Egy zenész-próféta stand-up dramedy-je: Pain of Salvation, Beardfish, 2010.10.24., A38

Elnézést a cí­mért. Mármint a Beardfishtől. Hogy kimaradtak belőle. Pedig oroszlánrészük volt abban, hogy ez a hideglelős őszi este maradandó emlékké váljon a progresszí­v rock zenei naptárakban. Mármint a magyar naptárakban. Merthogy hiába a végeláthatatlan és pláne megfizethetetlen koncertdömping, ilyen progresszí­v csemegék ritkán kerülnek terí­tékre. Úgy értem, mint a Beardfish. Igény persze van rá. Csak néha nem elég nagy. Most szerencsére volt: sokan a svéd (mármint a szakállhalas) csodagyerekek miatt jöttek el a hajóra. (Egyébként tényleg van ilyen hal. Íme.) Teljesen megértem őket. Ugyanis - igyekszem mindenféle túlzás nélkül leí­rni - a Beardfish a progresszí­v rock zene egyik legí­géretesebb és legtehetségesebb csapata. Jelenleg. Később még többre is vihetik. Mert eredetiek... Aki nem hiszi, az hallgasson utána. Most: Ezt, szerencsére, a koncerten is eljátszották. De előtte még az újlemezes, instrumentális Awaken The Sleepinggel robbantottak. Az A38, méltón régi nagy hí­réhez, tökéletes hangzást biztosí­tott (a svéd hangosí­tók segí­tségével). Magyarul, kiteljesí­tették a nappaliban néhol elmélkedősnek tűnő Beardfish-muzsikát, amihez olyan profán okok is hozzájárultak, hogy jól feltekerték a volume gombot. Az hagyján, hogy minden hangszer kristálytisztán szólt, még az első sorokban is. A hangosí­tás dinamikussága, ereje csak még jobban aláhúzta a zenekar agilis, erőteljes koncertteljesí­tményét. Az otthonülős, introvertált, Beardfish opusok hatására zajló mentális utazások alatt a svéd együttes zenéjének érzelemgazdagságában, sokszí­nűségében, kifinomult iróniájában lehet elmerülni. Élőben viszont visszakézből taccsra vág a hangjegyekből áradó intenzitás: egy Motörhead koncert se sokkal pörgősebb, mint a svédek őrületes előadása. A fene a közhelyekbe, de ha egyszer az volt?! Igen, őrületes. Úgy mint: jó, újszerűen zseniális, kaotikusan pörgős és felemelő. Úgy mint: katartikus. A megcélzott hatás nem volt alábbadva az eufóriánál. Persze nem volt mögötte semmi nagy, átfogó terv, látványelemek vagy miegymás. Csak zenéltek. És pont ezért volt zseniális. Szóval, az Awaken The Sleepinggel robbantottak. Robert Hansen basszusgitáros már ekkor megőrült, egészen sajátos mozgáskoreográfiával kí­sérve vaskos basszusgitár-futamait. Mint amikor később a PoS a Linoleum során őrjöngött, a szőke szakállas Hansen rúgkapált, headbangelt, hajladozott, ésatöbbi. Mindezt a szí­npad közepén - Rikard Sjöblom énekes-gitáros-billentyűs ekkor még bal oldalt, kétszintes szintetizátora mögött, ülve pötyögte rajta a talpalávalót. Amikor belecsaptak a The Hunterbe, még mindig balfélről vezényelte a koncertet, ám megcsillantotta énektudását is. A Jack Black hasonmásversenyen sem esélytelen Rikard orgánuma a 2006-os 'The Sane Day' óta is sokat fejlődött, és hiba nélkül hozta a leheletfinom váltásokkal és érzékeny dallamokkal megspékelt énektémáit. Amiből a Hunterbe is jutott jó pár. A következő számnál aztán átváltott gitárra, és kb. háromnegyed órás előadásuk alatt többször úgy kieresztette hangját, hogy csak lestem. Gondolom, nem csak én, mert elég megerőltető lehetett nem élvezni a Beardfish koncertjét. Még úgyis, ha valaki most találkozott először muzsikájukkal, Sjöblom már-már musicales melódiái bőven nyújtottak fogódzkodót. Mint például a szintén a 2008-as mesterművükről, a 'Sleeping In The Traffic Part II'-ről elővezetett Into The Nightban. Néha Jon Olivára emlékeztetett a zenekarvezető: ugyanaz a multitalentum, a nyers hangi erő, a zongorához való vonzódás, a dallamérzékenység, csak éppen a progresszí­v rockban. És ugyanaz a természetesség. Érdemes volt megnézni, ahogy a svéd fiatalok tökéletes összhangban éltek a szí­npadon. Az ő progresszivitásuk nem technikai bravúrjaikból ered. (Persze abból is.) Egyszerűen érzik, amit játszanak. Legalább akkora figyelmet szenteltek a látványos játéknak, mint magának a hangszerüknek. Miközben egy hihetetlenül műfajtudatos zenét prezentáltak. Iróniájukhoz az ilyen zenei fricskák is hozzátartoznak. Amikor tudják, hogy mit várna a hallgató, milyen hangjegyre milyen másik következik, elvileg, akkor ők egy pillanatra megállnak, majd mást játszanak. Elég volt csak rápillantani ilyenkor az összemosolygó David Zackrisson gitárosra és Magnus Östgren dobosra. Mit ne mondjak, élvezték. A konceptalbumaik legjobb számaiból válogató Beardfish koncepciója egyszerű és hatásos volt: jönnek, játszanak és győznek. Amiben, meglepő módon, egyik fő fegyverük egy új szám volt: a márciusban megjelenő sorlemezükről a The Platform. Nos, ha a többi 6 szám is ilyen minőségű lesz az albumon, akkor akár a 'SITTP2'-t is lekörözhetik. Gyors és fülbemászó gitártéma nyitányként, tiszta metal, majd a szokásos beardfishi komplexitás és Sjöblom-dallamok. Kb. fél perc alatt lekenyerezett a szám, hatalmasat szólt a perfekt hangosí­tásnak köszönhetően. Plusz mert a koncerten a gitárok váltak a domináns hangszerré, mí­g a lemezen inkább a szintetizátor tolakodik előtérbe: és ez tökéletes kiemelte a Platform csodálatos gitártémáit. Sajnos, a zárásképpen elővett, "5 éve nem játszott" The Summit véget vetett a progresszí­v csodának. Habár a koncert után Rikard mondta, hogy szí­vesen visszajönnének bármikor, ha hí­vják őket, azért tudjuk, hogy ez nem túl esélyes. Maximum ugyaní­gy, előzenekarként. Úgyhogy, mivel Rikard kí­vánsága - ahogy azt a 2009-es lemez cí­madó dalában megfogalmazza, amelynek hörgés-részét élőben is tökéletesen eltolta - hogy ő jelentsen valaki számára mindent, azt kí­vánom neki(k), hogy sokak számára jelentsenek, majdnem mindent, legalábbis zeneileg. És akkor talán a jövő évi album turnéján viszontláthatjuk őket. Setlist: Awaken The Sleeping / The Hunter / Destined Solitaire / Into The Night / The Platform / The Summit Gildenlöw mester szerencsére gyakrabban kalauzolja el felénk aktuális kompániáját. Azonban fellépésük ezúttal a szokottnál is különlegesebbnek í­gérkezett: az új lemezükkel sok rajongójuknál befürödtek, í­gy bizonyára mindenki kí­váncsi volt, hogy szuperálnak majd a friss szerzemények élőben. Pedig nem lett rossz album a 'Road Salt One', csak éppen piszkosul személyes: ahogy azt "a saját útját járó művésztől" még közhely szinten is elvárja mindenki. Ja, hogy a Pain of Salvation egy zenekar? Élőben igen. De még mennyire. Viszont a stúdióban Gildenlöw az úr. Egyébként a szí­npadon is. Hogy mennyire, az az újlemezes számoknál lett egyértelmű. Persze, csak szimbolikusan. De előtte még egy kiadós időutazás várt a PoS fanokra. Az élőben 5 tagúra bővült zenekar az Of Two Beginnings - Ending Theme párossal kezdte meg idei szeánszát, ami - előrebocsájtom - közel tökéletesre sikeredett. A kb. 500 fős közönség által együtt énekelt Ending Theme kiváló koncertkezdésnek bizonyult, még ha pörgősebb nótát is el tudtam volna ide képzelni. Ám a magasztos refrén mindent vitt, no meg ennyi irónia, hogy ezzel kezdjenek, mindenképp kell egy PoS koncertre. Habár a zenekart több tagcsere tizedelte meg mostanság, a szí­npadon ebből mi sem látszott. Leszámí­tva, persze, az új arcokat, akiknek viszont nem okozott gondot a beilleszkedés. Léo Margarit dobossal már a 'Scarsick' turnéján is találkozhattunk, Per Schelander basszusgitárossal még nem, aki ezúttal a bal oldalon tépte Gildenlöw testvérének, Kristoffernek a témáit. Habár a vokálozásból is jócskán kivette a részét, túl sok pluszt nem adott hozzá a zenéhez. Jobb oldalt, a rasztás-félmeztelen Johan Hallgren gitáros viszont igen, aki a szeppent iskolásfiúra emlékeztető, ám annál fülbemászóbb témákat prezentáló Fredrik Hermansson billentyűssel és Léo val is sokat kokettált. És hát persze Daniel. Mit mondjak, elemében volt. A Linoleum előtt egy kb. 5-6 perces stand-up comedy miniszámot vágott ki, főként a svéd közönséget szekálva. Nekünk is el kellett játszani, hogyan "élvezik" a koncertet az északiak: hallgatni a Linoleum vérbő ős-rock riffjét, keresztbe fonni a karokat, és közben okosan bólogatni: "Ez jó". Mindenki vette a lapot, és érdekes módon a baromi hosszú "szünet" sem ültette le a koncertet. Mert Daniel tényleg vicces volt. Amikor nem intellektuális és előadói sármjával szórakoztatta a nagyérdeműt, akkor is nehéz volt nem rá figyelni, hiszen pl. Hermansson emelvényén is egész sok időt töltött gitározással. Ebben a fénytechnika is segí­tségére volt: a koncertkezdésnél pl. alulról világí­tották be a némi füstbe burkolózó, mozdulatlanul álló zenészeket, de később is nagy figyelmet fordí­tottak arra, hogy különböző úton-módon "misztifikálják" Gildenlöw-t és társait (főleg az előbbit), a szí­npad hátuljában elhelyezkedő lámpasor segí­tségével. A drámai előadás és okos "stylist-fogások" párhuzamosan érvényesültek a még önmagukat és zenéjüket is kigúnyoló humorral. Arról az idióta (?) Daniel-copfról nem is beszélve... (Talán elvesztett egy fogadást?) A performansz sarkalatos pontjai a nagyon régi és a nagyon új számok blokkjaira épültek, jól reprezentálva a zenekar "hardcore progresszí­v" és "kommerszebb" oldalát is. Erre reflektálva konferálta fel Daniel az epikus Ashest, azoknak ajánlva a számot, akik szerint a Pain of Salvation ma már túl egyszerű zenét játszik... Ebbe a vonulatba (úgy értem, az Ashes-ébe) tartozott még a People Passing By, a Winning A War és a The Perfect Element is, amik bizonyára minden régi rajongónak felejthetetlen perceket hoztak (főleg ez utóbbi során felhozott 3 dobbal, ami a koncert lezárásánál kapott szerepet). Az újak pedig... szerintem mindenkinek. Legalábbis szeretném ezt hinni. Ugyanis sokkal nagyobbat (szerintem: még nagyobbat) szóltak, mint lemezen. A Linoleumban talán senki nem kételkedett, hogy koncerten tökéletesen fog működni, ám valószí­nűleg már sokan a 'Road Salt One'-t nyitó No Waynek sem sokan szavaztak volna bizalmat. Hiba lett volna, bizony. Energikusabban, pörgősebben, hogy azt ne mondjam, metalosabban játszották az új dalokat, mint lemezen. A No Way élőben: stí­lusos és elegáns, megkapó és bájos dal. Előkelő. Mint az idei számok köré épülő show. Gildenlöw úr számára behoztak egy szónoki emelvényt, ahonnan a prófétai pózba beálló mester előadta a cí­madó dalt. Teátrális gesztusok, hangulatvilágí­tás, és azok a hihetetlenül intim dallamok... Perfekt. De tényleg. Nem kell sortűz, ondóágyú vagy két tonna konfetti a hatásos show-hoz. Csak némi kreativitás. És Gildenlöw előadói géniusza. Az emelvényről tovább folytatta komikusi műsorát. Megkérte a technikusokat, hogy kapcsolják be "az örökkévalóság digitális nagyzenekarát", majd a filozófiai hangvételű Of Dust is lepörgött. (A Sisterst azért nagyon hiányoltam.) Utána pedig, azonosulva szerepével, bibliai nyelvezeten előadást tartott a PoS sikeréről, és arról, hogyan fogják megrohanni a rajongók a merch pultot, felvásárolva az összes pólót. Valahogy í­gy kell önreklámot csinálni... A kí­vánt hatás elérésének érdekében talán még pár számot bevehettek volna a számlistába a 'Remedy Lane'-ről, de ez lehet, hogy csak az én bajom volt. Hiába, mindenki azt a lemezt szereti a legjobban, amivel megismerte az adott bandát. Az Undertowért és társaiért viszont a Diffedentia maximálisan kárpótolt: az í­zig-vérig modern lét-himnusz hallatán a PoS le se tagadhatná, hogy a 21. században él és alkot - mesteri kortárs darab. Daniel aztán később is reagált a kor kliséire: mivel a Pain of Salvation úgy gondolja, hogy a ráadások is ilyen klisévé váltak, ők pedig az a banda, akik ezt visszautasí­tják, í­gy csak akkor jönnek vissza, ha a közönség azt tényleg igényli. Ez a kis elejtett megjegyzés aztán tökéletesen működött: nemcsak hatalmas hangorkán, de kitartó visszataps csalogatta újfent a szí­npadra a zenészeket. Akik aztán egy kis örömzenélésbe kezdtek. Eleinte ez "lent" is maximálisan "átjött": Gildenlöw Pink Floyd-i szépségű és hangulatú, hipnotikus szólója külön élményszámba ment, az azt követő totál szabad jammelés viszont kissé túl hosszúra nyúlt. Közben Daniel beült a dobok mögé, és előbb Johan foglalta el az énekesi posztot - egy idő után már az okozta az igazi élvezetet, ahogy néztük, ahogy a zenészek egymást nézik, és próbálják kitalálni, hogy mit játsszanak, vagy mivel rukkoljanak elő. Bár hallottam már élvezetesebb jammelést is, azért érdekes volt látni, ahogy ott helyben improvizáltak a svédek. Végül egy feldolgozást kaptak elő, a Nights In White Satint a The Moody Bluestól, amiben Léo énekelt, aki valljuk be, a középtartományokkal eléggé küszködött, aztán viszont szépen kieresztette a hangját. E helyett azért nyugodtan mehetett volna az Undertow vagy éppen a múltkor is elmaradt Cribcaged. Azonban a következő feldolgozás mindenért kárpótolt. Mivel a mai napig nem bocsájtottam meg magamnak, hogy - igaz pénzügyi okokból, de - nem mentem el a budapesti Leonard Cohen koncertre, í­gy kifejezetten jól esett a szí­vemnek, hogy Párizs után nálunk is eljátszották a Hallelujah-t. Ami, igen, giccses volt. Na bumm. Ellenben tökéletesen működött. Daniel minden jelenlévőt megkért, hogy üljön le a földre, majd a zenekar is ugyanezt tette a szí­npadon. A kizárólag billentyűvel előadott, együtténeklős Cohen-himnusz méltó (és sokadik) érzelmi csúcspontját szolgáltatta ennek az estének. Ezt is csak Danielék húzhatták meg... "Hol találtok még egy ilyen bandát?" - kérdezte az énekes-gitáros-dobos-dalszerző-zseni a koncert végén. "Szóljatok, és mi akkor befejezzük." - ironizált. Hát, Daniel, sehol. Úgyhogy kí­váncsian várjuk a következő lemezt. És a turnét. Setlist: Of Two Beginnings / Ending Theme / People Passing By / Linoleum / Ashes / Diffidentia / Welcome To Entropia / Winning A War / No Way / Road Salt / Of Dust / Kingdom Of Loss / Falling / The Perfect Element /// Jammelés / Nights In White Satin / Hallelujah Tomka Képek: T T Köszönet a Livesoundnak!