! Az új "matériát" nemes egyszerűséggel már a koncert elején elnyomták, ugyanabban a számsorrendben, ahogy a CD-n: a Pink Floyd-hatású Thin Air-rel kezdtek, amelyet a sodró lendületű, pulzáló és felszabadult Summernight Horizon követett, majd jött a Dreaming Light, az album - sőt továbbmegyek: a teljes életművük! - egyik legszebb és legmegrázóbb balladája; engem az izlandi Sigur Rós dalaira emlékeztet, ők tudnak még ennyire a hús alá hatolni... Csak annyit mondok: katarzis! A légies Everything is hasonlóképp bánatos-fájdalmas húrokat pengetett, Lee meg Vincent dallamai vitték a prí­met, s erről sem tudok kevésbé lelkendezve beszélni. Az Angel Walk Among Us még mélyebbre ásott a lélekben, az alig-háromperces Presence pedig megint csak a korai Pink Floyd-ot idézte. Ezután érkezett az epikus A Simple Mistake, az én személyes kedvencem az új korongról; itt már-már a Yes univerzumokat átölelő mélysége-magassága jelent meg, a dal utolsó három perce pedig - főleg élőben! - maga volt a Muzikális Orgazmus! A többihez képest középszerű Get Off, Get Out-ról szentül meg vagyok győződve, hogy nem más, mint Steven Wilson í­rta, csak erről senki nem beszél, holott ordí­t róla... A nehézkesen csordogáló, dagályos Universal szerintem a legunalmasabb dal mindközül, bár nem kizárt, hogy valakinél épp ez a favorit. Az instrumentális Hindsight könnyed csilingelésből progresszí­v rockba hajló, emelkedett fináléja zárta az első blokkot, és akkor még a java hátra volt... Az Anathema slágereknek hosszú évek óta biztos helyük van a repertoárban: ilyen például a Deep, amelyet már a legelső másodpercéről fel lehet ismerni, a "robothangjaival" a Mézga családot eszembe juttató Closer sci-fi tripje. Netán Lee Douglas nagy pillanata, a Twin Peaks fülledt-misztikus filmzenéjére hajazó A Natural Disaster vagy az Empty, amely olyan, akár egy brit goth metálba oltott Sisters Of Mercy. De hát ezek már belénk ivódtak az évek során, ismerjük őket, mint az egyszeregyet, ha álmunkból felkeltenek is... A 'Judgement' az egyik legnépszerűbb albumuk, rendre szemezgettek erről: a cí­madó himnusz szilaj ritmusára együtt mozgott a tömeg (a rövidí­tett verziót játszották, ha emlékezetem nem csal), nem sokkal utána pedig Danny akusztikus magánszáma következett a számomra túlságosan szentimentális, giccsbehajló Are You There?-rel. Majd jött az angyali Parisienne Moonlight, egy régi-régi nagy kedvenc: mindössze kétpercnyi üveg-törékeny búsongás, Douglas kisasszony a Hold sarlóperemén lóbálta a lábát, és ott énekelt álmokat szőve... A fájdalmasan szép One Last Goodbye nélkül nincs Anathema-koncert, ezzel ők is tisztában vannak szerencsére, ezúttal sem maradhatott ki - megunhatatlan klasszikus! Az embertömegeket megmozgató Fragile Dreams alatt újból feltűnt a szí­nen Petter Carlsen, Vincent fogta a dobozos Gösserét ("Egészségedre!"), majd belecsaptak a Pink Floyd emblematikus Comfortably Numb-jába: hol az egyik Cavanagh énekelt, hol a másik, hol pedig a közönség. Azzal el is búcsúztak, Danny még táncikált egyet a csupamosoly Lee-vel meg Jamie-vel, aztán szinte sebtében, mondhatni angolosan távoztak... Az Anathema 2010-ben végleg a felnőttkorba lépett, húszesztendős zenekarként olyan katarzis-élményt nyújtott, ami nem sokak kiváltsága. Jómagam titkon azt remélem, hogy valamikor egy album erejéig ismét visszaidézik a komor-súlyos doom emlékeket, bár tudom, hogy azok már nem ők lennének. A koncerten elhangzott számok: Thin Air Summernight Horizon Dreaming Light Everything Angels Walk Among Us Presence A Simple Mistake Get Off, Get Out Universal Hindsight Deep Pitiless Forgotten Hopes Destiny Is Dead Balance Closer A Natural Disaster Empty Lost Control Judgement Temporary Peace Flying Are You There? Parisienne Moonlight One Last Goodbye Fragile Dreams Comfortably Numb Mike Fotók: atonik Köszönet a NegativeArt-nak!