Utolsó este a Colosseumban, avagy elbúcsúzott egy újabb legenda: Colosseum, 2010.11.14., Millenáris Teátrum

írta JLT | 2010.11.19.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy régóta ismerem és hallgatom a Colosseum zenéjét. 4-5 évvel ezelőttig nem sokat tudtam róluk, egyedül a Colosseum II 'Electric Savage' korongja volt az, amivel kapcsolatba kerültem még nagyon fiatalon. Aztán valamikor éppen a netes rádiók között böngészgettem és meghallottam egy roppant komplex és összetett, mégis viszonylag könnyen befogadható és szerethető nótát. Ez volt a Valentyne Suite. Onnantól kezdve... ...szépen fokozatosan ismerkedtem meg a zenekar munkáival, és bár nem a kedvenc műfajom a progresszí­v rock, mégis kifejezetten megkedveltem a Colosseum lemezeit. Ez volt az egyik oka, hogy mindenképpen ott szerettem volna lenni a legendás zenekar utolsó turnéjának magyar állomásán. A másik ok némileg egyszerűbb és időben is közelebb van. Idén a "hajón" volt szerencsém látni a Hamburg Blues Band koncertjét, ahol fellépett Clem Clempson és Chris Farlowe is, és valami olyat produkáltak, amitől hosszú időre megszabadultam az államtól. Szóval kérdés sem férhetett hozzá, hogy ott leszek a gyönyörű Millenáris Parkban és megnézem egy igazi kultikus zenekar búcsúját. Roppant örömteli és szí­vderí­tő hí­rek láttak napvilágot a bulit megelőzően a koncert látogatottságának mértékéről. Egész konkrétan tudni lehetett, hogy teltház lesz, és csak nagyon kis számú jegyhez lehet hozzájutni már az előadás helyszí­nén. Ehhez azt hiszem, nem kell nagyon kommentár. Ám mégis. Egy idősebb úr érkezett éppen a koncertre és egy kevésbé szerencsés, jeggyel nem rendelkező rajongó próbált meg jegyet szerezni. Az úriember reakciója a következő volt: "Nincs jegy? Jaj de jó! Nem az, hogy nincs jegyed, hanem az, hogy van igény a jó zenére!" Nos, ennél jobban nehéz lenne az érzéseimet összefoglalni. A mai világban, amikor ömlik ránk az emésztési végtermék a médiákból, és zenének csak jóindulattal nevezhető dolgokkal bombázzák az agyunkat, bizony felemelő és szí­vderí­tő érzés elmenni egy valódi, minőségi zenét játszó csapat teltházas koncertjére. Noha ettől a zenei világ nem változik meg, de az ilyen apró részsikereket nagyon meg kell becsülni és örülni kell annak, hogy bár nem a Colosseum és társaik a legnépszerűbb és a legfelkapottabb zenekarok nálunk (és most roppant finom voltam), mégis vannak olyanok, akik ismerik és értékelik a nagybetűs ZENÉT! Lehet az utolsó mondatommal lelőttem a poént, és elárultam, hogy milyen is volt a koncert, de bánja a kánya. Azt borí­tékolni lehetett, hogy kiváló előadás részesei leszünk majd, hiszen a muzsikusok tudását épeszű ember nem vitatja, lemezeik minőségébe csak a komoly problémákkal rendelkezők tudnának belekötni, de azért arra mégsem számí­tottam, ami bekövetkezett ezen a koncerten. Hogy miért nem? Hiába, hogy maximálisan becsülöm és tisztelem a Colosseum tagjainak tehetségét és tudását, ám az idő vasfoga keményen dolgozik, és nem lehet pontosan tudni, hogy mire is képesek ezek a legendák jóval túl a hatvanon. Hiába a hangszeres zsenialitás, az idő múlását sajnos nem lehet megállí­tani. Ám az aggodalmam már az első percekben eloszlott. Előre is elnézést kérek a következő közhely-halmazért, de a koncertről csak a legnagyobb elragadtatással és elfogultsággal tudok beszélni. Nem tudom illendő-e úgy fogalmazni ilyen korú muzsikusok esetében (és ilyen stí­lusú zene esetében), hogy belecsaptak a lecsóba, de akár illendő, akár nem, a Come Right Back kezdésnek igencsak megadta az alaphangulatot. Itt picit eltöprengtem azon, hogy a progresszí­v rock megfelelő-e mint műfaj meghatározás. Hiszen akár a jazz-rock is helytálló megállapí­tás lenne, de a bluest sem szabad kifelejteni az együttes hatásai közül, szóval igen nehéz pontosan belőni azt, hogy milyen zenét is játszik a banda. Talán a progresszí­v jazz rock lenne a megfelelő, bár azt hiszem, ezt nem most fogom kitárgyalni. Többek között azért sem, mert nem sok időm volt agyalni ezen vagy azon, mert következett a James Litherland által í­rt I Can't Live Without You, amiben minden muzsikus megvillantotta páratlan zenei tudását. Lestem, mint Mari a moziban, amikor Dave Greenslade csodálatos futamokat produkált Hammondján, de bármelyik tag produktuma előtt meg lehet emelni a kalapot. A kezdő két dal után némi szusszanás következett, aminek keretében a csapat lelke-motorja, John Hiseman dobos bemutatta társait, valamint kicsit mesélt is, mialatt a többiek kifújták magukat. Hiába, egy olyan zenekarban, ahol a legfiatalabb tag is elmúlt már 60 éves, kell egy kis pihenő. A folytatásban két Jack Bruce által szerzett dal következett, amik közül az elsőnél - Morning Story - jött el a katarzis. (Tegyük hozzá: nem az első és nem is az utolsó a koncert folyamán.) Maga a nóta is fenomenális a maga változatosságával és hibátlan felépí­tésével, de amit Mark Clarke itt énekelt, arról nehéz mit mondani. Elképesztően jól énekelt, ritkán hallani ilyen tiszta és erőteljes hangot. Szerencsés az a zenekar, ahol két ilyen kiváló énekes is megtalálható. Mert nem szabad megfeledkezni a 70 (!) éves Chris Farloweról sem. A már emlí­tett idei koncerten megcsodáltam remek teljesí­tményét, és erre most talán még egy lapáttal rátett. Önmagában az is egy csoda, hogy valaki ennyi idősen még szí­npadon áll, de ez, hogy valaki ilyen teljesí­tményre képes, az szinte földöntúli. Ugyan fizikálisan már elég megviselt, de a hangja továbbra is a legjobbak között van. Szintén a legjobbak közé kell sorolni Clem Clempsont is, akiről sokszor elfeledkeznek, amikor a 70-es évek gitárhőseiről beszélnek. Pedig ez az úr a maga stí­lusában és műfajában ugyanolyan fenomén, mint Ritchie Blackmore vagy Tony Iommi a sajátjában. Mindent tud a hangszeréről, de tudásával nem hivalkodik, nem játssza agyon a szólókat, és még az improvizációs részeknél is inkább a szórakoztatásra helyezi a hangsúlyt, nem pedig a technikai bravúrokra - amikre egyébként minden gond nélkül képes. Régi sulis, vérprofi gitárosról van szó, aki a jazzes és a bluesos témákat is tökéletesen prezentálja, nálam a "Mosolynélküli" mellett a legnagyobb kedvencemmé vált. Barbara Thompson igazi nagybetűs egyénisége a rock szí­ntérnek. Nem sok női szaxofonos van ebben a világban, de nemcsak ezért különleges az ő szerepe. Játékát látva és hallva a legtöbben csak ámultak és bámultak. Tomka kolléga panaszkodott, hogy alig sikerült a hölgyet lefotózni, mert annyit mozgott és annyira élt zenélés közben. Szokták mondani, hogy a zene fiatalon tart, és Barbara Thompson erre az egyik legjobb példa. Vissza a dalokhoz. A zenekar első nagylemezéről előkapott Walking In The Park kiváló választás volt, ez a fajta jó kis blues alapú muzsika még tovább fokozta az amúgy is remek hangulatot. Ha már blues, akkor a Clem Clempson által jegyzett Tomorrow's Blues melankolikus, "elszállós" dallami szintén gyönyörű pillanatokat okoztak az ülőhelyeket és oldalt, az állósávot is megtöltő hallgatóságnak. A nótában újra megcsodálhattuk Farlowe mester briliáns éneklését és a muzsikusok mesteri szólóit. Nem arra kell itt gondolni, hogy követhetetlen virgák vagy éppen hangszeres ömlengés történt, valami egészen más, valami egészen "zenei" produktumokat hallhattunk. A csúcspont pedig nem is lehetett volna más, mint a rendes játékidőt lezáró Valentyne Suite. A dalszerzés csúcsa ez az alkotás, benne van az, amitől egy dal a szó legszorosabb értelmében progresszí­v lesz. A nóta több mint 40 éves, mégis még mindig frissnek hat, és ilyet csak kevesen tudnak í­rni. Mindenkinek meg kell hallgatnia a Valentyne Suite-ot, aki egy kicsit is szereti a progresszí­v rock muzsikát. Ezután pihenőre vonult a zenekar, majd jött valami, amire a sok csodálatos momentum után sem számí­tottam. John Hiseman cirka 10 perces dobszólójával kezdődött a ráadás. De még milyen dobszóló volt! Néhol virtuóz és technikailag igencsak bravúros, máshol pedig csak laza vidámkodás és szórakoztatás. Az impozáns dobcucc minden egyes eleme meg lett szólaltatva egy igazi géniusz által. Nem is értem, miért nem emlegetik többet a nevét. Záráskánt a szintén halhatatlan Lost Angelest játszotta el a zenekar, majd a közönség álló ovációjától kí­sérve levonultak a szí­npadról. Jelen állás szerint örökre. Maga a tudat elszomorí­tó, hogy egy ilyen csodálatos zenekar befejezi pályafutását, de azt gondolom, hogy inkább örüljünk annak, hogy láthattuk őket. A mostani koncertet látva talán lenne még bennük pár év, de ha már búcsúznak, akkor ennél jobban ezt nem tudták volna megtenni. Mi pedig, akik ott voltunk, szerencsésnek érezhetjük magunkat azért, hogy megcsodálhattuk ezt a legendás alakulatot. Setlist: Come right back / I Can't Live Without You / Morning Story / Theme From An Imaginary Western / Walking In The Park / Stormy Monday / Tomorrow's Blues / Valentyne Suite /// Dobszóló / Lost Angeles JLT Fotók: Tomka Köszönet a Livesoundnak az újabb felejthetetlen pillanatokért!