"Amikor felmegyek a szí­npadra, megváltozik minden egy varázsütésre": Interjú Deák Bill Gyulával!

írta szakáts tibor | 2010.11.02.

Magazinunk fennállása óta készültünk egy Bill interjúra, de valahogy mindig elmaradt, ám most, a 40 éves pályafutását ünneplő muzsikus abban a megtiszteltetésben részesí­tett minket, hogy lakásán fogadott... HRM: Azt mindenki tudja, hogy Kőbányán születtél, azóta is itt élsz, ami a kí­vülállók számára mindig is egy érdekes kerület, illetve környék volt. Milyen volt Kőbányán születni és milyen gyerekkorod volt? Csibész gyerek voltál? Bill: Nem voltam csibész, inkább rossz gyerek voltam. Igen, nem voltam jó gyerek. HRM: A szüleid hogy viselték? Bill: Jól viselték a szüleim. Négyen voltunk testvérek, három fiú és egy lány. HRM: A testvéreid milyen pályát választottak? Bill: Különböző dolgokkal foglalkoztak. Az egyik testvérem pincér, a másik áruszállí­tó volt, a harmadik pedig, konyhán dolgozott. HRM: Hogyan viszonyultak a testvéreid ahhoz, hogy Te művészember lettél? Bill: Fogalmam sincs, hogyan viszonyultak ehhez. HRM: Nem jött ez szóba közöttetek soha? Bill: Nem, nem. Nem szoktam Őket erről kérdezgetni. Egyébként az egyik öcsém, aki pincér lett, járt klarinétozni, komolyzenét játszott hangszerén, de egy idő után már nem volt kedve hozzá, úgyhogy abbahagyta. HRM: Volt egyébként a családodban, az őseid között olyan, aki már zenélt előtted? Bill: Nem. HRM: Van egy kényes kérdésem, amit éppen ezért kissé félve teszek fel és ha nem akarsz, akkor nem válaszolsz rá. Elég sok anekdota kering arról, hogy hogyan vesztetted el a lábadat? Bill: Ez már eléggé régen, tizenegy éves koromban történt. Orvosi műhiba volt sajnos. Fociztam és úgy megrúgtak a lágyékomnál, hogy keletkezett ott egy tályog. Megoperáltak, de trombózist kaptam és sajnos egy hét múlva le kellett vágni a bal lábam. Tudod, akkor még nem volt műér, meg ilyenek... HRM: Hogyan élted meg ezt kiskamaszként? Bill: Először eléggé rosszul, de aztán túltettem magam rajta, végül nem is lett különösebb problémám belőle. HRM: Hiszen tudjuk, hogy futballistának készültél annak idején... Bill: Futballoztam én tovább műlábbal és mankóval is. HRM: Ha ez a baleset nem történt volna meg, akkor... Bill: ...akkor biztos, hogy nem zenéltem volna... HRM: ...akkor most valamilyen focicsapat edzője lennél? Bill: Igen, vagy futballista lettem volna. Lehet, hogy a világ legjobbja, ki tudja? Ugyanis nagyon ment nekem a foci. HRM: Tényleg? Bill: Persze. HRM: Nemcsak, hogy Kőbányán születtél, de a pályafutásod is itt kezdődött el. Mesélsz erről egy kicsit, hogy hogyan találkoztál a zenével? Bill: Akkoriban, amikor elvesztettem a lábamat, mindenhova a világon, í­gy Magyarországra is bejött a beatzene - a Beatles, a Rolling Stones, az Animals -, ami nagyon megtetszett, úgyhogy elkezdtem foglalkozni a zenével. Úgy éreztem, ez egy kiugrási lehetőség számomra, ráadásul többen is azt mondták, van hozzá tehetségem. 1960-ban a Pongrácz útra költöztünk, ahol a szomszédságunkban lakott egy olyan roma család, melyben a papa cimbalmos volt. Egyszer csak vett a fiának egy gitárt, mi pedig elkezdtünk muzsikálni, Ő gitározgatott, én énekeltem, mindezt persze a lépcsőházban, a lakók meg kiabáltak, hogy hagyjuk abba... (nevet) HRM: Melyik volt az első emlí­tésre méltó zenekarod? Bill: Egy kőbányai csapat volt, amit mi alakí­tottunk Sztár néven. Ezzel a zenekarral úgynevezett ORI engedélyt is kaptunk, vagyis 1968 körül - ha jól emlékszem - már hivatásos előadó voltam. HRM: Játszol valamilyen hangszeren? Bill: Nem! Kicsit gitározgatok, de csak magamnak. HRM: Tanultál valakitől énekelni? Bill: Három hónapig jártam énektanárhoz, de otthagytam, mert mindenáron azt szerette volna, ha operaénekesként tanulok tovább az erős hangom és a nagy hangterjedelmem miatt, én azonban nem éreztem azt, hogy operaénekes lennék. Mindettől függetlenül, nagyon tisztelem és szeretem az operaénekeseket, Pavarotti, Mario Lanza, Enrico Caruso pedig nagy kedvenceim. HRM: Ha kaptál volna felkérést egy közös előadásra valamelyik operaénekessel, vállaltad volna? Bill: Á, nem! HRM: Amikor elindult az első komolyabb zenekarod, mekkora volt a beleszólásod abba, hogy milyen stí­lust képviseljen a csapat? Bill: Nekem volt két nagyon jó barátom, az Orszáczky Jackie és a Lakatos Bögöly Béla, akiknek volt egy közös zenekaruk. Elmentem az egyik bulijukra és tátva maradt a szám; úgy zenéltek és úgy énekeltek, hogy rögtön el is határoztam, felhagyok másnap az dalolással. Aztán hál Istennek, sokak örömére, mégsem hagytam abba. Ők már akkor tolták a rhythm and blues muzsikát és a Luxemburg, valamint a Szabad Európa rádiókból is ezt hallottam. Nagyon megfogott ez a stí­lus, nem is volt kétséges, hogy mit szeretnék játszani. Persze, ez nem csak egy stí­lus, hanem egy életérzés is. Aki a Rózsadombon született, az nem tudja mi a blues... HRM: Ahhoz, hogy valaki kis hazánkban érezze a bluest, Kőbányán kellett születnie? Bill: Nem, nemcsak Kőbányán kellett ahhoz születni, de bele kellett kerülni olyan élethelyzetbe, ami hitelesen kihozza ezt az emberből. Aki nem kapott igazán az élettől, az nem tudja mi a blues... HRM: A Sztár után jött a következő állomás a pályádon. Hogyan találkoztál a Hobo Blues Banddel? Bill: Póka Egon barátom akkoriban jött haza egy külföldi munkából, Ő ismerte Hobót, aki szervezett pár bulit. Elmentem megnézni Őket, majd beszálltam egy-két dalra. HRM: Hányat í­runk ekkor? Bill: A hetvenes évek végén járunk. HRM: Hogyan lettél végül tagja a csapatnak? Bill: A HBB 1979-ben turnéra készült. Hobó természetesen számí­tott rám, de az ORI-ban azt mondták - függetlenül attól, hogy hivatásos előadóművészi engedélyem volt, amit annak idején ők adtak ki -, hogy nem vagyok szí­npadképes és nem tudnak engem elvinni a turnéra. Hobó erre azt mondta, ha í­gy nem, akkor hivatalosan bejelent tagként a zenekarba. HRM: És ebben a pillanatban szí­npadképes lettél... Bill: Mit lehet erre mondani? Hülyék voltak ezek... HRM: A magyar rock korszak hőskorát bemutató, talán leghitelesebb film a Kopaszkutya, amiben Te is szerepet kaptál. Milyen volt a kamerák előtt állni? Bill: Nagyon jól éreztem magam és úgy gondolom, a film is jól sikerült. Minden nagyképűség nélkül mondhatom, nekem volt az egyik legnagyobb sikerem abban a filmben; főszerepet kaptam és a gyerekek is nagyon szerettek minket. Talán mondhatom, akkor voltunk a legnagyobb sztárok. HRM: Ez egy szigorúan kötött szerep volt, tehát meg volt adva mit kell tenned, vagy improvizálhattál? Bill: Természetesen voltak elvárások a szereppel kapcsolatban, de azért kaptam szabadságot is, hogy kibontakozhassak és magamat adhassam. HRM: Hogy érezted, kellett Szomjas Györgynek akkor kompromisszumokat kötnie ahhoz, hogy egyáltalán bemutassák a filmet, vagy minden elképzelését a vászonra tudta vetí­teni? Bill: Azokban az időkben biztos, hogy kellett valamennyi kompromisszumot kötnie. Érdekes, hogy bár a film kijött, a zenei anyag nem jelenhetett meg lemezen. HRM: Nem sokkal később érkezett egy újabb felkérés, ami nem feltétlenül kapcsolódott szorosan a szűkebb értelemben vett szí­npadi zenéléshez. Nemrég egy Varga Miklóssal készült interjúban azt olvastam, hogy neki a karrierjében a legnagyobb áttörést az István a Király rockopera jelentette, holott Ő "csak" a hangjával szerepel a műben. Neked mi erről a véleményed? Bill: Én nem a Varga Miki vagyok. Én már akkor sztár voltam a Hobo Blues Banddel, amikor ezt a felkérést kaptam, talán a legnagyobb sztárok voltunk akkor a stí­lusunkban. Nagyobb sikerünk volt, mint a P. Mobilnak, az Eddának, vagy az akkor már leszálló ágban lévő Piramisnak. Hála az Istennek! HRM: Akkor mondhatjuk azt, hogy az István a Király rockopera nyert azzal, hogy Deák Bill Gyula énekelt a műben? Bill: Ezzel természetesen én is nyertem, hiszen olyan emberek is megismertek, akik addig nem tudták, ki vagyok. Gondolok itt olyanokra, akik nem feltétlen a rock vagy blues közönségből kerültek ki; olyan emberek is megszerettek, akik nem nagyon kedvelték előtte a könnyű műfajnak e stí­lusait. HRM: Az István a Királynak volt abban szerepe, hogy később a Hobo Blues Banddel szí­npadra vittétek a Vadászat cí­mű művet? Bill: Nem tudom. A Vadászat egy nagyon jó album volt, de erről inkább a Hobót kellene megkérdezni, viszont ha engem kérdezel, szerintem ennek semmi köze egymáshoz. Már csak azért sem, mert az akkori zenésztársaim nem nagyon örültek neki, hogy elvállaltam a felkérést, de ez már a múlté... HRM: 1985-ben tényleg a csúcson volt a banda, amikor jött a hí­r, Deák Bill Gyula már nem tagja a HBB-nek. Mi történt? Bill: Nézd, ez már egy régi történet, amit nem szeretnék feszegetni. Történt, ami történt, egy a lényeg, akkor úgy döntöttem kilépek a Hobo Blues Bandből! Merthogy én léptem ki a bandából! HRM: Egyértelmű volt, hogy saját neveddel alakí­tasz zenekart ezután? Bill: Akkor ezen nem is gondolkodtam. Nagy törés volt számomra a válás. Eleinte a Kormorán zenekar kí­sért, akikkel két szólólemezt készí­tettem, majd úgy döntöttem megalapí­tom a Deák Bill Blues Band formációt. Most utólag visszagondolva, egyből meg kellett volna csinálnom a bandát, de akkor nem azért léptem ki a HBB-ből, hogy megvalósí­tsam a saját elképzeléseimet, hanem mert úgy alakultak a dolgok. HRM: Voltak időszakok, amikor hosszú évek teltek el anélkül, hogy friss albumod jelent volna meg. A Mindhalálig blues és a Bűnön, börtönön, bánaton túl között hét, a Bill kapitány blues cirkusza és a Hatvan csapás között szintén hét évnek kellett eltelnie, hogy friss anyagot tarthassanak kezükben a rajongók. Ennyire nem volt mondanivalód ezekben az időkben, vagy társakat nem találtál az új lemez kiadásához? Bill: Így alakultak a dolgok. Akikkel ezekben az időkben dolgoztam, nem akartak lemezt készí­teni. Hogy miért, azt ne tőlem kérdezd. Beszéltem erről a Koltay Gergővel, akivel elkészí­tettük a Hatvan csapást, ami aranylemez lett, majd jött a koncert, aminek a dvd-je szintén bearanyozódott és a Király meséi is erre a 'sorsa jutott'. Úgy érzem, ez egy jó folyamat. Most egy kis pihenő jön, de jövőre újra elkészí­tek Gergővel egy lemezt, még ezeknél is jobbat. Büszke vagyok minden munkámra, de nem vagyok magammal soha megelégedve és mindig jobbat szeretnék. HRM: Az albumaidon ugyan mindig is megmaradtál a blues gyökereknél, de lehet érezni erős különbségeket. Más volt a Rossz Vér, más a Babos Gyulával készí­tett anyag és megint más az í­ze a Koltai-műhelyben készült anyagoknak. Van beleszólásod a zeneszerzésbe, vagy rábí­zod az alkotókra, hogy merre vigyenek? Bill: Véleményem szerint az a legjobb, ha nem egyformák a lemezek. Tényleg nagy különbségek vannak az albumok között, de ez í­gy jó. HRM: Tudatosan keresed a zenészeket a váltásokhoz, vagy Ők találnak meg Téged? Bill: Ez változó. Érdekes, hogy a Hatvan Csapás albumra í­rt például Csillag Endre, a republicos Patai Tamás, de Hirlemann Berci és persze Koltay Gergő is. Ez nagyon jó dolog és szerintem ezért is lett olyan jó az album; a Hatvan csapás nagyon jó lemez lett, nagyot is robbant. Nagyon örülök, hogy a Gergőéket választottam! HRM: Jó volt Velük együtt dolgozni? Bill: Nagyon jó! Remélem, sokat tudunk még közösen együtt dolgozni! HRM: Velük készí­ted a következő albumot is? Bill: Igen, én Velük szeretnék dolgozni. HRM: Picit térjünk vissza a Hatvan csapásra. Sokan boldogok lennének, ha azt a karriert bejárhatnák, amit a Te munkásságod és életed jelképez, mégis a Hatvan csapás cí­mű lemezed cí­madó dalában erős keserűséget lehet érezni, ahogy visszaemlékszel a múltadra. Valóban úgy érzed, hogy ennyire hátráltatták annak idején az előbbre lépésedet? Bill: Nemcsak, hogy úgy érzem, de tudom, hogy húsz évet elvettek az életemből, az elmúlt rendszerben folyamatosan csak hátráltatták az előbbre lépésemet. Mindig azzal jöttek, hogy a fél lábam miatt nem vagyok szí­npadképes. Nézz fel a falra, nézd meg azokat az okleveleket! Mindig csak harmadik lehettem az összes szavazáson, akkor is, ha az egész szakmát leénekeltem. Azt gondolom, soha senki nem énekelte úgy és talán nem is fogja úgy énekelni a rhythm and bluest Magyarországon, mint én. Nem szeretnék nagyképűnek látszani, de én nem is magyar szinten énekelem ezt, hanem világszí­nvonalon. Nem magamtól találtam ki, sokan mondták már. HRM: Ha Deák Bill Gyula a tengerentúlon születik, mi lett volna belőle? Bill: Nem tudom, de sokan azt mondják, világsztár. Nemrég hí­vott az egyik ismerősöm, hogy Connecticutban most adtak le rólam egy riportfilmet a tévében. Nem láttam, de állí­tólag méltattak engem a műsorban. Ezen én is nagyon meglepődtem. HRM: Voltál Amerikában? Bill: Nem, soha. HRM: Nem is hí­vtak? Bill: De, felkértek már párszor, viszont kizárólag playback fellépésekre, amit én nem vállalok. HRM: Nincs lehetőség arra Amerikában, hogy élőben fellépj? Bill: Nincs, mindenki playback fellépéseket köt. Én nem! De szerencsére játszhattam John Mayall, Chuck Berry, Eric Burdon, Brian Adams előtt és mindig megálltam a helyem. HRM: Igen, ezt tudjuk, erről, van is egy legenda... Bill: Ez nemcsak legenda, valóban í­gy volt. Chuck Berry nem látta, hogy ki énekel a szí­npadon és megkérdezte, ki az a fekete ember, aki fent van. Persze volt némi igaza, hiszen akkor még a szakállam és a hajam is fekete volt (nevet). HRM: Ha már itt tartunk. Ha csak két nevet emlí­thetnél, akkor ki lenne az, akinek nagyon sokat köszönhetsz az életben és ki az, aki a legtöbbet tette azért, hogy ne juthass el idáig? Bill: Konkrét nevet nem tudok mondani, aki hátráltatta a karrieremet, nem tudok ilyenről. Akiknek nagyon sokat köszönhetek, hogy elindulhattam a pályámon, az Hobó és Póka Egon, akik odavettek a Hobo Blues Bandbe. Az igazi példaképem és barátom pedig, Orszáczky Jackie volt, akit minden idők legjobb magyar zenészének tartok, Ő volt a legjobb basszusgitáros és a legjobb énekes Magyarországon. Lejártam annak idején Syriusra és néha beszálltam énekelni, ami bizony nagy kiváltság volt. Ekkoriban kezdte el mondogatni Jackie, hogy én vagyok a magyar blues király. HRM: Hobóval a HBB sportcsarnokos születésnapi koncertjén újra együtt álltatok a szí­npadon, majd Te is elhí­vtad Őt és most ismét a vendéged lesz. Van valami a levegőben? Bill: A levegőben (nevet)? A levegőben az van, hogy hála Istennek nagyon jól megvagyunk egymással ismét. Sőt, ami már évek óta a levegőben volt, talán hamarosan realizálódik, szeretnénk elkészí­teni egy Hobó-Bill lemezt. HRM: Ez egy új Hobo Blues Band album lesz? Bill: Nem, ez egy Hobó-Bill lemez lesz. HRM: Ha ez összejön, lesz koncert is, vagy a polcra tehetjük majd csak fel a kiadványt? Bill: Természetesen lesz koncert. Csinálunk egy zenekart, akikkel felvesszük a lemezt és turnéra is indulunk, majd pedig egy nagy budapesti előadásra is készülünk. HRM: Magazinunk elsősorban hard rock, heavy metal irányultságú, hogyan viszonyulsz ezekhez a stí­lusokhoz? Bill: Nagyon szeretem a rockzenét! Én nem tradicionális bluest játszom, hanem rhythm and bluest, aminek sok köze van a rockzenéhez. Kedvenc énekeseim is rockénekesek. Ronnie James Dio a legnagyobb kedvencem, de nagyon szeretem David Coverdale-t és Chris Farlowe-t, valamint Bon Scott is nagy favoritom. HRM: Amellett, hogy közvetlen és barátságos ember vagy, elég kevés interjút adsz és ezekben szinte soha nem lehet olvasni a magánéletedről. Megtörhetjük ezt a hallgatást egy kicsit? Bill: Senki nem szereti, ha turkálnak a magánéletében, persze vannak kivételek... HRM: Keres a bulvársajtó Téged? Bill: Igen, szokott. Főleg a hatvanadik születésnapom körül kerestek sokat, de nemrég ismét el akartak csábí­tani az egyik főzőműsorba (nevet). Mondtam, hogy köszönöm szépen, de nem. HRM: Elvből nem vállalsz ilyen felkéréseket? Bill: Igen! Én nem adom el magam! HRM: Tudsz főzni egyébként? Bill: Nem tudok, de a feleségem a legjobb szakács a világon ... (nevet) HRM: November 19-én 40 év Blues cí­mmel egy életmű összefoglaló koncertre készülsz a Syma Csarnokban. Mire számí­that a nagyérdemű? Bill: Ha a Jó Isten is úgy akarja, akkor egy fergeteges bulira! Hí­vtam vendégeket is. Ott lesz Hobó, Póka Egon, Hirlemann Berci, Koltay Gergő, Tornóczky Ferike és Balázs Fecó, aki régi jó barátom, ráadásul egy nagy kötödés is van köztünk, akit Radics Bélának hí­vnak. Ő játszott együtt Bélával, akit én a legnagyobb magyar gitárosnak tartok. Bencsik Samu és Bartha Tamás a másik két nagy kedvencem, de Béla olyan kisugárzású ember volt, ami utánozhatatlan. HRM: Hosszú koncert lesz? Bill: Mindig úgy tervezem, hogy ne legyen hosszú egy előadás, de ezt nem sikerül betartani... Két, két és fél óra biztosan lesz. HRM: Ebben a hónapban töltőd be a 62. életévedet. Mit gondolsz, meddig utazik még Bill Kapitány Blues Cirkusza? Bill: A blues zene kortalan, lásd B.B. King. Bill Kapitány Blues Cirkusza addig utazik, amí­g az emberek szeretik, amit csinálok és amí­g a Jó Isten engedi, hogy í­gy szóljon a hangom, mint most. Amí­g bí­rom erővel és egészséggel, addig csinálom. HRM: Hány koncertet adsz egy hónapban? Bill: Ez változó. Általában tí­z körül, de volt olyan hónap a nyáron, hogy tizenhat élő fellépésünk volt. HRM: Nem fárasztó? Bill: De, sokszor fárasztó, viszont nem mindenkinek adatik meg az életben, hogy azzal foglalkozzon, abból éljen, amit szeret. Hozzáteszem, ez nem csupán a pénzről szól, sőt a pénz ebben egy szükséges rossz! Persze nem akarok félrebeszélni. Van, amikor a hátam közepére sem kí­vánok egy fellépést, de amikor felmegyek a szí­npadra, megváltozik minden egy varázsütésre. Látom az embereket, a gyerekeket, hogy örülnek és akkor tényleg minden megváltozik... HRM: Ha eljön majd az idő, amikor Te, vagy az Élet úgy dönt, pontot tesz egy karrier végére, hogy látod, van olyan énekes, akire Deák Bill Gyula rábí­zhatja az örökségét? Bill: Nem ismerek olyat, aki í­gy szeretné ezt a dolgot, mint én. Ezt nemcsak csinálni kell, hanem szeretni is és a szí­vből kell jönnie! Biztos vannak tehetséges emberek Magyarországon, de az élet dönti majd el, lesz-e olyan, aki folytatja a munkámat, lesz-e olyan egyéniség, mint Deák Bill Gyula, vagy Hobó, vagy Orszáczky Jackie. Én örülnék neki a legjobban, ha lennének! Persze van valami remény, hiszen van egy nagyszerű unokám, Deák Bill Gyuszika, aki Kőbányán az egyik sportklubban úszik, de az úszás mellett már gitározgat is. HRM: A végére egy olyan kérdés, amit szabadon értelmezhet a riportalany. Mit kí­ván Deák Bill Gyula? Bill: Azt kí­vánom, hogy ne nyúlkáljanak a kukába az emberek! Jobban éljenek, több pénzük legyen és ne csak a megélhetésre, hanem a kikapcsolódásra is! Legyen pénzük elmenni egy szí­nházba, moziba, koncertre, szórakozni, kikapcsolódni, egy kiló hús mellé tudjanak maguknak könyvet is venni! Tudjanak szépen lakni! Ezt kí­vánom! HRM: Köszönjük szépen a beszélgetést és nagyon sok sikert kí­vánunk a koncerthez és a további tervekhez is! Szakáts Tibor, Szöcske Fotók: http://deakbill.ning.com/, Hard Rock Magazin archí­vum