Szacsi bácsi esete a gitár alakú űrhajóval: Joe Satriani, Ned Evett and Triple Double, 2010.11.08., Papp László Sportaréna

Pár napja még megdöglöttünk az évszakhoz képestkánikulának számí­tó időjárástól, azonban ezen a hétfői estén többszörösen is megtisztult a Papp László Sportaréna. Először is a hűsí­tő eső lemosta róla az egy hete tartó hőségben rárakódott koszréteget, másrészt egy óriási zenész géniusz helyre állí­totta a hely fényét az előző esti rágógumi szaggal, csillámos parókákkal, értelmetlen ruhákkal és felesleges extravaganciával megáldott Lady Gaga koncert kulturális és intellektuális zuhanórepülése után... Egy kis kopasz emberkéről van szó, aki valóságos óriássá lesz, amint gitár kerül a kezébe, és lénye teljesen betölti a szí­npadot úgy, hogy nincs az a hiányos öltözékű pop sztárocska a zenei csatornákról, aki el tudná terelni a figyelmet az igazi művészetről. Amit a kezében láthattunk az már nem is hangszer volt, hanem egy olyan eszköz, ami elrepí­tette a közönséget a feneketlen űrbe, hogy aztán visszatérvén a koncert végén a Földre, csalódottan nézzen körül: kár, hogy nem maradhattunk ott. Ned Evett and Triple Double Bevallom, hogy annyira izgatottan vártam az est fő attrakcióját, hogy ez a banda cseppet sem érdekelt. Ahogy megfigyeltem, a közönség nagy része is í­gy volt ezzel, mert Mr. Evett nagyjából semmilyen reakciót sem váltott ki az összegyűlt tömegből. Mondjuk hallva a büfénél tolongó rajongók mondatait, én még azt is kétségbe vonom, hogy akár egy GNR újra összeborulás több lelkesedést tudott volna hozni a konyhára. Ez az este csakis Satché volt. Ettől függetlenül két nagy előnye volt a tisztelt előzenekarnak. Egyrészt nagyon keveset játszottak, másrészt azt viszont jól. Volt bennük egy kis Clash, egy kis Deep Purple, meg egy adag Mountain. Tehát csak a szokásos hagyományőrzés, de ennek a formációnak jól állt. Joe Satriani Rettentő gyors volt az átszerelés, í­gy a szí­npadon már fel is tűnt a kopasz UFO. Az egész együttes remek hangulatban álltak a pódiumra, Satch már a legelején fülig (vagy inkább napszemüvegig) érő vigyorral az arcán mutatta, hogy ő nem rutinból jött haknizni. Háttér-együttese is végtelenül szimpatikus fickókból állt, kezdve a pontossága miatt valószí­nűleg Svájcban nevelkedett Jeff Campitellivel, akit én külön szeretnék kiemelni a sokadalomból, mivel nem hiszem, hogy könnyű lehet egy ekkora gitár-géniusz mögött úgy játszani, hogy a cikázó zenéhez idomuljon, de mégis úgy adagolja tehetségét, hogy ne kerüljön előtérben. Ő ezt tökéletesen megoldotta: virtuóz volt, de csak ott, ahol szükség volt rá. Allen Whitman volt az est igazi porondmestere: végig ugrálta és bohóckodta az estét, ahogy zenésztársaival is próbált bomolni egy jót. A kettes számú gitáros, Galen Henson pedig be volt szorí­tva a ritmusszekcióba, mert hát furcsa lett volna, ha nagyobb szerepet kap. Az Sportaréna ezen az estén minimum felére volt csökkentve, azaz hosszában fel volt húzva egy sötét válaszfal. Így a maximum négyezer fős tömeg sem tűnt kicsinek, sőt! Mivel a dühöngőt szinte csakis í­zig-vérig rajongók vették birtokukba, ezért impozáns látványt nyújtott a teljes tömeg szakadatlan éljenzése és mozgása. A szí­npadon helyet foglalt három kivetí­tő, amin a történelmi jelenetektől a különböző pszichedelikus űrtémákon át, egészen magáig Satchig minden látnivaló előfordult. Az állványzatról hosszú fém rudak lógtak le, amik a fénytechnika segí­tségével, hol jégcsapokként, hol diszkó kellékként, mí­g máskor futurisztikus, sci-fi berendezésként szolgáltak. Mitől volt ennyire különleges számomra ez a koncert? Nehéz kitalálni, igaz? Hát persze, hogy az Arénát egy személyben uraló művészből áradó zsenialitás miatt. Satriani nem csak kiváló zeneí­ró, hanem elsőrangú előadóművész is. Úgy mozog a szí­npadon, mint egy valódi frontember, a közönséggel állandó interakcióban van, és mindezt úgy csinálja, hogy egy istenverte hangot sem hibázik el azon a száraz fán, amit a kezébe nyomtak. Zenéjében nincsenek felesleges hangok, a cicoma, amivel megpörgeti szólóit, csak a laikusoknak tűnhetnek parasztvakí­tásnak: minden egyes hangjegynek megvan a helye a Joe fejében lévő kottában. Leginkább a dallamstruktúrához van érzéke: valójában zseniális módon, pár hangból épí­t teljes kompozí­ciót. Ez szilárd alapot ad a számainak, innen már csak a virtuozitására és fantáziájára van bí­zva, hogy merre jut el, a végén mindig visszatalál. Ez a szigorú felépí­tés adja meg a Satriani számok sajátos í­zét és folytonos utazás jellegét. Ezt a sajátost í­zt még kiegészí­ti, hogy kiváló érzékkel épí­ti be Hendrixet, Page-t, Blackmore-t és Clapton-t a zenéjébe, szinte észrevétlenül és cseppet sem megerőszakolva sem a saját, sem elődei világát. Így, remélem az is képet kap a művész úr muzsikájáról, aki eddig még sohasem találkozott gitárosunk lemezeivel. Maga az előadás is elsőrangú csemege volt, ugyanis Satriani nem kevesebb, mint két órát töltött a szí­npadon (lehet, hogy pár perccel még túl is haladta ezt az amúgy is gigantikus időtartamot). Huszonkét dal hangzott el ezen az estén, és meg kell mondjam, igazi best of programot hozott magával a tisztelt gitáros úriember. A korai albumokon át egészen az új 'Black Swans And Wormhole Wizards'-ig bejártuk Satch teljes életútját. Óriási slágerek hangzottak el, úgy mint a Satch Boogie, a Crystal Planet, a Big Bad Moon és az én személyes kedvencem a Why. A hosszúra nyúlt este záróakkordjaként, a ráadásban elhangzott a közönség kedvéért a Chrowd Chant és a kihagyhatatlan Summer Song. Az új lemezről öt dalt hallhatott a nagyérdemű, de még túl friss darabok lévén, túl sok reakciót nem váltottak ki a közönségből. Negatí­vumot nagyon nehéz volt találni az estén, de sajnos az én vizslató tekintetemet nem tudták még az apró hibák sem elkerülni. Az első parányi bakit én a setlist közepe felé találtam, ugyanis Satch néhány nagyon egy kaptafára menő, lassú számot zsúfolt bele egyetlen blokkba. Tehát volt egy pont, amikor a még oly hűséges közönségen is a fáradság jelei mutatkoztak. Mondjuk az lett volna a csoda, ha nem jön el egyetlen pillanat sem, mert a legérdekesebb zenei megoldások is elsikkadnak két óra instrumentális zene után. Épp ebben látom Joe tehetségét, hogy összesen egy ilyen momentum volt az egész este alatt. A másik gondom a hangzással volt. Kicsit a dobra lehetett volna gyúrni, főleg úgy, hogy az egyes számú gitár ugye igen erősre volt kihangosí­tva. Ezt sem éreztem olyan hibának, ami belerondí­tott volna a hangulatomba, de azért el kellett hangoznia néhány dalnak, mire megszoktuk. Összességében azt kell mondanom, hogy az a megközelí­tőleg négyezer ember, aki elfáradt november 8-án az Arénába, és kicsengette az olyan mértékben borsos jegyárat, amin még Demján Sándor is ráncolná a homlokát, az tökéletesen elégedetten távozhatott. Valószí­nűleg az év egyik legjobb koncertjéről maradtak le azok, akik nem lehettek tanúi a gitár hangszer egyik legvirtuózabb fenoménjának előadásának. Igazi utazás volt, földön s égen, egy végtelenül szimpatikus előadó tolmácsolásában. Elhangzott dalok: 01. Ice 9 02.Hordes of Locusts 03.Flying in a Blue Dream 04.Light Years Away 05.Memories 06.War 07.Premonition 08.Satch Boogie 09.Revelation 10. Pyrrhic Victoria 11.Crystal Planet 12.The Mystical Potato Head Groove Thing 13.Dream Song 14.God Is Crying 15.Andalusia 16.Littleworth Lane 17.Why 18.Wind in the Trees 19.Always With Me, Always With You 20.Big Bad Moon ---------------------- 21.Crowd Chant 22.Summer Song Adamwarlock Képek: TT Köszönet a Showtimenak!