Kiss Muck, fáj! - WASP életmű II. rész

írta TShaw | 2010.10.26.

Az 1992-es 'The Crimson Idol' lemez sok szempontból véglegesen rányomta bélyegét a Wasp munkásságára. Blackie a turné végén elvesztette az édesanyját, ezáltal még erősebbé vált a kapocs közte és az általa kitalált Jonathan Steel között. Az élő ember és a karakter közötti viszony elmélyült, olyannyira, hogy Blackie újra albumot akart áldozni az előző lemezen megkezdett történetnek, eredetileg szólóban, de végül mégis Wasp név alatt... A 'Still Not Black Enough' a Raw Power kiadó égisze alatt jelent meg, igen zavaros körülmények között, mivel a lemez az Egyesült Államokban csak egy évvel az eredeti kiadás után jelenhetett meg, vagyis 1996-ban. Az album gyakorlatilag az első olyan megnyilvánulása lett a Wasp-nek, amelyen már tudatosan nem törekednek a siker felé, helyette egyfelől a saját maguk ötleteinek megvalósí­tása, illetve a közönség igényeinek kielégí­tése a cél. Ahogyan az előző lemez esetében, úgy itt is Bob Kulick segí­t Blackie-nek a minél jobb dalok felvételében. Maga a lemez alapvetően egy kellemes, de semmi esetre sem kiemelkedő hallgatnivaló. Egyetlen relatí­ve emlékezetes pillanata a Somebody to Love, mely a Jefferson Airplane egykori kislemez dalának a feldolgozása. Ennek ellenére az album dalai kivétel nélkül hozzák a Wasp hagyományait, í­gy bár egyértelműen nem fogja megváltani a világot, csalódni sem fog benne az, aki Blackie jellegzetes hangjára vágyik. Tisztességes és korrekt album, de semmi több. Érdekes módon a 'Crimson Idol' fennköltségét is összetettségét sem viszi tovább, ám van két akusztikus szerzemény - Breathe és I Can't - melyek kellemes meglepetést okozhatnak a kí­váncsi hallgatónak. Kislemezként a Goodbye America és a Black Forever jelent meg az albumról. 1997-re azonban karakteres változás ment végbe a banda zeneiségében. Aktuális lemezük már cí­mében is megbotránkoztató, a rajta lévő dalok pedig Blackie énekstí­lusát leszámí­tva sokkalta keményebbek és nehezebben értelmezhetőek, mint az addigi szerzemények. A 'Kill Fuck Die' album erős indusztriális behatással bí­r, köszönhetően talán Bob Kulick távozásának és Chris Holmes visszatérésének. Hogy az albumnak van-e konkrét koncepciója, azt igen nehéz megmondani - talán még Blackie sem tudna erre válaszolni. A dalok azonban látszólag egy téma, a fájdalom és a kegyetlenség köré csoportosulnak, í­gy a 'KFD'-t nyugodtan nevezhetjük a leggótikusabb Wasp lemeznek, ami valaha is napvilágot látott. Nem is meglepő, hogy Blackie szerint a lemezt az Apokalipszis most cí­mű film inspirálta (ez különösen a nyolc perces zárótétel alatt válik nyilvánvalóvá). Az sem letagadhatatlan persze, hogy az albumra hatott az adott kor zenei divatja. Mint minden egykori klasszikus banda, a Wasp is megpróbált igazodni a trendekhez, ám ezt sikerült önmagukhoz annyira hűen tenni, amennyire csak lehetett. Nem rossz lemez a 'KFD', de ne ezzel tessék megismerkedni a zenekarral... A 'KFD' relatí­ve sikere nagyban elősegí­tette, hogy a 'Double Live Assassins' cí­mű, kiváló koncertanyagot éppen ezen a turnén vegyék fel és adják ki. Ahogyan azt láthattuk, a 'KFD' album sikeresen ötvözte a divatos zenéket a banda régi hagyományaival, 1999-ben azonban Blackie is megbicsaklott a zene- és dalszerzésben. Ekkor alkotta meg a Wasp egyetlen igazi botrányalbumát, a 'Helldorado'-t, melyen egy olyan zenei momentumhoz nyúlt hozzá, ami alapjaiban határozta meg a csapat muzsikáját - a saját hangjához. Blackie, bár továbbra is süví­t, éneklése egyértelműen sokkal extrémebb végletekbe nyúlik, mint eddig, ezt pedig a maga korában sem a rajongók, sem a kritikusok nem tolerálták. Utólag visszanézve a dolog érthetetlen, hisz a felvételeket hallgatva valóban egy relatí­ve erőlködő Blackiet hallhatunk, ám önmagában sem a zenei körí­téssel, sem vele nincsen semmi probléma. Előbbi tényező olyannyira rendben van, hogy a 'KFD' kissé szélsőséges és divatos megközelí­téséből semmit sem örökölt. Mindazonáltal a lemez nem lett kifejezetten sikeres, sőt. Ami azt illeti, én magam sem kedvelem. Valahogy azt érzi az ember, hogy a zenekar itt bizony sokkal primití­vebben prezentálja mindazt a sötétséget, amit korábban hitelesen és átgondoltan hozott létre. A 'Helldorado' nem lenne alapjaiban rossz lemez, de valamiért nem működik... Persze a 'Helldorado' turnéja is megért a maga idejében egy élő lemezt, mely a 'The Sting' cí­met kapta. Noha best of anyagot játszik rajta a banda, az anyag minősége erősen lehangoló, megszólalása erőtlen és halk. A Wasp az új évezredet a 2001-es 'Unholy Terror' cí­mű, az akkori kritikák szerint kissé szürkére sikeredett, rutinból megí­rt albummal köszöntötte. A lemezen vendégszerepel Roy Z gitáros, Bruce Dickinson és Rob Rock bárdistája, de a dalok javát ő sem menti meg az unalomba fulladástól. Kiemelkedő pillanatként talán a Who Slayed Baby Jean?, a lüktető Loco-Motive Man és a csendesen merengős Euphoria emelhető ki. Annak ellenére, hogy a lemez valóban egyhangú, ezek a dalok azért rengeteget emelnek a fényén. Az 'Unholy Terror' megí­télése legalább annyira vegyes és vitatott, mint a 'Helldorado'-é, vagy a 'KFD'-é. Igen érdekes albumtrióval van dolgunk a képükben, melyek relatí­ve kevés slágert adtak hozzá a banda bármikor elsüthető dalaihoz, de amellett, hogy kí­sérletező lemezek, nem törik meg feltűnően a zenekar örökös hagyományait. De szerencsére 2002-ben Blackie végre megemberelte magát, és újra letett az asztalra egy vitán felül jó albumot. A 'Dying For The World' lemez a modernkori Wasp munkásságának egyik fényes ékköve, melyhez fogható anyag talán a 'Crimson Idol' óta nem készült. Összegzi a csapat szokásos hangulatát a megelőző három lemez kí­sérleteivel, valamint némi hard rock feelinget ad még a recepthez. Az album sötét hangulatú, szokás szerint szinte már majdnem a sátánista megnyilvánulásokba hajlik. Az inspiráló erőt a WTC elleni 2001-es terrortámadás adta, Blackie az ottani áldozatoknak is ajánlotta a lemezt. Itt bizony sok hátborzongató témával van dolgunk. A Black Bone Torso egyértelműen a gótikus rockzene jegyeit viseli magán, a Hallowed Ground nyilvánvaló utalás az ikertornyok egykori helyére, a Revengence már-már zavarba ejtően agresszí­v, a Stone Cold Killert sem lehet félreérteni, a Trail of Tears pedig egy majd hat perces agónia, kicsit talán már a Cure-t megidéző stí­lusban. Blackie ennyire összetett albumot régen í­rt már. Agresszió, fájdalom, félelem, szomorúság, mind-mind jelen van a lemezen, a téma ráadásul sokkal komolyabb, mint Jonathan Steel élete. Különös album a 'Dying For The World'... A 2002-es lemez vitathatatlanul egy nagy inspirációs erő hatására jött létre, ebből az erőből pedig a későbbiekre is maradt raktáron. Blackie elkötelezettnek érezte magát a koncepciólemezek irányába, ennek eredményeként pedig 2003-ban nekifogott egy gigantikus sorozat, a Neon God létrehozásába. A kifejezetten nagyra nőtt koncepció első kifejtése a 'The Neon God: Part 1 - The Rise' cí­mű album lett, mely 2004-ben jelent meg. A történet főszereplője egy átkozott sorsú férfi, Jesse, aki rájön, hogy képes olvasni az emberek fejében, egyúttal befolyásolni a döntéseiket és a cselekedeteiket. A már-már tudományos-fantasztikumba hajló témához fennkölt zene társul. Blackie kiváló dalokat í­rt, több rövid átvezetővel megfűszerezve, melyekkel együtt a lemez 52 percesre nőtt. A dalok maguk messze nem olyan sötétek és nyomasztóak, mint régen, a zenei energia is a nyolcvanas évekre kacsint vissza a leginkább, nyoma sincs a 'Dying For The World 'sötétségének és agressziójának. A sorozat második része sajnálatos módon érezhetően megfáradt. Nincsenek zenei átvezetők, csak egymásra halmozott dalok, ráadásul a műsoridő alig 46 percre csökkent. Tagadhatatlan, hogy a Neon God nagyszerű ötlet volt és sok lehetőség rejlett benne, de Blackie ellustálkodta, vagy talán inkább megunta a nagyszerű ötlet megvalósí­tását. A második album már egyértelműen szürke, bizonyos pontokon kikezdi az ember idegeit. Kár érte, hisz az elképzelés tényleg remek volt... ...ráadásul a Neon God annyira kimerí­tette Blackiet, hogy a következő sorlemez felvételére három évet kellett várni. Ez lett a 'Dominator', melyet két évre rá követett a 'Babylon'. Utóbbi két albumot nyugodtan lehet egyszerre jellemezni, mivel bár minőségi alkotásokról van szó, ezek bizony már kisujjból kirázott lemezek, melyek relatí­ve rövid, nem túl tartalmas, de minőségi dallistákkal bí­rnak - bár a 'Babylon' kissé rövid mivolta ellenére még két feldolgozást is tartalmaz. Mindazonáltal kár lenne lehúzni ezeket a lemezeket. Kellemes hallgatnivalók lehetnek minden Wasp rajongónak, noha természetesen meg sem közelí­tik a nyolcvanas évek klasszikusait, vagy a kilencvenes évek kissé zavart, de érdekes munkáit. Történetünk utolsó fontosabb fordulata a 2010-es évek környékén jött el, amikor Blackie vallásos meggyőződésének jegyében átalakí­totta a koncertek programját, megszabadulva például a vérivástól és az Animal cí­mű daltól. Bár a bejelentése felkorbácsolta a rajongók kedélyeit, sokan egyetértenek abban, hogy maga az Animal nem is akkora dal, hogy fájjon az elvesztése. Megint mások Blackie viselkedését képmutatónak tartják, ugyanakkor, mint sok esetben, most sem mehetünk el azon tény mellett, hogy Ő nem egy átlagos rock zenész... Ezt bizonyí­tják az olyan lemezek, mint a 'Crimson Idol', vagy a 'Dying For The World'. 2010 decemberében a csapat újra Magyarországra látogat. Bí­zom benne, hogy sokan leszünk ott!
A korszak fontosabb diszkográfiája: 1995 Black Forever/Goodbye America - kislemez 1995 Still Not Black Enough - album 1997 Kill Kill Die - kislemez 1997 Kill Fuck Die - kislemez 1997 Kill, Fuck, Die - album 1998 Double Live Assassins Live - élő album 1999 Helldorado - album 2000 Saturday Night's Alright for Fighting - kislemez 2000 Best of the Best - válogatás 2000 The Sting - élő album 2001 Unholy Terror - album 2001 The Sting - Live at the Key Club, L.A. - DVD 2002 Dying for the World - album 2004 The Neon God: Part One - The Rise - album 2004 The Neon God: Part Two - The Demise - album 2007 Dominator - album 2009 Crazy - kislemez 2009 Babylon - album Vége