Too big for Hate - Mötley Crüe életmű (1. rész)

írta TShaw | 2010.10.08.

Mötley Crüe. Egy banda, mely megmutatta a világnak, milyen is valójában az a bizonyos csupa nagybetűs rock and roll életforma (Elvis, Zappa és Ozzy után szabadon). Féktelen bulik, csajok, hedonista életmód, siker, fény, csillogás, pénz, kábí­tószer, alkohol... már csak ebbe a felsorolásba belefájdul az ember feje, ám ha kizárólag csak ezzel hí­vták volna fel magukra a figyelmet, igen hamar elvesztek volna a süllyesztőben. Ám nem í­gy történt, köszönhetően annak, hogy a terrorikrek bizony olyan zenét prezentáltak, ami a mai napig is megállja a helyét a rockra fogékony hallgatóság körében... Amikor a banda a nyolcvanas évek elején kinőtte a "mezei, piás klubzenekar" kategóriát, tagjai már lendületből olyan mélyen voltak a mocsokban, mint más zenekarok tagjai hosszú évek leforgása alatt. Énekesük, a korábban a Rock Candy nevű zenekarban daloló, jellegzetesen macskahangú, ám rendkí­vül karizmatikus kiállású Vince Neil ekkor már gyerektartást fizetett; Nikki Sixx basszusgitáros és szellemi atya letudott egy igazán rázós gyerekkort, Mick Mars gitáros betegséggel küszködött, Tommy Lee dobos pedig... hát, ő egyszerűen csak lefeküdt minden nővel, aki szembejött vele. Zenéjük a korai időkben még meglehetősen sok punkos elemet tartalmazott, köszönhetően a srácok zenei í­zlésének. Kedvenceik között a legendás stadioncsapatok mellett ott volt például a New York Dolls, mely csapat a hetvenes évek elején gyakorlatilag egy az egyben megalkotta a glam metal zenekarok külső vonásait, a proto punk zenét játszó MC5, valamint a poposan laza, de egyben feszes Cheap Trick is. Ebből a masszából alakult ki az a jellegzetes Mötley-sound, amit első (eredetileg a saját maguk által alapí­tott Leüther Records által megjelentetett) lemezükön hallhatunk - az anyagot később megvette az Elektra, és végül az ő kiadásukban lett igazán ismert. A 'Too Fast For Love' először 1981-ben, majd profin keverve 1982-ben jelent meg. Félelmetesen egyedi hangzású anyagról van szó, melyen kemény dobolás és igen erős basszusjáték hallható, olyan gitártémákkal, amiket bármelyik profi gitáros megirigyelhetne. A későbbi anyagaik sajnos nem örökölték ezt a megszólalást, de a főbb jellegzetességek mindig megmaradtak. Az album elején lévő Live Wire egyből a banda legnagyobb sikere lett, de klasszikus értelemben vett slágerből több nincs a lemezen - bár bizonyos nézőpontból kizárólag ilyen dalok vannak rajta. A 'Too Fast For Love' érdekes sajátja, hogy gyakorlatilag nem tartalmaz töltelékdalokat. Minden egyes szerzemény kiváló a maga módján, a lemez pedig megunhatatlan. A végtelenül energikus és pofátlanul féktelen Take Me To The Top, a Mick Mars által elvarázsolt Piece Of Your Action, vagy a cí­madó nóta mind-mind lenyűgözik az embert. Én magam nem is szoktam kedvencet megnevezni a lemezről - egyben szeretem az egészet. A promóció elmaradása azonban keményen rányomta a bélyegét a lemezre. Nem tudott akkora sikert aratni, mint amekkorát kellett volna, ám megnyitotta a csapat előtt az utat az egekbe. 1983-es lemezükön leszámolnak a glam punk muzsikával, és kőkemény glam metalt hoznak létre, amit Nikki Sixx őrült ötletei nyomán átitat a sátánizmus hangulata - de csak amolyan rocksztáros, komolyan egyáltalán nem vehető módon. A lemez kifejezetten irritáló intrója után gyakorlatilag megint egy bombasztikus dalhalmazt kapunk, tele olyan nótákkal, amik egyből magukkal ragadják az embert, ám ezúttal leginkább Mick Mars gitárjátékát tartom érdemesnek kiemelni. Mars lüktető erejű gitározása teszi igazán karakteressé és egyedivé a Looks That Kill cí­mű csodát, a Too Young To Fall in Love nyomasztó dallamait, vagy az igazán felkeményí­tett Beatles klasszikust, a Helter Skeltert. Az album első kétharmada hibátlan, mondhatni, a metal zene egyik alapműve, ám kicsivel később kezdődnek a gondok - persze, csak az ennyire magas szí­nvonalon mozgó lemezekre jellemző módon. Az albumzáró Danger cí­mű dalban ugyanis a Mötley Crüe története során először majdnem sikeresen kifigurázza magát. Ha választanom kéne nótát, amit leszednék valamelyik albumukról, hogy javí­tsak rajta, akkor bizonyosan ezt választanám. A lemez majd egy évvel azután jelent meg, hogy csapat fellépett a US Festivalon, ami után rögvest megugrott a népszerűségük az Államokban. Nikki Sixx ekkoriban Lita Forddal kavart, kettőjük közös szeánszélménye pedig közvetlen előzménye volt a banda sátánista ökörködésének. Szerencsére ezt az ént, valamint az apokaliptikus hangulatot sugárzó fellépő ruhákat és dí­szleteket ugyan olyan gyorsan levetkőzték, mint anno a glam punkos, glitteres csillogást. 1985-ös sorlemezén a banda egyszerre jutott kátyúba és a mennyekbe. Eseménytörténet szempontjából két fontos tényezőt lehet megemlí­teni a korszakból: 1. Vince Neil egy általa okozott autóbalesetben megöli a Hanoi Rocks dobosát, Razzle-t, amiért ugyan megkapja a neki kiszabott börtönbüntetést, ám azt nevetséges körülmények között üli le. A továbbiakban elvonókúrákon vesz részt, ám egy Mötley Crüe zenész számára ez nem egyszerű megpróbáltatás... maga a lehetetlen kihí­vás. 2. A csapat tagjai kezdenek rájönni, hogy ők bizony már mindent megtehetnek mindenkivel. Emberileg tehát a banda kezd egyre mélyebbre jutni, és elérkezik a pont, amikor erőt vesz rajtuk a fájdalom és a fáradtság. Nem is véletlen, hogy az aktuális lemez cí­me 'Theater Of Pain' lesz, a rajta található dalok fele pedig szedett-vetett, rögtönzött témák halmaza. A fiúk csupán néhány valódi kulcsdalt voltak képesek megí­rni. Az albumnyitó Smokin' In The Boys Room például egy feldolgozás, de bármennyire is ferde szemmel néznek rá a tagok és a rajongók utólag, én állí­tom, a dal az egyik legjobb nóta, amit a Mötley valaha is prezentált. A Home Sweet Home egy fájdalmas ballada arról, hogyan érezték magukat akkoriban - szerencsétlenségére gigasláger lett belőle, í­gy az igazán kemény metalhí­vők mereven elutasí­tják. A Tonight cí­mű szerzemény eredetileg még az első albumhoz köthető, í­gy egyáltalán nem tekinthető rossz nótának (bár alaposan átdolgozták). Hasonlóan jól sikerült még a Louder Than Hell és a Keep Your Eyes On The Money is, ám a fennmaradó öt dal egyértelműen csak a töltelékdal cí­mkével bélyegezhető meg. Sajnálatos módon azonban a lemez felvételének körülményei a turné után öröklődtek a következő stúdióanyagra is, pedig Nikki példának okáért már a Home Sweet Home klipjének a forgatásakor is fél-hulla volt. Az 1987-es 'Girls Girls Girls' sokak szerint méltó folytatása a 'Theater of Pain'-nek (persze negatí­v értelemben), ám én úgy vélem, ezt a lemezt erősen félreismeri a közönség! A két kezdőnótán kí­vül (amik ugye akkora slágerek lettek, hogy minden rockernek kötelező tudni dúdolni őket) még legalább négy kulcsszerzemény van a lemezen: - egyfelől az albumvégi You're All I Need, mely a banda talán egyetlen szerelmes balladája; - az All In The Name of Rock and Roll, mely ugyan nem került kislemezre, de legalább akkora himnusza lehetne a bandának, mint a Live Wire; - a Dancing On Glass cí­mű herointól átitatott Sixx szerzemény; - valamint a Sumthin' For Nothin', amiben Mick Mars a lemez blues-orientált oldalát vegyí­ti a hat évvel korábbi debüt lemez energiájával. Mindezen szépség ellenére azonban (noha az album hozta az elvárható eredményeket), a csapat is belátta, hogy ezzel a hozzáállással nem lehet előhozni mindent, ami potenciálisan megvan a zenekarban. Az sem segí­tett rajtuk, hogy Nikki Slash szállodai szobájában túladagolta magát, és kis hí­ján életét vesztette. A lemez turnéja után tehát józan időszak kezdődött, hogy soron következő anyaguk végre igazán kirobbanó és letaglózó erejű munka legyen. És a banda 1989-ben végül durrantott egy minden addiginál hatalmasabbat. A 'Dr. Feelgood' album meglepő húzás lehetett a csapattól, hiszen az 1988-as 'Raw Tracks' EP-n már a múltjukból ástak elő felvételeket, mintha csak kiveszett volna belőlük a kreativitás. Valójában minden rendben volt, olyannyira, hogy az 1989-es Moscow Festivalon már mutattak is be dalokat az új lemezről, az orosz közönség legnagyobb örömére. A meglehetősen sötét intróval startoló lemez annyira kemény és energikus lett, hogy az egész glam metal stí­lus talán egyik legszebben csillogó ékkövének tekinthető, melyben rengeteg fogós dallam keveredik a szexista dalszövegekkel és a vad hangzással. Mick Mars gitáros végül megalkotja azt a két témát, amivel örökre beí­rja a nevét a legnagyobbak közé. A Dr. Feelgood egyedi felvezetése, alaptémája és szólója helyből klasszikus, a punkosan primití­v Kickstart My Heart pedig pontosan olyan, mint a dalszöveget ihlető élmény, a drogtúladagolás... Zajos, gyors és letaglózó. Mick rövidke tremolós felvezetése a rock történelem egyik legszebb pillanata, a szájgitárral előadott záró hangok pedig azonnal beleragadnak az ember fülébe. Az albumon töltelékdal természetesen nincsen. Ha mégis kell egyet választani, akkor egyedül a Slice Of Your Pie-t lehetne megemlí­teni, ami a maga nyomasztó középtempójával kissé kilóg a sorból. Ezen túl van itt romantikus töltetű slágerdal, szexuális élményeket felelevení­tő nóták, valamint egy gyönyörű ballada az akkor éppen igen karakteresen változó világról. Az album mindemellett valódi sztárparádé is. Egy-egy vokális rész erejéig feltűnik Sebastian Bach, Jack Blades, Bryan Adams, valamint a Cheap Trick legendás zenészei: Robin Zander és Rick Nilsen. Hasonlóan az előző lemezhez, itt is két vokalistanő segí­t be a bandának, akik élőben is elkí­sérik őket a koncertekre. A 'Dr. Feelgood' egy tökéletes album, amit tökéletes időpontban alkotott meg a zenekar. 1990 a klasszikus metal zene talán utolsó igazán sikeres éve, az időszak, amikor még egy évig minden metalzenekar bankot robbanthat a turnéiból és a lemezeiből - legyen az akár földbe döngölő klasszikus, vagy középszerű alkotás. A Mötley Crüe is megkezdi a maga világkörüli, rendkí­vül fárasztó, de teljesen tiszta turnéját, ami azonban annyira lemerí­ti a srácokat, hogy most először talán bánják, hogy rocksztárok lettek. De a fekete levest még csak ezután kellett meginniuk.
A korszakhoz kapcsolódó fontosabb zenei kiadványok: 1981 Stick To Your Guns - kislemez 1981 Too Fast for Love - album 1982 Live Wire - kislemez 1983 Shout at the Devil - album 1984 Looks that Kill - kislemez 1984 Helter Skelter - EP 1984 Too Young to Fall in Love - kislemez 1985 Smokin' in the Boys Room - kislemez 1985 Theatre of Pain - album 1987 Girls, Girls, Girls - kislemez 1987 Girls, Girls, Girls - album 1987 Wild Side - kislemez 1987 You're All I Need - kislemez 1988 Raw Tracks - EP 1989 Dr. Feelgood - kislemez 1989 Dr. Feelgood - album 1989 Kickstart My Heart - kislemez 1990 Without You - kislemez 1990 Raw Tracks II - EP 1990 Don\'t Go Away Mad (Just Go Away) - kislemez 1990 Same Old Situation - kislemez 1991 Primal Scream - kislemez 1991 Decade of Decadence - válogatás 1991 Home Sweet Home '91 - kislemez 1991 Angela - kislemez Folytatása következik...