Csodák a szemeink előtt: Dark Tranquillity, Insomnium, Inception, 2010.10.14., Dürer Kert

írta Tomka | 2010.10.25.

Azért ez már régóta váratott magára. Anno, amikor legutoljára itt jártak, mindössze 45-50 percet kaptak a Soilwork előtt, 2008-ban pedig lemondták a turné pesti állomását, a túl nagy távolságra hivatkozva. Nyilván nem tudták mi vár itt rájuk. A 'Damage Done' lemezbemutató turnéján kaptak főműsoridőt utoljára, és teremtettek olyan hangulatot, ami máig az egyik legemlékezetesebb koncertjeim közé emelte azt. Persze, abban közrejátszott, hogy először és annak az ominózus-zseniális albumnak a turnéján láttam őket - az idei album kevésbé (de még í­gy is nagyon) tetszett, mint elődjei, és már negyedszerre tekintettem meg a Dark Tranquillity-t élőben. Mégis, az atmoszféra, a közvetlenség és a zsenialitás semmit sem változott 8 év alatt... Ám mielőtt elkezdődött volna a vörös démon vezényelte sötét csend-szeánsz, két előadás is helyet kapott a műsorban - szerencsére. Ugyanis mindkettő különleges koncert volt, nem csupán időhúzás a főattrakció előtt. Az estét nyitó Inception tehetséges budapesti fiatalokból álló, és bármilyen meglepő, de göteborgi metalt játszó együttes. A srácok a Century Media akciójának keretében kerültek fel a jelentősebb ismertséget biztosí­tó deszkákra, ugyanis a turné állomásain lehetett szavazni plusz egy előzenekarra, akik még a kevésbé befutott bandák közül kerültek ki. Egy Agregator vagy Casketgarden koncertje előzetesen bizonyára jobban megdobogtatta volna sok rajongó szí­vét, ám utólag szerintem nem voltam egyedül afeletti örömömmel, hogy a pimaszul fiatal együttes kapott bemutatkozási lehetőséget. Ugyanis maximálisan megérdemelték. A göteborgi riff-készlet szinte teljes panteonját felvonultatták számaikban, és a dalszerkezetek terén is mutattak már most olyan kreatí­v megoldásokat, amik akár egy-egy melodikus death metal sláger alapját is képezhetik majd. A mindössze két éve alakult Inception számai főleg részleteiben voltak nagyon fogósak, egy-egy dallamos zúzda bizony a közönséget is hamar beindí­totta, akik valószí­nűleg ugyanúgy "eredet-szűzként" érkeztek erre a bulira, mint én. A Delusion of Sanity c. szám viszont úgy ahogy van zseniális, ebben nagyon ráéreztek a melodikus death metal mindhárom összetevőjére a srácok. Az előadás egyetlen negatí­vuma a tagok megilletődöttsége, visszafogottsága volt, amit nyilván betudhatunk annak, hogy kultbandák előtt koptatták a deszkákat bemelegí­tés céljával. Némi mosoly, összenézés, és egy-egy szí­npadi botorkálás belefért, de ez ilyen tí­pusú zenéhez még kevés - remélem az Inception érezte sikerét, és a következő alkalommal már oldottabban, aktí­vabban fogják tépni a gitárhúrokat. 19 éves frontemberük, Papp Alexander szerencsére jobban élt a deszkákon, mint az egyébként technikailag nagyon ügyes gitárosok, és fiatalsága ellenére semmilyen hörgés nem okozott neki gondot. Néha Bodor András gitáros is "besegí­tett" neki - később talán komplexebben is kihasználhatnák a két énekes nyújtotta előnyöket, ahogy arra millió példát láthatunk mostanában a göteborgi szí­ntéren. Érdemes elugorni a zenekar MySpace oldalára, és belefülelni az olyan számokba, mint a koncerten is elhangzott Rupture és Neverwake. Ha továbbra is egészséges arányban keverik a melodikusabb részeket a beton-riffekkel, akkor bizony még hallani fogunk róluk a későbbiekben. Setlist: Dream Creator / Neverwake / Mind's Maze / Rupture / Delusion of Sanity / Sunset Sphere Ha a Dark Tranquillity választhatott magának tökéletes turnépartnert, akkor az az Insomnium volt. A finn brigád ugyanis olyan egyedi szí­nfoltot képvisel a melodikus death metal palettáján, hogy - tudtommal - soha nem jutottak túl az underground körökön. Viszont, aki szereti őket, az biztos, hogy nagyon - nem is csoda, hiszen ha valakit elkap egyszer az "álmatlanság-hangulat", akkor nincs menekvés. Ugyanis az Insomnium úgy tudja megteremteni azt a jellegzetesen melankolikus, őszi, kiábrándult, mégis érzelemteli atmoszférát, hogy közben soha nem téveszti szem elől a koncerteken is tökéletesen működő zúzda- és bulifaktort. A kétgitáros (plusz basszusgitár, ugyebár) felállású zenekar egyik nagy erőssége a hihetetlenül fogós és fülbemászó gitártémákban rejlik - a felvezető, szinte mindegyik számra jutó slágergyanús dallamok adják az Insomnium védjegyét. Habár szerzeményeik alapvetően nagyon hasonlí­tanak egymáshoz, mindegyikhez tudtak olyan megkapó gitártémát í­rni, amely megkülönbözteti a többitől. Elképesztő érzékük van a téli ködbe vesző hangulatvilág megteremtéséhez. A két Ville, Friman és Vänni baromi lazán és látványosan hozta ezeket a témákat, miközben a gitáros trió folyamatos közös, "összehangolt" headbangelése plusz látványelemnek is beillett. A kemény-lágy gitármelódiák mellett azonban soha nem szenteltem kellő figyelmet Markus Hirvonen dobosnak. Nagy hiba volt. Szerényen meghúzódva a háttérben, tökéletesen rendelte alá magát az adott dal tempójának, szerkezetének, dallamainak, miközben néha olyan komplex témákat vert szemforgatva-mosolyogva a cájgján, hogy el tudtam volna nézni egy egész este erejéig csak az ő játékát. A számlistát kizárólag legutóbbi két lemezük, a beszédes cí­mű 'Above The Weeping World'-re és a tavalyi 'Across The Dark'-ra fókuszálták, teljesen hanyagolva az egyébként egy hajszálnyival sem gyengébb 'In The Halls of Awaiting'-et és a 'Since The Day It All Came Down'-t. Személy szerint meghallgattam volna pár régi klasszikust finn testvéreinktől, de az újvonalas, még inkább közönségbarát szerzemények dallamorgiája nem adott időt a koncert alatt ilyen kí­vánságokra. A 2006-os és 2009-es lemezekről viszont minden slágerük elhangzott - kezdve az "új" korong nyitótriójával, ami a koncertkezdést is lefedte. Az Equivalence "majdnem instrumentális" felvezetője - leszámí­tva persze Niilo Sevänen irányadó hörgését - rögtön megadta az alaphangot, mintha csak kitárták volna időkapujukat, ahova belépve egy időn kí­vüli világba juthatott a tisztelt publikum. A Dark Tranquillity zeneiségét és a Katatonia atmoszféráját vegyí­tő brigád epikus himnuszai, élükön a Down With The Sunnal és a dallamos énektémákat is felvonultató Where The Last Wave Broke-al megismételhetetlen muzikális élményt jelentettek. Van valami nagyon felemelő - hogy ha jóleső túlzásokba akarnék esni, azt mondanám, transzcendentális - a zenéjükben, valami törékeny szépség, még az olyan tempós aprí­tásokban is, mint például a Mortal Share. De az Insomniumnál a durvulatok soha (!) nem mennek a dallamok rovására, í­gy alkotásaik bátran ajánlhatók bárkinek, aki szereti a fémzenét, és nem kap instant kiütést a hörgéstől. Szerencsére a tökéletes hangosí­tás is a pártjukat fogta, ami az egész estére jellemző volt - ráadásul a közönség is igazi hardcore göteborgi fanokból tevődött össze, de még milyen számban! A Dürer Kert nagytermében már az Insomnium alatt a sörös pultig ért a tömeg, amely mostani magyar bulikhoz képest szokatlan hangorkánnal és üdvrivalgással köszönte meg a stí­lus legjobbjainak koncertjeit. A zenészek arcán ezúttal pedig őszinte meglepetés látszott, se a finnek, se a svédek nem számí­tottak ilyen fogadtatásra. Manapság már ritka az ilyen: pláne az az őszinte élvezet és mosolyparádé, amely az egyébként szakasztott viking kinézetű zenészek arcán játszott. Így aztán tényleg elhittem nekik, amikor megí­gérték, hogy amint tudnak, visszajönnek. Merthogy nem járnak "gyakran" errefelé, az biztos. Ám addig is a komplett koncert, és főleg a zárásképp előadott, magasztos, nagy í­vű Weighed Down With Sorrow emléke, ill. az 'Across The Dark' lemez újbóli lejátszása segí­t áthidalni az időt. Nem csak az Insomnium esetében - a Dark Tranquillityre is megérte várni 3 évet. Setlist: Equivalence / Down With The Sun / Where The Last Wave Broke / The Killjoy / Weather The Storm / The Harrowing Years / The Gale / Mortal Share / Devoid of Caring / Weighed Down With Sorrow 10-15 perc késéssel, ami az átszerelés jegyében folyt, szépen csendben fellopakodtak a szí­npadra a Dark Tranquillity zenészei. Háttérben a kivetí­tő, hangulati meghosszabbí­tás gyanánt, ontotta magából a 'We Are The Void' tematikus képeit, videókat, átvéve a fénytechnika szerepkörét is. Martin Brändström billentyűs vezényletével rögtön bele is csaptak az újlemezes At The Point of Ignitionbe, és a közönség egy emberként vette fel a megadallamos szám lüktetését. Úgy látszik, a hazai közönségnek nem volt kifogása a 'We Are The Void' kevésbé eredeti, kommerszebb számai ellen - és meg kell mondjam, a koncert alatt nekem is elpárolgott minden ellenvetésem. Lehet, hogy a 11 dal nagy részéből nem válik majd örökzöld klasszikus, ám a szintetizátor térnyerése és a könnyebb befogadhatóság élőben még jobban a padlóhoz kent, mint a nappaliban. A The Fatalisttel már otthon se volt egy gramm probléma, a szaggatott riffek és az éteri zongora-dallamok kontrasztja pedig végképp felültette az előadást arra az érzelmi, hangulati és sebesség-hullámvasútra, amivel a svédek egész munkásságát, és annak legtöbb csúcspontját beutaztuk. A zenekar által rendszerint hanyagolt 'The Mind's I' kivételével minden album képviseltette magát ügyeletes slágerszámaival, főként a 'Damage Done' és a 'Fiction'. Mikael Stanne mester vokáljai az első két szám alatt még kissé rekedtesnek tűntek, ám hamar felvette a tőle megszokott világklasszis-teljesí­tmény szí­nvonalat, amit az elvárt frontemberi aktivitással egészí­tett ki. Így kell vezetni egy zenekart: ő a melodikus death metal Andy B. Franck-je (vagy fordí­tva). Egy percig sem maradt egy helyben, teljes átéléssel és erőbedobással tolmácsolta a hol ördögi, hol angyali dallamokat (több "éneklős" dal is előkerült az este folyamán), és folyton pacsizott az első sorokkal. A jelenlevők minden egyes tagjával sikerült elhitetnie, hogy valami különleges élményben van részük, bevonni őket a sajátos DT-világba - persze, olyan sok győzködést nem kí­vántak az egybegyűltek. Az a közönség, amely szintén jelesre vizsgázott minden tekintetben ezen az estén - és ezt Stanne is észrevette, ugyanis leginkább csak a "Fucking A" és a "Holy shit" szókapcsolatokat tudta ismételni pozití­v döbbenetében. A lelkes rajongótábor gyakran konferálni sem "engedte" a hangos skandálásaival, amin persze Mikael többször poénkodott, és rendre csendesí­tgette a közönségét, hogy az aktuális felvezetést vagy éppen viccelődést elmondhassa, amit betervezett a számok közé. A Damage Done, ill. a Monochromatic Stains c. örökbecsűjét ugyanolyan üdvrivalgás fogadta, mint a Focus Shiftet vagy a progresszí­v black metalból is merí­tő 'The Gallery' album cí­madó dalát. Számomra az idei lemez előképének tekinthető The Wonders At Your Feetnél, majd az azt követő, doom hatásokat is felvonultató Iridiumnál fordult végképp eksztázisba a koncert: előbbi hihetetlenül húzós dallamaival a slágerességet, utóbbi a maga 7 perces epikájával a különlegességeket reprezentálta tökéletesen. A túlvilági felvezetésű Iridiumot rendkí­vül eltalált és kreatí­v háttérvetí­tések egészí­tették ki: hiába, nem kell szupertechnika, csak egy kis ötletesség a zenén felül nyújtott élmény-pluszokhoz. A Shadow In Our Blood pedig végképp bizonyí­totta a 'We Are The Void' élő potenciálját: hiába adták fel részben a védjegyüknek tekinthető originalitást (félreértés ne essék, még í­gy is kilométerekről felismerhető az új lemez), baromi nagyot ütött a nyitódal a később elővezetett, mázsás súlyú Dream Oblivionnal egyetemben. Azt pedig senki ne sajnálja tőlük, ha ezzel a lemezzel szélesebb közönségréteghez sikerül eljutniuk. Mert megérdemlik. Az alapvetően best of jellegű koncert során mindenki meghallgathatta a kötelező slágerek mellett a saját kedvenceit: számomra ez a nagyon várt Misery's Crownnal jött el, ami tudtomon kí­vül időközben közönségkedvenccé avanzsált - bizonyára a hozzá forgatott klipnek köszönhetően. A ThereIn méltó újkori párja, amit Stanne félig-meddig ironikusan azoknak cí­mzett, akiket nem tudunk nem hiányolni. Ha volt ilyen személy a deszkákon Stanne mellett, akkor az egyértelműen a Niklas Sundin - Martin Henriksson gitárosduó volt, akiknek játékán jól meg lehetett figyelni, ahogy a technikai virtuozitást alárendelik az egyes daloknak, számszerkezetekknek, és lazán, szinte csuklóból hozták a komplex göteborgi riff-halmazukat. Az "új gyerek", a 2008-ban csatlakozott Daniel Antonsson basszusgitáros is zökkenőmentesen beilleszkedett a bandába, és a szí­npad korlátozott méretéhez képest rendkí­vül aktí­v koreográfiából is maximálisan kivette a részét. Az egész koncerten eluralkodó felszabadult és egyedi atmoszférát végül a Haven - Punish My Haven záróduó teljesí­tette ki: azért egészen hihetetlen, mennyire progresszí­vek voltak a szó eredeti értelmében a srácok pár évtizeddel ezelőtt. A ráadás aztán azt is bizonyí­totta, hogy zúzni sem felejtettek el, a visszajövetel alatt csí­pőből tüzelt Final Resistance, és a koncert végpontját jelentő Terminus mindenkit vagy a padlóhoz szögezett vagy ugrálásra késztetett. És ahogy 2002-ben, úgy most is az éji-gótikus hangulatvilággal megfertőzött, csodálatos ThereIn jelentette a csúcspontot - és ahogy körbenéztem, nem csak számomra jelentett katarzist a mindenki által énekelt klasszikus. Örültem, hogy Mister Stanne ezúttal több teret engedett tiszta énektémáinak, hiszen unikális orgánuma van, amit véleményem szerint még í­gy sem használ eleget (az újlemezes Her Silent Language-ét pl. nagyon szí­vesen meghallgattam volna). Tekintve a zenekar továbbra is növekedő népszerűségét, és kultbanda státuszát, még azzal a gondolattal is eljátszhatunk, hogy mi lenne, ha a kor trendjének megfelelően, ők is egy-egy album vagy korszak köré szőtt turnéra indulnának... Azért most sem kellett a régi éra kedvelőinek szomorkodniuk: a számlista kb. egyenlő mértékben adott helyett réginek és újnak egyaránt. A legszebb meglepetés pedig, amit a zenekar adhatott, hogy az újabb korszakokból (és főleg az idei korongról) elővezett számok ugyanolyan jól működtek, mint a jól bejáratott slágerek. A Dark Tranquillityben továbbra sem lehet csalódni, mondjon bárki bármit az új lemezről. És ez sokkal több, mint amit általában elmondhatunk akár a kedvenceinkről is... Setlist: At the Point of Ignition / The Fatalist / Damage Done / Lost To Apathy / Monochromatic Stains / The Gallery / The Wonders At Your Feet / Iridium / Shadow in Our Blood / Focus Shift / Icipher / Dream Oblivion / Misery's Crown / Haven / Punish My Heaven /// Final Resistance / ThereIn / Terminus (Where Death Is Most Alive) Tomka Képek: Karancz Orsolya Köszönet a Concertonak és a Skalar Musicnak!