Koncert: King Diamond, Griffin, Thunderbolt-2006. május 14. Pecsa

Aki, kezében édes kisdedével, kiskutyáját, a kora nyári napsugár melengető pillantásai között sétáltatta, nem is sejtette, hogy az árnyas fák között megbúvó Petőfi Csarnok néhány órára egy sötét, félelmetes szeánsz helyszí­névé válik, melyet egy olyan hí­res-hí­rhedt személyiség celebrál, mint a dán horror-rock király, King Diamond. A meszelt arcú mester művészete nagyon közel soha sem tudott kerülni hozzám, de mivel a nyolcvanas évek albumait, Abigel,Theme, én is sokat hallgattam, úgy döntöttem ellátogatok a Petőfi Csarnokba. Az intézményhez érve szemem önkéntelenül is denevérrajokat keresve az eget pásztázta, de csak néhány fáradt, pihenésre vágyó madarat láttam. Plussz az időponthoz képest, (negyed nyolc) egy feltűnően üres pénztár részt. Beérve a terembe, a norvég Thunderbolt-ot találtam a szí­npadon, aki már bőszen izzí­totta a kb. 400 főnyi közönséget. Játékukat hallgatva leginkább az az érzés dominált bennem, melyet a legkevésbé szeretek. Nem éreztem semmit. Rendben voltak a dalok, jó volt a hangzás, Tony Johannessen hangjával sem volt semmi bajom, a muzsikusok is rendesen tolták a riffeket és dallamos szólókat, mégis...illetve mégsem. Ahogy Szakáts Tibi barátom megjegyezte, kialakult egy új műfaj, amit leginkább "tucatmetál"-nak lehetne hí­vni. Az őket követő Griffin már egy fokkal jobban tetszett. Dallamos, "old school", időnként Iron Maiden í­zű muzsikájuk lendületes, jó előadással kí­sérve fokozta tovább a hangulatot. Valamivel fél tí­z előtt a szí­npad zöld fényeinek sötétedése jelezte, hogy hamarosan kezdetét veszi Diamond mester showja. Az intro sí­ri hangjai alatt néhány csuklyás alak jelent meg a szí­npadon, kezükben fehér koporsóval, melyen a King Diamond életmű egyik kiemelkedő hősnőjének neve szerepelt: Abigail. Miután a porhüvely tartó a helyére került, a démoni alakok tovább folytatták elmélyült munkájukat és rácsokat szereltek a szí­npad legelejére, mintegy öt-hat nóta erejéig bezárva a hamarosan a deszkákra lépő csapatot. (vagy minket!) Legelőször a festett "démon", King Diamond jelent meg a deszkákon vészjóslóan hörögve, kezében legendás, csont mikrofontartójával, majd a többi muzsikus is elfoglalt helyét a pódiumon és belecsaptak... Az egykori Mercyful Fate énekese semmit sem változott az elmúlt, több, mint húsz évben. Festett, -ezáltal persze kortalan - arcán kí­vül egyéni, senki más által nem utánozható hangja, szí­npadi mozgása, félelmetes nyelvnyújtogatása, eszelős pillantása is a régi volt. Sikoltásai, melyek egy pillanat alatt változnak mély "dörmögéssé" ma is olyanok, mint az 1987-es "Abigail" idején. A program összeállí­tása is kedvezett a régi rajongóknak. Jó néhány dal elhangzott a kettős Abigail történetből, de többek között előkerült az "Eye" és a "Fatal Portrait" album egy-egy darabja is. A hangzás szinte tökéletes volt. Arányosan, szépen szólt az összes hangszer. Egyetlen kis problémám volt csak: a hangerő, mely időnként a tisztaság rovására ment. De hát ez már csak í­gy van egy heavy metal koncerten. Ez pedig az volt, a javából. Andy LaRocque és Mike Wead gitárosok az erőteljes riffelésen túl a dallamos, remekül felépí­tett szólókat is nagy magabiztossággal hozták. Hal Patino biztosan hozta az alap ráeső részét, és Matt Thompson dobosra sem lehetett semmi panasz. (Csak azt a dobszólót tudnám feledni) Összefoglalva ezzel az estével mindenki jól járt. Az is aki szereti a "mesélős horror rock" műfajt, aki egy kis múltidézésre, tinédzserkorának néhány órányi megidézésére vágyott, és az is, aki egyszerűen csak kí­váncsi volt a metal világának egyik legendás, őrült fazonjára. Brinyó Köszönet a Concertonak!