Balázs Pali és a háború: Sabaton, Alestorm, Steelwing, Club 202, 2010.11.14.

írta MMarton88 | 2010.11.18.

Igen, néha én is úgy érzem, hogy már a csapból is a Sabaton folyik. A rockmédia gyakorlatilag a kezdetektől fogva tövig nyomta a srácok ülepébe csöpögős nyelvét, és tény, néha én is el tudom már dobni az agyam attól a dilettantizmustól, amivel hí­veik képesek őket éltetni. Ám nem ma jöttem én sem a falvédőről, jó párszor volt szerencsém már a formációhoz, és ami tény, az tény: soha nem távoztam koncertjükről elégedetlenül. Idén is volt már hozzájuk szerencsém épp elégszer, ám ha már itt voltak, nem bí­ztam a véletlenre a vasárnap esti bulizást, biztos voltam benne, hogy az egykori Wigwamból nem fogok keseregve hazatérni. Persze egy kis csalafintaság is volt a dologban, hisz két, általam igen kedvelt előzenekar is tiszteletét tette a klubban, akiket legalább akkora - ha nem nagyobb - lelkesedéssel vártam, mint a főattrakciót. A Steelwing az idei év egyik nagy felfedezettje. A korombeli svéd srácok a tradicionális heavy metal vonal ifjú reménységei. A fiúk Metalfestes bulija sajnos elmaradt, ám itt bebizonyí­thatták végre hazánk rockereinek, hogy nem akárkik ők, és nekem újfent nagyon tetszett, amit összehoztak. Hihetetlen, de igaz: a csapat egy rövid kis időutazásra vitt minket, gyakorlatilag a kiállás, a ruházat, a szí­npadkép, a mozdulatok, a zene mind-mind a 80-as évek heavy metaljának hőskorát juttatják az ember eszébe - olyan érzésed lehetett, mintha egy korai Maiden-klipbe csöppentél volna. Szirénák, cicanaci, szegecses pentagram, felvarrók, puma csuka, volt itt minden, ami a múltidézéshez kell, ám szerencsére a banda a külsőségeken túl az előadás minőségére is ad. Fiatalok, tüzesek, energikusak, s noha az első percekben még be kellett melegedniük, iszonyat látványosan, intenzí­ven, feelingesen játszottak. Persze az idősebb generáció legyinthet: "ó, mi már láttunk sok ilyet...", ám a fiatalokat meglepően megvette a csapat. Nem hittem volna, hogy a Sabaton keménymagja lelkesen fogja üdvözölni a srácokat, ám a tapsolások sokáig kitartottak, sőt, a buli zárásakor már kisebb közelharc alakult ki a szétosztott dobverőért. A formáció legnagyobb erősségének amúgy a frontember, Riley számí­t. Egyfelől igen jó hangi adottságokkal áldották meg az égiek, másrészt rendkí­vül energikusan és profin vezeti a műsort. A lemezen hallható hihetetlen sikolyokat gyakorlatilag maradéktalanul visszaadja a kissé mélynövésű dalnok, ez pedig nem kis szó. Öt számot hallhattunk ezen az estén tőlük, s ha bármi negatí­vumot meg kell emlí­tenem, akkor mindössze a dalok minőségén lehet csak fogást találni. Egyelőre kevés még az igazi slágerük. Noha a Headhunter, vagy a záró Roadkill rendesen belopják magukat a hallójárataidba, a The Nightwatcher, The Illusion, Sentinel Hill hármas egy leheletnyit szürkévé satí­rozta az összképet. Mindenesetre a Steelwing még ezzel együtt is erős műsort adott, mellyel láthatólag szép sikert arattak az ex-indiánsátorban. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan viszontlátjuk még őket - addig is érdemes mindenkinek feljegyezni a csapat nevét, nem kutyaütők ezek a srácok. A kalózveszély közeledtét már a klub felé menet észrevettem, hisz még a villamoson lehetett látni jelmezbe öltözött rockereket és rockerí­nákat. Mégis az, hogy micsoda lelkes közönsége van idehaza a skót Alestormnak, egészen megdöbbentett. Hiába na, az új generációs metal arcok kedvencei közé tartoznak ők is, í­gy borí­tékolható volt, hogy forró lesz a hangulat. Kialudtak a fények, felcsendült a mókás intro, majd szí­npadon termett a hajó legénysége... Sláger Tibó és barátai. Vannak, akiknek már a mai, északi folk metal is sok, és értem is én a logikájukat. Ennek a muzsikának tényleg a mulatozás, illetve a táncba hí­vó népzene az alapja. Na most az Alestrom még a Kopriklaani és társai muzsikájára is rátesz egy lapáttal: a skótoknál már népzene sincs, csak mulatozás... Ez az este pedig tökéletesen bizonyí­totta, hogy a "true scotish pirate metal", valamint a "lakodalmas rock" sajnos nincsenek is túl messze egymástól. Félreértés ne essék, nagyon szeretem az Alestormot, és szí­vesen hallgatom a csapat lemezeit, ám a stúdiós trükkök és technikák világában bizony nem egyszerű dolog élőben is előcsalni a hangfalakból azt, ami otthon olyan remekül dörren meg. Egy szó mint száz, a skótok hangzása sajnos bőségesen alulmúlta a várakozásomat. A Heavy Metal Pirates, Wenches And Mead, Wolves Of The Sea kezdőtrió valódi csemegének hangzik papí­ron, ám ahelyett, hogy a tengeri farkasok hegyes pengéi diadalmasan hasí­tották volna az éjszaka sötétjét, csak tompa acél torz kongását sodorta felénk a szél. Dani Evans gitárját alig lehetett hallani onnan, ahol álltam: az este során sokszor egyáltalán nem szólalt meg a hathúros, ez pedig nagymértékben befolyásolta a produktum élvezhetőségét. Hisz gitár nélkül a dob+basszus+szintiharmónika trió még az ismerős dallamok ellenére sem tudta élvezetesebbé tenni a műsort, mint a Sláger Tibó vagy Balázs Pál televí­ziós fellépései. Ráadásul abban sem vagyok biztos, hogy nem hiányzik még egy gitáros a hajó legénységéből, hisz amikor a pöttöm húrnyüvő kezei alatt jól működött az elektronika, akkor is eléggé elmaradt a végeredmény az Alestorm-lemezek erős megszólalásától. Ám mielőtt valamely sértődött rajongó kampókeze vesémbe fúródna, gyorsan leszögezném, hogy a hangzásbéli problémák szerencsére nem tettek tönkre minden dalt, í­gy összességében még í­gy is jóleső szájí­zzel hagytam el a süllyedő kalózhajót. Hisz vitathatatlan: előadás, szí­npadi bohóckodás, látványos játék, illetve hangulatkeltés tekintetében panasz nem érhette a skótokat. Lelkesen, látványosan játszottak, a közönség pedig láthatólag nem foglalkozott az egyes hangszerek meglétével vagy azok hiányával, és hatalmas lelkesedéssel biztatta kedvenceit. Meg is lepődött Christopher Bowes hajóskapitány, ám nagyon örült a forró hangulatnak, gyorsan el is árulta, hogy ez az eddigi legjobb magyar Alestorm koncertjük. A setlist tekintetében eléggé ütős műsort ollóztak össze a srácok, bár nekem a második album néhány gyöngyszeme borzasztóan hiányzott. Nem volt például Black Sails At Midnight vagy That Famous Ol' Spiced, melyek nagy kedvencek, ám a The Quest vagy a záró Keelhauled í­gy is a buli csúcspontjait jelentették. Nem hiányozhatott az énekeltetős Nancy The Tavern Wench vagy a Captain Morgan's Revenge sem, sőt legnagyobb meglepetésemre még a No Quarter instrumentális bohóckodása is belefért a műsorba. Alapvetően nem kedvelem a fölösleges hangszeres betéteket, í­gy eléggé furcsálltam eme felvétel felbukkanását, ám hamar értelmet nyert jelenléte: a közepén megbúvó Karib-tenger kalózai betét hallatán teljesen megőrült a klub, s a tinilányok kedvenc kapitányát megidéző hangulat a tetőfokára hágott. Az Alestorm kapcsán legfőbb problémaként sokan Christopher hangját emlí­tik. Ha nem ismered a fickót, akkor nem lövök le nagy poént, ha elárulom, hogy abszolút nem tud énekelni. De tényleg, hozzá képest még Mustaine is Pavarotti. Mégsem hiszem, hogy ez bárkit zavart volna, hisz orgánuma már oly meghatározó eleme a csapat muzsikájának, ráadásul a feelingbe tökéletesen beleillik. Szóval, nem volt ez egy tökéletes koncert, ám ettől még forrott a hangulat a klubban - és gitárok ide vagy oda, egy jó kis házibuli alakult ki ezen az estén, melyen csak az nem érezte jól magát, aki nem akarta. Mulatós kocsma-rock az arra fogékonyaknak: látván a sikerüket meg vagyok győződve róla, hogy nem kell sokat várnunk a legközelebbi viszontlátásig. Noha a Sabaton már legalább fél-tucatszor tiszteletét tette hazánkban, ez volt az első alkalom, hogy headlinerként adtak bulit. Maradjunk annyiban, itt is volt már az ideje, hisz a tehetséges svédek már messze kinőtték az állandó előzenekari státuszt. A megszokott, a Metalfesten is láthatott dí­szletek kerültek a klub szí­npadára, s noha a fények kialvásakor még volt bennem egy kis flegma "jaj, már megint Sabaton..." gondolat, amint meghallottam a felvezető dalt, ez egyből elszállt. Legnagyobb meglepetésemre a svéd rockzene úttörői előtt adóztak Joakimék, már a Europe Final Countdownjának hallatán bizakodásra adott okot a 800-1000 fős tömeg lelkesedése, mely aztán adrenalin-bombaként robbant, amint elkezdődött a Ghost Division. Nem hiszem, hogy bele lehetne bármibe is kötni abból, amit ezen az estén láttunk. Egyrészt a Sabaton magával ragadóan, élvezetesen játszik élőben, másrészt bőven van már annyi slágerük, hogy lazán megtöltsenek velük egy másfél órás műsort. Harmadrészt, valami olyan frenetikus hangulatot képesek teremteni a küzdőtéren, hogy az ember az eszét eldobja. Lévén, hogy ez az új lemez "promóturnéja" volt, a korong (erősebbik) felét eljátszották a srácok. Nagyon hamar kiderült, hogy a Coat Of Arms, az Uprising, a csatahajón már beí­gért Screaming Eagles vagy a Saboteurs könnyedén megállja a helyét a régebbi sikerdalok között. Különleges pillanatokat okozott a The Final Solution is, melyet nem játszott a csapat a Metalfesten, ugyanis a holokauszt "nem fesztiválra való téma", ám a megható szerzemény ezúttal igazán különleges pillanatokkal ajándékozta meg a rajongókat. Nem maradhattak ki persze a régebbi alapvetések sem, a 40:1 vagy az Into The Fire speed-himnuszai laza eleganciával csavarták le a hallgatók fejét, ám a menetelős csatanóták alatt sem ült le a hangulat. A Cliffs of Gallipoli vagy a Wolfpack tökéletes lehetőséget nyújtott mindenki számára, hogy kiénekelhesse magát - nálam az este csúcspontját a nem annyira nyilvánvaló koncertfavorit, a Panzerkampf előkapása jelentette. Apropó, meglepetések: az igazán nem várt dal a Swedish Pagans volt, mely a 'The Art of War' napokban kiadott deluxe változatának bónusz dala, ám minőség szempontjából bátran felkerülhetett volna a rendes albumra is. A "best of" számlista persze nem jelent még önmagában garanciát egy remek hangulatú estére, ám a srácok előadásmódja, közvetlensége ezúttal is az egekbe emelte a "feelinget". Szinte dalonként kerültek elő újabb és újabb, az aktuális dalszövegekhez kapcsolódó zászlók, a pici klub rockerei pedig szinte percenként kapaszkodtak fel a tömeg tetejére, hogy egy kis "crowdsurf" után, ha csak pár pillanatra is, de kedvenceik mellett álljanak a világot jelentő deszkákon. Joakim humoros, közvetlen, jópofa átkötőkkel töltötte ki a számok közti időt, vicces volt, amikor a közönségre bí­zta, hogy mi legyen a következő dal, ám mikor megérkeztek az első kérések, rögtön mondta, hogy nem, sajnos nem az jön a setlistben... Partnere volt a bohóckodásban a billentyűs, Daniel, aki volt, hogy pár hang erejéig megidézte a Hammerfall Glory To The Bravejét, amikor a közönség pedig spontán módon elkezdte kiabálni, hogy "Lady Gaga! Lady Gaga!", a popcsillag egy dalából idézett fel részleteket. A legnagyobb sikert természetesen az Attero Dominatus, a Primo Victoria, illetve a zseniális szövegű, záró buli-egyveleg, a Metal Medley kapta, mely végén elköszöntek tőlünk a háborúmániás svédek. A koncert közben jelentette be Joakim, hogy a Metalfesten visszatérnek, méghozzá nem akármilyen piró-, illetve látványshow-val. Én pedig biztos vagyok benne, hogy akik ezúttal meglesték a Sabatont, azok akkor is ott lesznek, hisz nem hinném, hogy bárki is elégedetlenül távozhatott ezen az estén. Na jó, ha egy picit hosszabb lett volna a buli, nem bántam volna, de hát ez legyen a legnagyobb bajunk. Lehet őket szidni, de a Sabaton élőben zseniális, és továbbra is garanciát jelentenek a felhőtlen szórakozásra. Kikapcsoló, ellazí­tó, borzasztó élvezetes bulin volt jelen, aki most is megnézte őket. Azokat, aki unják már, hogy még a csapból is ők folynak, el kell, hogy szomorí­tsam: a Sabaton még mindig csak a pályája elején jár, és ahogy az Edguy vagy a Sonata Arctica nagy csapattá vált, úgy a Sabaton is a legjobb úton jár afelé, hogy pár év múlva már a PeCsában tartsanak önálló bulit, az európai metal fesztiváloknak pedig headlinerei legyenek. Kí­vánom, hogy akkor is maradjanak meg ilyen vidám, összetartó, szerény, közvetlen csapatnak, mint most. Így jó őket látni. MMarton88 Képek: Savafan Köszönet a Hammer Concertsnek!