Titánok harca: Lynch Mob, Silver Dirt, 2010.11.03., A38

írta MMarton88 | 2010.11.07.

Közhely, de igaz: sokat változott a világ két évtized alatt. Jómagam a 80-as évek amerikai rock ikonjait sajnos már csak a VH1-on ismerhettem meg, és mí­g az archí­v klipeken hatalmas csarnokokban irgalmatlan embertömegnek játszanak a tupí­rkirály rock istenek, 20 év elmúlásával ott álltam az A38 hajó bejáratánál az este hét órai kapunyitáskor, nagyjából 10 rajongó társaságában. Persze, lehet mondani, hogy sokkal közvetlenebb a hangulat a kis klubokban, én valahogy mégis sajnálom, hogy ilyen szinten visszaesett az érdeklődés ezen zenekarok iránt. Lehet magyarázni sok mindennel, de a szomorú tény attól még nem változik, a 800-nál valamivel több férőhelyes létesí­tményben alig volt negyed-ötödház ezen az estén. Pedig micsoda este volt ez... Egyfelől adva van egy gitárzseni, George Lynch, aki még a Dokken húrnyüvőjeként szerzett hí­rnevet, és elképesztő tudásával gitárosok ezreinek jelentett, sőt jelent még ma is inspirációt. Másfelől George mindig kényesen ügyelt rá, hogy zenekarában legalább hasonló kvalitású emberek szórakoztassák a nagyérdeműt, szóval ha valaki véletlenül nem rajongója a stí­lusnak, ám odavan a remek hangszeres teljesí­tményekért, az is könnyen elszórakozhatott ezen a bulin. Sajnálatos módon az együttesnek problémái akadtak a határon, í­gy késve érkeztek, és a koncert is csúszott valamelyest, ám mielőtt még Lynchék a deszkákra léptek volna, egy svájci együttes, a Silver Dirt melegí­tette be a nagyérdeműt... ...ám nem sok sikerrel. Nem szeretnék sok szót vesztegetni rájuk, nem tudtak különösebben meggyőzni. Nem volt gáz, amit csináltak, de egy igen arctalan glam/punk rock csapattal van dolgunk. Tökéletesen ápolják a stí­lus hagyományai, de nem ragadtak meg bennem a refrének, valahogy a fogósság borzasztóan hiányzott a dalaikból. Ezen felül az előadásmód is gyenguska volt, pedig a tűz, a vehemencia, a tökös, odabaszós kiállás elengedhetetlen ebben a stí­lusban. Szegény basszercsaj a példának okáért a buli 70%-ban úgy álldogált csak, mint egy darab fa. Egy zsúfolásig telt apró klubocskában lehet, hogy másként adták volna elő magukat a svájciak, mindenesetre ez itt kevés volt, bőven van még hová fejlődni. A koncert után pár szót amúgy beszélgettem velük, szegényeket nem irigylem, sofőr nélkül kisbusszal járják Európát, miközben Lynchék repülnek, ráadásul az összes cuccot is ők szállí­tják... lehet, hogy az ebből adódó fáradtság nyomta rá a bélyegét a produkcióra. Nem volt vészesen rossz, amit kaptunk, de jó sem. A fiatal glam csapatok közt millió tehetségesebbel lehetett az utóbbi időkben találkozni. A Lynch Mob 'Wicked Sensation' cí­mű lemeze alapmű. A 80-as években virágkorát élő tengerentúli glam rock (manapság helyenként már ezt is heavy metalnak hí­vják) egyik ragyogó ékköve, rengeteg slágerrel, örökbecsű alapnótával. Előzetesen annyit lehetett tudni, hogy ezen album rendesen képviseltetni fogja magát a setlistben, s noha a Lynch Mob albumai közül távolról sem sikerült minddel megbarátkoznom, kí­váncsi voltam, hogy mit fognak kihozni a srácok ebből a koncertből. Erőltetett nosztalgia bulit kapunk, esetleg szétszólózott, ego párharcot? Nem igen tudtam elképzelni, hogy milyen lesz 2010-ben a Lynch Mob élőben... a végeredmény viszont minden várakozásomat felülmúlta. Ezt az estét leginkább a tavalyi Mr. Big koncerthez tudnám hasonlí­tani. Mindkét esetben bővelkedtünk jobbnál jobb dalokban, mindkét esetben fantasztikus muzsikustehetségek kápráztatták el a hallgatóságot, és mindkét esetben olyan örömzenélést, olyan jókedvű, felszabadult muzsikálást hallhattunk, ami egészen különleges atmoszférát képes teremteni mind a szí­npadon, mind a küzdőtéren. Az ilyen pillanatokért érdemes koncertekre járni! A késés miatt nem sok ideje maradt a csapatnak a beállásra, ez sajnos hallatszott, amint nekikezdtek a She's So Evilnek, ám az ideges mutogatások helyett Oni laza egyszerűséggel az első refrén után beállí­ttatta némi kis alap mellett a hangerőket a technikusokkal, és innentől kezdetét vette az ötcsillagos hard rock bemutató. Az állam már az első percek után a padlón pihent, kéretik tisztelettel, amit ez a négy muzsikus művelt, arról kizárólag szuperlatí­vuszokban lehet csak beszélni. Nem is titkolom, számomra az este hőse Brian Tichy volt. Emberek, ez a fickó valami eszement! Szeretem azt mondani, hogy a kedvenc dobos trióm Jörg Michaelből, Mike Portnoyból, illetve Mike Terranából áll, hát most ezt a listát ki kell bőví­tenem. Legalább olyan szédületes vehemenciával, technikai bravúrokkal, és látványos előadásmóddal dolgozik a srác, mint Portnoy, vagy Terrana, de előzőeken túl Brianben van még egy kis extra plusz is, borzasztóan játékosan, vidáman ül a cucc mögött. Gyakran perceken át nem tudtam levenni a szemem róla. Az amolyan "rambósan" fejkendőt viselő szuperzenész egy pillanatot nem pihent, folyamatosan csűrte, csavarta a ritmusokat, dí­szí­tette a dalokat, és azon felül, hogy majd szétesett a hajó az energiától, illetve az erőtől, végig figurázott, énekelt, vagy hülyéskedett társaival. Tökéletes választás volt a Whitesnakebe, szét fogja szedni azt a brigádot is. A fickó napjaink egyik, ha nem a legjobb dobosa, legalább egyszer kötelező mindenkinek megnézni őt élőben. Persze a ritmusposzton Robbie Crane is méltó társa volt a dobos fenoménnak, előzetesen nem is hittem volna a Ratt bárdistájáról, hogy olyan módon mestere hangszerének, mint ahogy ezt megtapasztalhattuk. Korábban sajnáltam, hogy Mendoza kikerült a Lynch Mobból, ám a látványosan, í­zesen játszó Robbie betöltötte a keletkező űrt, ráadásul láthatóan jól is érezte magát a deszkákon, remekül kijött a többi zenésszel. Oni Logan énekes érdekes módon számomra mindig is kicsit szürke eminencia volt ebben az együttesben. Valljuk be, a 80-as évek szupersztárjai után ő jóval kevésbé sikeres karriert futott be, és talán hangi adottságai sem voltak olyan bravúrosak, mint Coverdaleé, vagy Dokkené (no meg mivel 1990-ben tűnt fel, egy picit már le is csúszott a műfaj fénykoráról...). Meglepően fiatalos még ma is Oni, arról nem is beszélve, hogy milyen hihetetlen laza eleganciával vezényelte le ezt a műsort. Érezhetően nem volt a szavak embere, átkötői kissé ötlettelenek voltak, ám azon felül, hogy egy kedves, jópofa fickónak ismertük meg, finoman, érzéssel adta elő a dalokat, sőt, a mozgás terén sem kellett szégyenkeznie. Az pedig csak hab a tortán, hogy hősünk hangja szinte tökéletesen megőrizte régi formáját, remekül prezentálta nem csak a Lynch Mob, de a Dokken témákat is. Persze a lényeget a végére hagytam, hisz a hallgatóság nagy része George Lynch játéka miatt látogatott ki ezen az estén a hajóra. Borzasztó szimpatikus módon, egyik zenész sem fölösleges szólóblokk keretein belül mutatta be, hogy mire is képes hangszerén. George is inkább az eszeveszett szólók prezentálásánál bizonyí­totta, hogy nem véletlenül sorolják őt a húrnyüvők élbolyába. Természetesen a teljes döbbenetet ezúttal is a Mr. Scary okozta, melyben főhősünk lubickolt. Lynch amúgy láthatóan nem egy elszállt rock sztár, lazán, cigivel a szájában játszott, a buli előtt barátságosan fotózkodott a rajongókkal, viszont amikor a deszkákra lépett hihetetlen precizitással, pontossággal, figyelemmel kezelte hangszerét, melynek minden egyes hangja meghálálta azt. Fenomenális zenész, bravúros játékkal. Noha külön-külön is érdemes méltatni a formáció tagjait, de az igazi varázslat a közös muzsikálásból született. Látszott, hogy nemigen zavarja ezeket a figurákat a gyér érdeklődés, olyan jókedvvel, játékossággal játszottak, aminek minden percét öröm volt nézni. A műsor vége felé Brianék nem győztek bohóckodni George-al, egész egyszerűen sütött a zenélés szeretete és öröme a deszkákról. Maximális respekt érte. Az elhangzó dalok nagyjából megegyeztek az előzetesen vártakkal, a program pár Dokken klasszikusra, a 'Wicked Sensation' legjavára, illetve pár 'Smoke And Mirrors'-os tételre koncentrált. Noha az új album nem tudott maradéktalanul lenyűgözni, de a Revolution Hero vagy a Let The Music Be Your Master olyan félelmetesen dörrentek meg, hogy az még engem is meglepett. Tökéletesen illettek a műsorba. 12 dal kapott helyet a programban, ami egy picit kevéskének tűnhet, sajnos pár kedvenc í­gy is kimaradt (Sweet Sister Mercy, No Bed of Roses). A legnagyobb ovációt persze a Dokken dalok kapták, naná, hogy az Into The Fire vagy a kissé gyengus hangzású Tooth And Nail beindí­tották a közönséget, a hatalmas tapsok közepette pedig a Wicked Sensationnel búcsúzott el a csapat. Különleges élmény részesei lehettek azok, akik tényleg eljöttek a bulira, valahogy í­gy kell keverni a fogós, bulis hard rockot a technikai bravúrokkal. A világ szégyene, hogy ilyen zseniális muzsikusokra 200 ember sem volt kí­váncsi, de aki nem jött el, az magára vessen. Ez tényleg egy kiemelkedő zenei élmény volt. Setlist: She's Evil, But She's Mine River Of Love Hell Child Revolution Hero Let The Music Be Your Master 21st Century Man All I Want We Will Remain Mr. Scary Into The Fire Tooth And Nail Wicked Sensation MMarton88 Képek: Pearl69 Köszönet a Livesoundnak!