A Vashegyen innen és túl: Blind Guardian, Steelwing, Bécs, Gasometer, 2010.10.16.

írta Hard Rock Magazin | 2010.10.22.

Habár nem egy tényező gyártotta bennem a prekoncepciókat egy esetleges Blind Guardian koncert kapcsán, mégsem tudtak visszatartani attól, hogy "átugorjunk" Bécs külvárosába, a négy évvel ezelőtti kellemes emlékekre apellálva. Legfrissebb sorlemezüket a régi ismeretség okán fel-felbukkanó elfogultság sem tehette hibátlanná, Hansi lenyí­rt sérója pedig beillett az öregedés-konszolidálódás szimbólumának - ám mindennemű kétkedést kb. egy, azaz 1 perc alatt oszlatott el az egyik legkreatí­vabb germán power metal brigád. Arról nem is beszélve, hogy a Gasometernél jobb koncerthelyszí­nt pár száz kilométeres körzetben elég nehéz lenne találni... Igaz, a sör- és egyéb árak nem éppen a magyar pénztárca méretéhez vannak szabva, ám a hely könnyű megközelí­thetősége (mármint Bécsen belül), tisztasága, nagysága, hangosí­tó berendezése, és nem utolsósorban a kellemes atmoszféra és az olajozott szervezés biztosí­tja a koncerteken felül és mellett is a tökéletes kikapcsolódást. A 2008-as Volbeat koncert nosztalgikus szí­nbe burkolózó és azóta még inkább rózsaszí­nűvé vált emlékei után megbizonyosodhattam róla, hogy nem csak a hosszú idő és a memóriám lágyí­tották el a szí­vemet. Ilyen kvázi-tökéletes körülmények között csattant fel a Steelwing introja, akik egy profin kivitelezett időutazásra invitálták a már ekkorra is szép számban összegyűlt bécsi heavy metalos rajongótábort. Persze, nem azért mert már két évtizede nyomják a nehézfém-nagyipart, hanem mert pofátlan nyugalommal vállalják fel kópia-zenéjüket, amibe ha egy eredeti hangjegy is beszüremkedne, az egész koncepciójuk összeomlásával fenyegetne. Valószí­nűleg a 80-as évek derekán megkaparintották Emmett doki machináját, és az első Maiden-turné után, amire elvetődtek, ide teleportáltak, majd az első tékából kikölcsönzött klasszikus koncertvideók beható tanulmányozása után felépí­tett szí­npadi koreográfiával elindultak koncertezni. Ahogy kedves olvasónk, Metalkari is megjegyezte, mintha csak a 22 Acacia Avenue klipjéből csöppentek volna a deszkákra - cicanaci, felvarrók és láncok, tetkók, bőrszerkó és szegecses öv, minden, ami egy megátalkodott heavy metal ruházati boltos álma. Plusz a szí­npadon világí­tó "szirénák", amik a szí­npadképet szí­nesí­tették, kiegészülve a kreatí­v fénytechnikával. Mindez pedig hiba nélkül szuperálna, ha éppenséggel a számaik nem lennének tök egyformák. Azért egy-két slágert nekik is sikerült összerántaniuk, í­gy a buli fele kifejezetten élvezetesre sikeredett, a múltidéző performansz másik részében viszont ezen dalok gyengébb kiadásait voltunk kénytelenek hallgatni. Pedig műsoruk igazán nem volt hosszú. A Headhunter és a Roadkill még kellemesen pörgős, dallamos koncertdalnak bizonyultak, viszont a Sentinel már inkább unalomba fulladt - ennek ellenére a bécsi közönség fenntartások nélkül bekajálta műsorát, és a róluk kialakult közhelyekkel ellentétben rendkí­vül aktí­van és hangosan éltették a mindössze tavaly alakult brigádot. Mindentől függetlenül, a Steelwing profin elővezetett szí­npadi mozgáskultúrája kellőképp lekötötte a figyelmet, és az első sorokból az is teljesen egyértelmű volt, hogy legalább annyira élvezik a zenélést, mint amikor 14 évesen látták Dickinsonékat koncertezni. Főleg a Hüvelyk Matyi méretű énekes, Riley tarthatott számot elmélyültebb figyelemre, könnyedén hozta a kötelező sikolyokat, sőt, néhol még rá is tett pár lapáttal a lemezen hallható produkciójára. Robby Rockbag és Alex Vega gitárosok ügyesen összehangolt ikerszólói, és a három gitáros közös, begyakorolt koreográfiája emelte még a produkció fényét. Remélem azért a következő lemezükre sikerül pár fogósabb, és egymástól megkülönböztethető dalt í­rni, különben óhatatlanul bele fognak süppedni a sokadvonal homályába. Mindenesetre, a Steelwing koncertje korrekt volt - se több, se kevesebb. Tomka Őszinte leszek: én már a Steelwinget is borzasztóan élveztem, í­gy remek hangulatban vártam, hogy kedvenc bárdjaim elmeséljék csodás történeteiket a Gasometer közönségének. 2000-2500 ember gyűlhetett össze ezen esemény alkalmából, s noha az osztrákok nem épp a heves vérmérsékletükről hí­resek, ezen az estén nem érhette panasz a rajongókat. Hiába, a csapat a német nyelvterületeken hatalmas népszerűségnek örvend, s mivel már négy éve nem vették be dalaikkal Bécsnek büszke várát, a fények kialvásakor a hangulat azonnal felforrósodott. Kissé érthetetlen számomra, hogy idehaza miért nem népszerű ez a formáció. A ma esti koncert minden egyes pillanatából sütött az igényesség, a profizmus, a minőség. Sokan temetik már a bandát, pedig számomra bebizonyí­tották, hogy igenis él még ez a zenekar, sőt, egészen hihetetlen formában képesek koncerten teljesí­teni. Gyakorlatilag az év egyik legjobb buliján lehettem ott, mely során sokszor a libabőr futott végig a karomon, akadt, amikor csak tátott szájjal bámultam, legtöbbször viszont boldogan énekeltem és headbangeltem együtt a sógorokkal. Noha az új lemez még eléggé friss, nem vitték túlzásba róla a dalokat Hansiék, egy igazi, korrekt best of-ot kaptunk, melyben az 'A Night At The Opera' album kivételével minden lemezt megidéztek. Érződött a setlisten, hogy odafigyelt a csapat arra, hogy a rajongók jól érezhessék magukat. Rengeteg sláger közül kellett választaniuk, és ezúttal egy pörgős, alapvetően a gyorsabb témákra koncentráló, ütős programot kaptunk, közel két órában, fölösleges szólóbetétek, időhúzások nélkül. A Guardian nem dolgozza ki olyan halálprecí­zen a mozdulatokat a szí­npadon, vagy ad elő előre begyakorolt koreográfiákat, mint a Hammerfall, nincsenek hatásvadász, kamu átkötő szövegek, mint a Sabatonnál, és az Edguy féle félórás énekeltetés sem része előadásaiknak. Itt a muzsika kapta a főszerepet. Tökéletesen, profin kitalált, felépí­tett és összerakott, látványos, varázslatos, mégis energikus és brutális power metal orgia volt ez a buli, amelynek épí­tőkockái mértani precizitással álltak össze. Noha már hozzászoktunk, hogy évek óta a War Of Wrath vezeti fel a csapat koncertjeit, Hansiék nem hagyhatták ki a kötelező ziccert, a hangfalakból az új lemez kezdőjének, a Sacred Worldsnek a dallamai csendültek fel, a sötétben kivonultak a deszkákra a muzsikusok, és hatalmas stroboszkób-sortűz közepette vágtak bele az epikus mesterműbe. A közönség legnagyobb örömére a főszerepet alapvetően a gyors dalok kapták a Gasometerben. A Welcome To Dying/Born In a Mourning Hall rendesen megdolgoztatta a nyakizmokat közvetlenül a program elején, ám szerencsére a melodikusabb, együtténeklős slágerekről sem feledkeztek meg a németek. A Nightfall, illetve a Time Stands Still gyönyörű képei a kivetí­tőn valósággal elvarázsolták az embert, s miközben a szemünk előtt sárkányok harcoltak, a zseniális refrének visszhangoztak az éjszakában.. A hangzás gyakorlatilag az első percektől kezdve kifogástalan volt, a komplex hangszerelésű témák remekül szólaltak meg. Hansi énekteljesí­tményét szintén nem érhette panasz, persze egy-egy helyen nem pont azt énekelte, amihez a lemezeken hozzászoktunk, de abszolút nem okoztak neki gondot a dalok, precí­zen, korrektül, ráadásul roppant szuggesztí­ven énekelt. Gyakorlatilag ő vonzotta a leginkább a tekinteteket, történeteit nem csak eldalolta, hanem átélte, sőt előadta a szí­npadon. Lelkesen és kreatí­van vezette a műsort, úgy ahogy kell, ahogy azt a BG meséi megérdemlik. A német nyelvterület okán persze az átkötők is németül hangzottak el, ám szerencsére meg lehetett érteni azokat. Nagyon közvetlenül, humorosan, kedvesen, arcoskodás és sztárallűröktől mentesen kötötte át a dalokat Hansi. Persze húrnyüvő társai is pozití­v benyomásokat keltettek. Marcus, illetve André nem a szaladgálás mesterei, de ők is bejárták a szí­npadot, gondosan, precí­zen játszottak, sok headbangeléssel, prí­ma hangulatban. Rájuk-rájuk pillantva mondjuk egyre több ősz hajszálat lát az ember manapság, nem éppen mai srácok már ők, ám az a pajkos, lelkes mosoly, ami André orcáján éktelenkedett, egészen megfiatalí­totta a gitárost. Persze a dicséret a "hátsó sor" munkásait is megilleti, Frederik Ehmke bebizonyí­totta, hogy remek választás volt Thomen Stauch helyére a doboknál, valamint a két "session-zenész" Matthias Ulmer billentyűs, ill. Oliver Holzwarth basszusgitáros is minden elismerést megérdemelnek. Többször is utalt arra Hansi, hogy legutóbb csak egy akusztikusba hajló programmal tudtak kiállni torokproblémái miatt, viszont azt is hozzá tette, hogy idén igyekeznek törleszteni a múltkori fémadósságot. Már az első pár dal szélvész döngöldéi kegyetlenül megzúzták a küzdőteret, ám a koncert közepén a Valhalla - Majesty duó akkorát ütött, hogy az ember tényleg azt hihette, hogy leszakad a nyaka a headbangeléstől. Lévén, hogy két óriási kedvencről van szó, az este talán legemlékezetesebb momentumai voltak számomra ezek, a fanatikusok pedig egy emberként énekelték a szövegeket, a hangulat pedig ekkor a tetőfokára hágott. Érezték a muzsikusok is, hogy ennyi sláger után egy picit pihentetni kell a népet, í­gy hát meghallgathattuk a Blood Tearst, mely nyugodt, lágy dallamaira már tényleg szükség volt. Mégis, ha egy apró változtatást lehetett volna tennem a setlisten, akkor ez lett volna az a dal, amely helyett mondjuk az A Past And Future Secretet játszattam volna a csapattal. A szí­npadra túl sok dí­sz nem került, viszont remek ötletnek bizonyult a fekete-fehér lemezborí­tó, illetve az előtte lévő kivetí­tő, mert í­gy egyfelől a nóták során alkalom adódott a hangulatos "dí­szí­tő" videók megtekintésére, másrészt ezek hiánya sem jelentett gondot, hisz a gyönyörű molinó piramisa tekintélyt parancsolóan magasodott fölénk. Az új albumot annak három legerősebb tétele képviselte, melyek egyértelműen helyt álltak a best of programban. Az A Voice In The Dark bátran nevezhető a legfrissebb Guardian-slágernek, melynek nem kellett szégyenkeznie az örökbecsű Imaginations From The Other Side előtt sem. Sajnos a koncert egyre inkább a végéhez közeledett, ám a ráadás méltóképp koronázta meg ezt a fantasztikus estét. Noha az örök kedvenc And Than There Was Silence nem került elő, a germán bárdok egy másik csemegét tartogattak nekünk a ráadás nyitásaként. A kivetí­tőn megjelenő hegedű, a homok, a kerék-szimbólumok, illetve a felcsendülő dallamok atmoszférája a mesés keletre repí­tett minket. Megelevenedtek a Perzsia Hercege c. film monumentális városai, és egy perzsa várúr mellől hallgathattuk végig a maga epikusságában zseniális Wheel of Timeot. A varázslatos tétel lassan bontakozott ki, majd teljesen megőrjí­tette a közönséget, és az este egyik "legkatartikusabb" élményét okozva ámí­tott el minden rajongót. Frenetikus nóta. Egészen más hangulatot képviselt a Bard's Song, mely a Guardian talán legismertebb dala. A muzsikusok akusztikus gitárokon, gyönyörűen adták elő a himnuszt, melynek sorait persze egy emberként énekelte a Gasometer - hiába, ez mindig is tuti koncertfavorit lesz ennél a bandánál. Ezek után persze mindenki már csak a Mirror Mirrorra várt, ám az este meglepetése következett. A 'Tales From The Twilight World'-en található Lost in The Twilight Hall speed-power őrülete újfent megdolgoztatta a nyakizmokat, csak ezt követően jött el a búcsú pillanata. A megkapó Mirror Mirror feltette az I-re a pontot: az újfent gyönyörű fényekben, csodaszép képek előtt muzsikáló bárdok elbúcsúztak tőlünk, és megköszönték szeretetünket, valamint a nyitottságot, amivel hallgattuk meséiket. Mit is lehet í­rni összegzésnek egy ilyen buli után? Semmi fölösleges énekeltetés, bohóckodás, időhúzás nem volt, csak zene, csak mesék, csak élmények, melyek azóta is megmelengetik a szí­vemet, ha eszembe jutnak. A Blind Guardian zseniális, varázslatos műsorral bizonyí­totta be ismét, hogy a power metal élcsapatának számí­tanak. Nem nagyon lehetett belekötni ebbe a buliba. Engem teljesen elvarázsolt. A koncert után még Andréval is sikerült összefutni, aki professzionális vezető lévén saját maga ellenőrizte a rakodást, sőt segí­tett is a roadoknak. Persze a rajongókra azért egy kis időt tudott szakí­tani. Az est további részében egy kis városnézés, és sétálgatás mellett beszélgettük meg Darkjedi barátommal élményeinket. Volt mit. Állí­tólag 2013-ban újra lesz Blind Guardian Open Air fesztivál... kötelező lesz kinézni, bár remélem, addig még többször viszonthallhatom Valhalla bárdjait. Ez a buli sem fog lemaradni az év végi listámról. Setlist: 1. Sacred Worlds 2. Welcome To Dying 3. Born In A Mourning Hall 4. Nightfall 5. Fly 6. Time Stands Still (At The Iron Hill) 7. Valhalla 8. Majesty 9. Blood Tears 10. This Will Never End 11. A Voice in the Dark 12. Imaginations From The Other Side Ráadás: 13. Wheel of Time 14. The Bard's Song - In The Forest 15. Lost In The Twilight Hall 16. Mirror Mirror MMarton88 Fotók: Tomka, MMarton88 Köszönet Bernhard Steinernek, Markus Wosgiennek, illetve a Planet.tt-nek és a Mamis-nak!