Maradványérték - 2010. november

írta TShaw | 2010.11.15.

Novemberben újra megpróbáltunk minél szí­nesebb kí­nálatot összehozni a Maradványértékbe, í­gy ezúttal a közkedvelt stí­lusok és előadók (Deep Purple, Bruce Springsteen és Black Sabbath!) mellett helyett kapott egy nu metal lemez, egy zavaros, egykönnyen nem kibogozható avantgárd alkotás, valamint egy gótikába hajló, progresszí­v csoda. A havi kí­nálat: Bon Jovi: What Do You Got? (Rock) Agate: Black Soul (Progressive Metal) Deep Purple: Come Taste A Band - 35th Anniversary Edition (Hard Rock) Methods of Mayhem: A Public Disservice Announcement (Nu Metal) Black Sabbath: Seventh Star - Deluxe Edition (Heavy Metal) Bruce Springsteen: The Promise (Rock) Doomshine: The Piper At The Gates Of Doom (Epic Doom Metal) Valient Thorr: Stranger (Avantgarde Heavy Metal)
Bon Jovi: What Do You Got? (2010, Rock) Az idei évben kiadott Bon Jovi kiadvány vitákat kirobbantó stúdióalbum helyett egy dupla válogatás lett, amin bár szerepelnek a banda potenciálisan legnagyobb slágerei, végül mégis helyet kapott rajta néhány új szerzemény. Ezek közül az első, kislemezen is megjelenő nóta a What Do You Got lett, jelezvén ezzel a csapat által követendő irányvonalat, ami továbbra is a modernkori Bon Jovira jellemző dallamos, ám alapvetően nem túl dögös rockzenét jelenti - már a hard jelzőt sem merem elé í­rni, de az AOR már tényleg túlzás lenne. A további három nóta nem igazán okoz majd meglepetést a rajongóknak, hisz hűen követik a zenekar által az elmúlt években elkezdett utat. Személy szerint ezzel nincs problémám, úgy gondolom, a mai Bon Jovi még mindig nem hazudtolta meg magát annyira, hogy elí­téljük őket (majd ha rappelni fognak, akkor lehet lehúzni a rolót). Igazság szerint, aki nem sí­rja vissza még ma is a 'New Jersey' hangulatát, az elégedett lesz ezekkel a dalokkal. De hogy a dolog ne legyen ennyire egyszerű, egy ötödik extra nóta is van, amit viszont csak az iTunes tulajdonosok vehetnek majd a kezükbe. Persze, a mai világban ez sem igazi akadály már... (TShaw)
Agate: Black Soul (2010, Progressive Metal) Érdekes, sok szempontból sikerre í­télt prog. csapat az Agate, melynek idei lemeze magán hordozza a stí­lus legnagyobbjainak letagadhatatlan hatását, viszont egyértelműen van benne valami egyedi, eddig még nem hallott dolog, nem beszélve a nagybetűs hangulatról. Ezt jómagam az egyértelműen progresszí­v, de közben felületesen gótikába mártott zeneiségnek tudom be, ami jóval egyedibbé és újszerűbbé, frissebbé teszi ezt a lemezt a legtöbb progresszí­v korongnál. Lemezük hosszú és összetett dalokból tevődik össze, melyeken női és férfi háttérvokálok váltogatják, vagy támogatják egymást. Tiszta és erős a megszólalás, sok más zenekart lemosnak minőségben a pályáról, és akkor még nem is szóltunk magukról a dalokról. Márpedig azok is kiválóak. Az albumkezdő Gone himnikus, figyelemfelkeltő darab, az Angel of Mercy érdekessége a különleges, tangóharmónikás megszólalás - merész vállalkozás, de abszolút bejött nekik! Prog. kedvelőknek ez a lemez igazán jól fog esni. Sajátos atmoszféra és hangulat jellemzi, továbbá sterilitás, ami azonban az előnyére válik. Bizonyos szempontból egy kimunkált, felpuhí­tott, de technikás gótikus rock/metal lemeznek is lehetne tekinteni, de ez a stí­luskavalkád a lehető legjobban sül el. Erősen ajánlott hallgatnivaló! (TShaw)
Deep Purple: Come Taste A Band - 35th Anniversary Edition (1975/2010, Hard Rock) Amikor megjelenik egy-egy nagy zenekar újramasterelt korongja, mindig izgatottan igyekszem felkutatni, hisz tudjuk mind jól, mennyire kellemetlen is a régi, kilencvenes évek elején CD lemezre másolt anyagokat együtt hallgatni a modern kor zenei termékeivel. Ezzel szerencsére a kiadók is tisztában vannak, és manapság jószerével minden évfordulóra jut valami finomság - ezúttal a Deep Purple egyik unikális alkotása került sorra. A Mark IV-es felállás, melyben már alapvető változások mentek végbe, gyakorlatilag ezzel az egyetlen egy albummal képviseli magát a banda történetében, ám ezzel az alkotással is csak bebizonyosodott, hogy a Blackmore helyére érkező Bolin tökéletesen el tudja látni a feladatát. Ráadásként az albumon Coverdale mellett Glenn Hughes is megcsillogtatta a vokális képességeit, saját magát is beénekelve ezzel a halhatatlanok közé. Az emlékkiadás első lemezén az eredeti album felújí­tott megszólalással hallható, amihez az Amerikában megjelentetett You Keep on Moving cí­mű dal kislemezes változatát kapjuk ajándékba. A második korong egy teljesen remixelt változatot tartalmaz, amit Kevin Shirley sztár-producer követett el, továbbá két instrumentális darabot, melyek közül az utolsó egy igazi különlegesség: Tommy Bolin és Ian Paice közös jammelésének majd ötperces felvétele. Őszintén szólva, nekem első hallásra nem nagyon tűntek ki a különbségek a két verzió között, bár nyilvánvalóan változtak valamennyit a dalok. Mivel az eredeti lemezt sosem hallgattam rongyosra, í­gy zavaró momentumot, vagy változást sem fedeztem fel a Shirley-féle verzión, úgyhogy most is kiváló munkát adott ki a kezéből. Összességében nézve tehát a legendás album újrakiadása mindösszesen két valódi extra dalt tartalmaz, és bár a további tartalom egyáltalán nem nevezhető újdonságnak, a minőségi megszólalás miatt mégiscsak érdemes lesz beszerezni ezt a korongot mindenkinek, aki szereti a zenekart, de az ismerkedés elkezdéséhez sem utolsó választás! (TShaw)
Methods of Mayhem: A Public Disservice Announcement (2010, Nu Metal) A Tommy Lee által vezetett Mötley-szárnyprojekt elérkezett második albumához, ám az átlagos rocker számára mindez aligha í­gérhet bármi jót is. Az általuk játszott nu metal nyilvánvalóan a kilencvenes évek zavaros, de divatos hagyományaira vezethető vissza, melynek elemei néha még a Mötley mai koncertjein is visszaköszönnek. Azt viszont nagy szerencsének tartom, hogy Tommy az ilyen irányú vágyait egy külön zenekarban éli ki. Így biztosan sokkal inkább képes a kiteljesedésre, akinek pedig tetszik ez az egész, az örülhet neki, hiszen itt tényleg kizárólag az egyéni ötletek megvalósí­tása van terí­téken, szó sincs a Vince Neil szólóalbumhoz hasonló hagyományápolásról az új Mötley Crüe sorlemez megjelenéséig. Tommy Lee fanoknak (?) kötelező, és azok sem hagyhatják ki, akik annyira elszánt Mötley rajongók, hogy minden, a bandához kapcsolódó lemezt igyekeznek meghallgatni. Mindezen felül elsősorban a stí­lus kedvelőinek, akik csí­pik a Korn és a Limp Bizkit vonalat. (TShaw)
Black Sabbath: Seventh Star - Deluxe Edition (1986/2010, Heavy Metal) Sabbath hí­vek, fületeket hegyezzétek, nektek is van mire figyelnetek! A kissé vitatott 'Seventh Star' album, mely eredetileg Tony Iommi első igazi szólólemeze lett volna, de végül mégis a hí­res-hí­rhedt zenekar logójával látott napvilágot, (Glenn Hughes énekével!) most újra a boltok polcaira kerül, természetesen újrakeverve és extrákkal megtoldva. Mí­g az alapalbumhoz megkapjuk a No Stranger to Love kislemezes verzióját, addig egy második CD-re egy valódi ritkaságot, a Ray Gillen énekével felvett 1986-os, Hammersmith Odeonban adott koncertet mellékelték - igaz, erősen megvágva. A mindösszesen kilenc számos felvétel gyakorlatilag egy Sabbath best of anyag, amin ott vannak a sosem elhagyható kulcsmomentumok, mint a War Pigs, vagy a Paranoid, de a Dio-éra is képviselteti magát a Neon Knights-szal. Az akkor éppen friss lemezről két dalt hallgathatunk meg élőben, a cí­madó nótát és a Danger Zone-t. A setlist tehát tökéletes, és mivel Gillen énekével (tudomásom szerint) sehol máshol nem lehet fellelni ezeket a dalokat, ez a koncert méltó extrája az albumnak. Ráadásként, hogy ne legyen ennyire egyszerű a kép, egy másik kiadvány képében a szintén méltán legendás 'The Eternal Idol' album is megjelenésre kerül a hónapban, melynek legfontosabb extrája szintén egy Ray Gillenhez köthető anyag, bár ezúttal koncertfelvétel helyett az album általa énekelt stúdióverzióját kapjuk meg újra, kissé megkevert sorrendben. Ezen két Sabbath korong egészen különleges helyet foglal el az életműben, hisz a legendás lemezek között kissé talán elsikkadtak mára. Ray Gillen szereplése sem vált legendássá a zenekarban, ahogy Glenn Hughes sem az itteni tevékenysége révén lett legenda. Amellett tehát, hogy igazi ritkaságok kerültek most a boltok polcaira, egyúttal zenetörténeti dokumentumok is, amelyeket birtokolva minden Sabbath rajongó jobban fogja érezni magát. (TShaw)
Bruce Springsteen: The Promise (2010, Rock) Ha Springsteen, akkor Amerika. Nem is feltétlen a Born in the USA, hanem a The River, a Born To Run vagy a Thunder Road. Az az utánozhatatlan hangulat, amit mi innen a kis hőn szeretett Kelet-Európánkból a hőn áhí­tott Amerikához asszociálunk, több-kevesebb joggal. A monumentális, végtelen terek szülte szabadság(vágy), a sztráda- és utazásfeeling, vagy a kertvárosok szomorkás szerelemmeséi. És a Főnök esetén az ügyesen, a keserédes végletek mentén balanszí­rozott melankólia -hiába, balladák terén sosem kellett szégyenkeznie. Bruce bácsi idén is gondoskodott róla, hogy rajongói ne maradjanak aktuális hallgatnivaló nélkül: előkotorta fiókjából a 'Darkness on the Edge of Town' környékén készült, korábban kiadatlan felvételeit, és rögtön egy dupla lemez formájában piacra dobta. Két dolog igazán "meglepő" a 'The Promise'-al kapcsolatban: hogy milyen magas az átlagszí­nvonal, és hogy milyen sok lí­rai dal kapott rajta helyet, amik nem is illettek volna a 'Darkness' szikárságához. Az album hibái közé lehetne felróni, hogy egyszerűen túl tömény és túl sok, és a válogatás nélkülözi a koherenciát, az í­vet, de ez úgyis elsősorban az í­nyencek számára készült, akik nem tudnak betelni Bruce hangjával, dallamérzékenységével és zenéjének sajátos atmoszférájával. Ennek megfelelően senki ne várjon eltemetett klasszikusokat - ám a B-oldalas Springsteen-szí­nvonal se gyenge éppenséggel. De pl. a Wrong Side of the Street és a Because The Night akár még a koncertprogramba is beférnének, vérbő 70-es évekbeli, gyönyörű Springsteen-slágerek - ahogy effektí­ve vannak is a lemezen olyan dalok, amiket koncertről már ismerhet az (amerikai) közönség, ill. klasszikus dalok átiratai is helyet kaptak itt (Racing in the Street). A 1978-80 környékén Springsteent foglalkoztató "szociális realizmus" és az általa megénekelt tragikus szerelmek, szürke csehók, végtelen autózások mellett a szentimentalizmus játssza a főszerepet, torokszorí­tó balladák örvényével hipnotizálva és szippantva be a hallgatókat (One Way Street, Candy's Boy, Fire, The Way, és a sor folytatható...). Akinek nem jöttek be a 'Working On A Dream' muzikális újí­tásai, az nyugodt szí­vvel szerezze be a 'The Promise'-t: ennél "retróbb" Springsteen lemezt valószí­nűleg már nem fogunk hallani. (Tomka)
Doomshine: The Piper At The Gates Of Doom (2010, Epic Doom Metal) Nem teremnek minden bokorban epikus doom albumok, korszakalkotók pedig még oly ritkán, ez bizony nem az a műfaj, amely elkényeztetne minket, de talán nem is baj, a kópiabandák fércmunkái í­gy csak elvétve kerülnek a látótérbe. A Candlemass, Solitude Aeturnus, Isole fémjelezte stí­lus egy kevésbé ismert zászlóvivője a német Doomshine; noha az együttest nem tejfelesszájú ifjak alkotják (2000 óta léteznek), ez évi nagylemezük csupán a második a sorban (a bemutatkozó korong, a vicces cí­mű 'Thy Kingdoom Come' még 2004-ben jelent meg!). A cí­mválasztás ismét elmés, vélhetően a Pink Floyd első albuma ihlette, ám a hasonlóság ennyiben ki is merül; itt persze nyoma sincs az LSD-szagú space-rocknak, ehelyett lassan hömpölygő, magasztos doom muzsika szól mintegy 73 percben, ami kicsit sok is a jóból, a lemez a végére ugyanis ellaposodik kissé, véleményem szerint mindez negyedórával megkurtí­tva izgalmasabb lenne. Ettől függetlenül doom-rajongóknak melegen ajánlott az anyag beszerzése, főképp az olyan remekbeszabott dalok okán, mint a Rivers Of January vagy a The Crow Pilot: mí­g az előbbi egy kifejezetten tempós tétel, a refréndallam pedig fájdalmasan szép, addig az utóbbi egy Nevermore-jellegű énektémákat is felvonultató, amúgy jobbára My Dying Bride-hangulatú szerzemény, katartikus fináléval. Tí­zpontos szám még a hamisí­thatatlan doom-himnusz, a Hark! The Absurd Angels Fall és az éjfekete Doomshine Serenade (micsoda true cí­m!), de sajnos az album második felére már becsúszott néhány unalmasabb, jellegtelenebb darab is (Waltzhalla; Cold Cypher...; Vanished...), í­gy amennyiben pontoznám, egy becsületes hét-és-felessel jutalmaznám. Doom or die! (Mike)
Valient Thorr: Stranger (2010, Avantgarde Heavy Metal) Valamiért azt gondoltam erről a zenekarról, hogy egy retro heavy metal brigád, bár arra nem emlékszem igazán, mikor hallottam őket korábban, csak rémlik, hogy beléjük futottam már egyszer. Most elárulom: nem az. Egy mozi trailere ugyebár néhány percben foglalja össze a közel kétórás művet, felvillantva a legjobb pillanatokat a filmből. Nos, a Valient Thorr szinte bármelyik száma éppen olyan kaotikus, mint ezek a reklámok: egyik percben még rappelnek, a másikban már egy NWOBHM témát tolnak, de még fel sem ocsúdsz és faék egyszerűségű rock ‘n' roll-t kapsz csordavokálokkal. Nem mondom, kell némi nyitottság hozzá, de ha bí­rod az ilyen “Beastie Boys jammel az Angel Witch-csel" jellegű őrült dolgokat, megfűszerezve némi Voi Vod-os “nem kell ahhoz virtuóznak lenned, hogy eredeti légy" mentalitással, akkor jól fogsz te is szórakozni a hallgatása közben. Vagy nem. Esetleg hol í­gy, hol úgy. De leginkább mindkettő egyszerre. Hiába, ez egy ilyen lemez. (Kotta) A Maradványérték korábbi részei