Maradványérték - 2010. október

írta TShaw | 2010.10.13.

Bár a Maradványérték nem egy tematikus rovat, az októberi rész majdnem a glam metal hónapja lett, végül viszont mégis sikerült összehoznunk a hosszú idő óta talán legszí­nesebb epizódot. Nagynevű és kevésbé nagynevű zenekarok a power és a progressive metal szí­ntérről, egy klasszikus előadó, legendás lemezek remaster kiadásai, kis túlzással az év glam lemeze és borzongató gótika. Tessék csak nézelődni: L.A. Guns: 'Covered in Guns' (Glam Metal) InnerWish: 'No Turning Back' (Power Metal) Bad City: 'Welcome To The Wasteland' (Glam Metal) Mandrake: 'Innocence Weakness' (Gothic Metal) Lucifer Was: 'The Crown Of Creation' (Progressive Rock) Neil Young: 'Le Noise' (Rock/Folk Rock/Noise Rock) At Vance: 'Decade' (Neo-classical Metal) Mötley Crüe: 'Dr. Feelgood 20th Anniversary Remastered Edition' (Glam Metal) és Def Leppard: 'Pyromania Deluxe Edition' (Arena Metal)
L.A. Guns: 'Covered in Guns' (2010) (Glam Metal) Fantasztikus! Nagy böszmeség lenne kihagyni bárkinek is, aki gerjed a Los Angeles környéki bandák jellegzetes hangzására és a nyolcvanas évek buli metaljára. Főleg úgy, hogy saját dalok helyett ezúttal legendás szerzeményeket prezentál a nagynevű, mára kissé kicserélődött legénységű zenekar - ennél a lemeznél konkrétan a Phil Lewis vezette csapatról van szó. Van itt Kiss, AC/DC, Def Leppard, de a változatosságot biztosí­tandó, még Kevin Rudolf egyik aktuális toplistás dalát is megtalálhatjuk - és az eredetit meghallgatva azt kell mondanom, maximális elismerés jár az L.A. Guns csapatának, amiért sikerült azt rockernek való nótává gyúrni! Meglepő módon szerepel a kí­nálatban Alice in Chains dal is, amit annyira sikerült a zenekar saját arculatához igazí­tani zeneileg, hogy tökéletesen megfér a hard rock klasszikusok között. Éppen ezért olyan zseniális ez a lemez. A banda elképesztően tehetségesen rakta össze a zenei világot, í­gy gyakorlatilag akármennyire is különbözőek a kiválasztott dalok, nagyszerűen illenek egymáshoz. Egyáltalán nincs jelentős elütés, az album 48 perce akár egyetlen banda szellemi terméke is lehetne. Egy szó, mint száz, ez egy kiváló feldolgozáslemez. Olyan dalokat tettek számomra kedvessé (természetesen az Ő előadásukban), amiket normál körülmények között az életben nem hallgattam volna meg. Ha pontozni kéne, én rányomnék egy nyolc és felest. (TShaw)
InnerWish: 'No Turning Back' (2010) (Power Metal) Görögországot nem éppen a nehézfémipar őshazájaként tiszteljük, de azt talán többen tudják, hogy arrafele nemcsak a kemény mag, hanem egy szélesebb népréteg szereti biccentgetni nyakizmait egy kis heavy metalra. A sok riff- és sikolytanulmányozás szépen-lassan meghozta az eredményét: az InnerWish képében egy vérprofi, a stí­lus reguláit kí­vülről-belülről ismerő, és nem utolsósorban azokat - relatí­ve - kreatí­van újrahasznosí­tó brigádot tisztelhetünk. Lehet, hogy a nem is olyan fiatal görög csapat nem talált fel semmi újat - de az is biztos, hogy az év egyik legerősebb harmadvonalbeli power metal lemezét készí­tették el a 'No Turning Back'-el, ami akár az élvonalbeli alkotásokat is beelőzheti a stí­lus kedvelőinek acélszí­vében. Semmi puhapöcsű tökölés, csak kőkemény US power riffek -ám a dallammánia az európai, az epikus-himnikus fajtából származik. Utóbbi irányvonalat a szintetizátor használata is erősí­ti, ám ne ijedjenek meg, akiket már fél évtizede furdal a lelkiismeret, amiért valaha segí­tették csúcsra jutni és ellaposodni a mostanra haldokló europower mozgalmat, hiszen a tinglitangli-mézesmázas melódiák távolról elkerülték az egytucatnyi Innerwish-fémslágert. A kiadványt külön dicséret illeti, hogy nem csak a nyitótrióra elegendő a puskapor: a kissé monoton, Sabbathosan grandiózus, riff-vezérelt számoktól kezdve a könnyedebb, duplázó hátán szárnyaló Lefay-hangulatú dalon keresztül a HammerFall régi nagy hí­rét idéző melodikus metalig minden megtalálható ezen a korongon. (no és az énekes személye sem kutya, tessék utánanézni, illetve hallgatni! /Garael/) Egyszóval: power metal rajongóknak kötelező! (Tomka)
Bad City: 'Welcome To The Wasteland' (2010) (Glam Metal) Vegyünk néhány kellőképpen glames dalszöveget (mert nem is az igazi egy borí­tó az ocsmány kifejezésekre figyelmeztető matrica nélkül), tegyünk mögé dögös hangszerelést, valamint szerezzünk egy cincogó hangú, de mégis éneklő(!) dalnokot, és mindezt fűszerezzük meg egy adag Def Leppardos, együtténeklős vokállal! Már kész is a tökéletes hair metal lemez. A Bad City is ezt a receptet követte lemezének összeállí­tásakor, azzal az apró eltéréssel, hogy a zenéjük jóval vadabb a Leppardénál - bár, példának okáért a kezdőnótát nagyon könnyű a Leopárd 2011-es albumára képzelni. Vérbeli glam metal ez, csupa tekerős dallal, meg egy gyönyörű balladával, a Fire in The Pouring Rainnel. A hangzás vadí­tóan korszerű, az énekes hangja rettentően passzol a stí­lushoz, tényleg egy százszázalékos lemezzel van hát dolgunk a korong képében: Nem tudok belekötni sehol, egyetlen töltelékdal sem szerepel benne. Az egyetlen megbicsaklásuk talán a Look Out! cí­mű dal vége, amit indokolatlanul nyújtanak el, ám egy "rendes" kritikában még ennek ellenére is rányomnám a kilencest, cicoma nélkül. Glam rajongóknak és a Def Leppard megveszekedett fanatikusainak egyszerűen kötelező, az egyik legjobb glam lemez az évben! (TShaw)
Mandrake: 'Innocence Weakness' (2010) (Gothic Metal) Nagy fájdalmam, hogy manapság hajlamosak az emberek olyan dolgokat is behúzni a gótikus szcénába, amiknek igazából semmi közük a stí­lushoz. Már eleve a tény is elszomorí­t, hogy sok helyen a női énekessel felálló bandákat is automatikusan gótnak tekintik. Siránkozás helyett azonban had mutassam be a nagybetűs, egészen a nyolcvanas évek eleji Dead Can Dance vonalig visszavezethető, rendkí­vül atmoszférikus gót csapatok egyik legjobbját, a német Mandrake-et. Ez a banda bizony nagyon otthon van a hátborzongató témákban. Zenéjük pedig amellett, hogy rendkí­vül nyomasztó és súlyos, dallamos is, legalábbis a 2010-es albumukon rengeteg kellemes momentumot sikerült belecsempészniük az alapjáraton igen sötét világukba. Birgit Lau csodálatos énekére hörgéssel felelget a gitáros úriember, ám ebben a környezetben a szélsőséges vokális teljesí­tmények tökéletesen megállják a helyüket. A különböző hangszerek dallamai összefolynak, a hangzás ezáltal elsőre talán kaotikus, ám a koncepció és a kohéziós erő az egész albumra kihat. Rendkí­vül attraktí­v a lemez, nem nagyon lehet háttáérzeneként hallgatni, ugyanakkor ötven perces mivolta ellenére is gyorsan véget ér. Az 'Innocence Weakness' az első másodpercétől az utolsóig gótikus. Rendkí­vül nyomasztó, kellően le is hangolja az embert rövid úton, de néha pont ilyesmire van szükség. Aki szereti a stí­lust, annak kötelező a lemez, aki pedig nagybetűs hangulatra vágyik, az szintén szerezze be az albumot! Hasonlóképpen merem ajánlani a csapat megelőző, 'Mary Celeste' cí­mű anyagát, melyen szintén ezt a koncepciót valósí­tják meg. (TShaw)
Lucifer Was: 'The Crown Of Creation' (2010) (Progressive Rock) Bizony, bizony, nem csak Arjen Lucassen gyártja rendre metal operáit - aki bolondul a teátrális, neadj'isten, melodramatikus rock vagy metal operákért, annak érdemes egy pillantást vetnie arra a norvég zenészközösségre, akik már több mint egy évtizede csillapí­tják a prog.rock operákra vágyók muzikális éhségét. Igaz, hivatalosan már a 70-es évek óta léteznek, és folyamatosan koncerteztek, lemezeket kiadni csupán a 20. század végén kezdtek. Habár a korábbi alkotásokhoz nem volt szerencsém, a 'The Crown of Creation' alapján bizony érdemes egy kis kutatómunkát végezni. A norvég formáció ugyanis a Deep Purple nyomdokain ötvözi a szimfonikus klasszikus és a rock zene hagyományait - de nem csak úgy dí­szí­tésképp, ahogy az ma szokás. A két "stí­lus" teljesen egybeforr, már gondolatként is szétválaszthatatlan: a rock keménységét lágy, finom és sokszorosan rétegzett szimfonikus dallamok oldják fel, sőt, gyakran észrevétlenül csap át egyik végletből a másikba a zenefolyam, miközben a női és férfi duettek mennyországból mennyországba röpí­tenek. Merthogy az egész korongot üde, friss, kellemes atmoszféra lengi be - mintha a The Flower Kings underground operás verziója lennének. Az érzelmek ennek megfelelően jócskán túlcsordulnak, de hát azért vannak. A konceptalbum zenei összképét a Jethro Tull-szerű furulyajáték is szí­nesí­ti az egyébként progresszí­v gitárszólókkal és instrumentális profizmussal telepakolt, de alapvetően a megismételhetetlen atmoszférára épí­tő albumot. Nagyon okos és nagyon megható zene, stí­lushoz való elkötelezettségeken felül, mindenkinek ajánlott! (Tomka)
Neil Young: 'Le Noise' (2010) (Rock/Folk Rock/Noise Rock) Azt hiszem, Neil Young teljesen elszállt. A cí­m mindent elmond: leszámí­tva azt a jellegzetesen vékony, ám utánozhatatlan atmoszférával bí­ró orgánumot, az album instrumentális része: zaj. Legalábbis a számok felében. Elvileg, gondolom én, amolyan pszichedelikus garázs rock akar lenni, ami előző albumának fényében nem is túl meglepő. Hiszen Dylan után minden idők legjobb énekes-gitárosa a 21. században átnyergelt a kisköltségvetésű, retro feelingre, ami önmagában még nem lenne baj: a 60-as évek végének protest-hangulatát modern közegben, az újabb háborúk aktuálpolitikai felhangjaival életben tartani nem is olyan elvetélt próbálkozás. Mi több, az öreg Youngnak ez már hajszál hí­ján tökéletesen is sikerült: a 2006-os 'Living With War' például egy "ellenkulturális kvázi-rock opera", ahol működik az elektronikus gitár-maszatolás is, az akusztikus csillogóan éles melódiái helyett, mert folyamatosan komplexen rétegzett énekfolyammal operál. Azonban idei alkotása egy testes füves cigi nélkül nagyrészt egy szál gitárral generált noise-lemeznek hat: szándékosan félbehagyott dallamkezdemények, néhol monoton vibrálás, plusz a hippi-gitáros megöregedett hangja. Szerencsére a lemez másik fele a megszokott, old school, önvallomásszerű lí­rai számokból áll össze - a probléma az, hogy az újí­tások nehezen, maximum csak sokadik hallgatásra működnek, amikor is már-már perverz örömet vélhet a hallgató felfedezni a profetikus-pszichedelikus-apokaliptikus hangvétel és a szerelemmel foglalkozó dalszövegek-énektémák kontrasztjában. Aki azonban még ma is maró nosztalgiát érez a '68 körüli atmoszféra kapcsán, az nyugodtan tegyen egy próbát kedvenc proteszt-héroszunk lemezével - hiszen pl. a Love And War bátran bejegyezhetők az újkori Young-himnuszok sorába. Egyébként pedig: Neil For President! (Tomka)
At Vance: 'Decade' (2010) (Neo-classical Metal) Olaf Lenk Timurtörténelmi névrokonához hasonlóan vaskézzel vezeti hadba csapatait, immáron több mint egy évtizede. Bizony, az átlag metalfanben hiába egy "A" kategóriás énekes világra szabadí­tása - Oliver Hartmann - idéződik fel a banda hallatán, meg kell mondani, ugyanúgy egyszemélyes project ez, mint Malmsteen, vagy Mustaine mester esetében: az énekesek, dobosok és basszgitárosok amolyan lecsatolható pótvégtagként mozgatják ezt a zenei testet, ahol a fémvázat - melyet a neoklasszikus üllőkön kalapáltak ki - élő szövet borí­tja. Itt van hát a teljes életpályát felölelő válogatás, rajongóbarát módon tematizált duplalemezes gyűjteményben, mí­g az első albumon a hagyományos, saját szerzemények, a másodikon a tekintélyes számú feldolgozás, élő, és komolyzenei indí­ttatású instrumentális alkotások kaptak helyet. Jóllehet, a saját számok között is vannak a születésük pillanata óta klasszikussá érettek - főleg az 'Only Human' és a 'The Evil in You' albumról -, azt már első hallásra is le lehet szögezni: feldolgozásokban igazán etalon a csapat. Az ABBA, Deep Purple, Survivior, stb. dalok tényleg új értelmezést kapva bontják ki valójukat, egy olyan énekes és gitáros tolmácsolásában, akik tehetségüknél fogva képesek az eredeti klasszikusokhoz hasonló szí­nvonalat prezentálni. Csak az a pazar I Surrender cover ne maradt volna le... (Garael)
Mötley Crüe: 'Dr. Feelgood 20th Anniversary Remastered Edition' (2009) (Glam Metal) és Def Leppard: 'Pyromania Deluxe Edition' (2009) (Arena Metal) Két legendás zenekar két legendás lemezének az újra megjelentetett verziója került tavaly a lemezboltok polcaira. A Mötley Crüe '89-es albuma egyértelműen a csapat zenéjének és a stí­lusnak is az egyik legfontosabb lemeze, iskolapéldája a glam metalnak. A hozzá csatolt ajándék lemez tartalma nagyrészt megegyezik a 2003-as remaster korong extráival, vagyis megkapjuk a demókat, valamint egy addig meg nem jelentetett nótát, a Get It for Free-t. Most viszont felfért melléjük négy koncertfelvétel a banda 1989-90-es turnéjáról, ezek közül pedig kettő, a Red Hot és az All in the Name of... igazán ritkaságszámba megy, arról nem is beszélve, hogy koncertfelvétel ebből a turnéból nem maradt, hacsak nem az 'Entertainment or Death' néhány dala. A korongok természetesen újrakevertek, í­gy a hangzásra nem lehet panasz. Rajongóknak akkor, ha nincs meg nekik a 2003-as kiadvány, vagy ha nagyon kell nekik a négy élő felvétel, a zenekarral ismerkedőknek pedig erősen ajánlott a korong beszerzése! Szintén tavalyi termés a Def Leppard első igazán bombasikerű albumának, a 'Pyromania'-nak az újrakevert kiadása, melynek bónusz CD-je egy igazi ritkaságot, az eddig bootlegként terjedő 1983-as, Los Angelesben adott koncertjüknek a felvételét tartalmazza, feljaví­tott minőségben. A Leppard korai korszakából ennél jobban dokumentált fellépés nincsen, leszámí­tva néhány egyéb bootleget. Ezenkí­vül a lemez hiánypótló is, hiszen a csapattól eddig egyetlen koncert CD sem jelent meg, leszámí­tva egy EP-t - az elszántabbak esetleg próbálkozhattak az 1989-as koncert video hangsávjának a kivágásával, de az is csak félmegoldás volt. A koncert egyébként rendkí­vül energikusra sikerült. A korai slágerek kivétel nélkül itt vannak, személyes kedvencem, a Stagefrigth pedig olyan energiával szólal meg, mintha egy punk zenekar játszana a szí­npadon. A ráadásként felcsengő Travelin' Bandben még maga Brian May is feltűnik a szí­npadon - nem véletlenül volt olyan jóban a két együttes! Kihagyni ezt a vételt senkinek sem ajánlott! Mivel a koncert külön lemezen nem került forgalomba, és sokkal jobb élményt nyújt az eredeti bootlegnél, fanoknak, a zenekarral ismerkedőknek és a nyolcvanas évek rockzenéjéért rajongóknak is kötelező a lemez beszerzése! (TShaw) A Maradványérték korábbi részei