Scream in the dark (egy koncert négy szemmel): Ozzy Osbourne, Budapest, Papp László Sportaréna, 2010.10.04.

írta Hard Rock Magazin | 2010.10.05.

Október 4-én este Ozzy Osbourne végre elérte Budapestet. A Sötétség Hercege, immáron több mint negyven éve riogat a médiában különböző őrültségekkel, a valóságshow-jával, a "csoda, hogy élek" effektussal, közben pedig, néha a rock társadalomnak is jól odamond, főleg mostanság, amikor új gitárosra tett szert, kiosztotta az Iron Maident, valamint meglebbentette egy esetleges Sabbath reunion lehetőségét... Fontos koncertre vártunk aznap este. Nemcsak azért, mert a magyar közönség vitathatatlanul kiéhezve várta a Black Sabbath egykori ikonikus énekesét, hanem mert sok év után Ozzy újra gitárost cserélt; az egyre inkább eltahósodó, de a hangszerét még mindig magabiztosan kezelő Zakk Wylde helyett Gus G, a fiatal görög húrnyüvő állt a herceg balján, akinek elődjei szellemével és emlékével is meg kellett küzdenie az igen magas elvárások mellett. Szerintem nem feltétlenül hálás szerep az Ővé, hisz Zakk annak idején már sikeresen levetkőzte a Randy Rhoads-helyettes szerepét (ez Jack E. Lee-nek kevésbé sikerült), sőt, mostanra oda fajult a helyzet, hogy Gusnak kellett levetkőzni a Zakk-helyettes szerepkört. Azonfelül itt az új lemez, amit a rajongók java szeret, vagy legalábbis megpróbál szeretni, mí­g a külső szemlélő sajnos felfedez benne olyan negatí­vumokat, amik alaposan lerontják a lemez ní­vóját. Bár a 'Scream' semmi esetre sem egy világmegváltó alkotás, azért én izgatottan vártam a pillanatot, amikor felcsendül a Let Me Hear Your Scream cí­mű nóta. Persze azoknak sem kellett aggódniuk, akik nem voltak kibékülve az albummal, Ozzyék ugyanis egyértelműen best of anyagot játszottak, komplett albumokat kihagyva, az új lemezről mindössze a cí­madó kulcsdalt előadva. Sajnos az előzenekarról technikai okok miatt lecsúsztunk (alant olvasható Szakáts kollégánál), bár ezt valamiért nem is bánom. A beharangozók után eleve értetlenül álltam a döntés előtt, miszerint egy relatí­ve ismeretlen, modern metalt játszó bandát tesznek be felvezető csapatnak. Nem Őket akarom ezzel megsérteni, éppen csak nem érzem az átfedést a fő és az előbanda potenciális közönsége között. Mindenesetre, Ozzy miatt jöttünk és Róla nem csúsztunk le... Olyannyira nem, hogy a koncertkezdés nem is nagyon tűnt fel. A felvételről nyomott dalok egyszer csak elhalkultak, majd mikrofonpróba kezdődött... de kellett azért pár másodperc, hogy rájöjjünk, a mikrofont Ozzy próbálgatja, egyúttal minket is. Ezután kivonult a csapat a szí­npadra és belefogott a Bark At The Moonba és hatalmas szerencséjükre a közönség egyből felvette a ritmust, amit aztán a következő jó nyolcvan percben egyszer sem engedtünk el túlságosan. Ozzy Osbourne frontemberként még mindig mindent visz. Valamiért volt egy olyan sztereotip képem róla, miszerint leginkább most is a mikrofonállványba kapaszkodva fogjuk látni, de végül nem lett igazam. Bár görnyedten járt-kelt (oké, inkább totyogott), olykor rajzfilmfigurákhoz hasonlatosan maga alá kapta a lábait - erre főleg a tempósabb Sabbath dalok alatt került sor -, amikor pedig vödrökből kellett locsolni a közönséget, egyáltalán nem tűnt lerobbant nyugdí­jasnak. A hangja pedig, elképesztő volt. Szintetikus drogokban konzervált orgánuma gyakorlatilag hibátlanul működött, ha voltak is megbicsaklások, az már betudható a kornak, annak, hogy a turné közepén járunk, meg annak, hogy ő Ozzy Osbourne. Ellene tehát abszolút semmiféle panasszal nem élhetünk. Még az alázat is megvolt benne, hisz kétszer is térdre borult a közönség előtt, bár ez nyilván legalább annyira része volt a show-nak, mint bármelyik másik mozdulata. Ami a kí­sérő zenekart illeti, ott szintén minden hibátlan és remek volt. Az egyetlen gyenge láncszem a jól működő gépezetben Adam Wakeman billentyűs volt, aki bár remek játékot produkált mind a szintetizátoron, mind gitáron a Sabbath dalok alatt, valamiért elbújt a sötétségben. Ha billentyűzött, alig lehetett látni valamit belőle, ha gitárt ragadott, szintén meghúzódott a szí­npad sötét zugaiban. Pedig a megszólalása elképesztően hangulatos volt, remekül nyomta a Mr. Crowley bevezetőjét. A basszusgitáros Rob "Blasko" Nicholson nagy meglepetést okozott. Bár a játéka kimerült a hagyományos ritmikai feladatkörben, olyan pózokat és mozdulatokat vonultatott fel a szí­npadi show részeként, hogy időnként tényleg csak kapkodtam a fejem közte, Ozzy és Gus között. Az elképzelhető összes régi és jól bevált mozdulat itt volt, kezdve a futva forgolódástól egészen a levegőben gitározásig. Remek szí­npadi jelenléte van a fazonnak. Hasonlóan Tommy Clufetos doboshoz, akinek annyira egyéni a játéka, hogy az már néha zavarba ejtő is volt. Technikailag kiválóan dolgozott végig, ám a karlendí­téseivel egyfelől plusz munkát csinált magának (ez legyen az Ő gondja), másfelől olyankor is felkeltette a közönség figyelmét, amikor esetleg Gust kellett volna átszellemülten bámulnunk (és ez már a mi gondunk). Mindazonáltal szerintem kár ezért kritizálni Őt, hisz egyéb látványelem hí­ján neki kellett vizuálisan figyelemfelkeltő dolgokat produkálni, Ő pedig megtette, ami tőle tellett. Örömmel jelenthetem ki azt is, hogy Gus G minden várakozásnak megfelelt, sőt, talán felül is múlta azokat. Noha nem vagyok kifejezetten nagy hí­ve a Firewind zenéjének, Őt magát már az Ozzyhoz való csatlakozása előtt is ismertem valamennyire, í­gy örömmel töltött el, hogy Zakket éppen Ő fogja váltani. Minden bizonnyal remek döntés volt. Gus fiatal és elszánt. Tiszta fejjel játszott végig mindent, a gitárszólójából egy több évtizedes múltú zenész profizmusa érződött ki, a szí­npadi mozgása, gesztusai és játéka pedig kifejezetten stadionba illő volt. Tőle jobb ember erre a posztra nem kerülhetett volna! A koncert setlistjével szerintem mindenki ki lehetett békülve. Budapest a standard, 15 dalos verziót kapta, egyetlen, kétdalos ráadással. Mindösszesen négy Sabbath dal hangzott el, melyek közül az Iron Man és a Paranoid természetesen kihagyhatatlan volt. Hasonlóképpen négy dal hangzott el a 'Blizzard Of Ozz'ról, aminek viszont személy szerint nagyon örültem és úgy vélem, a legtöbb Ozzy rajongó is elégedett lehetett ezzel az összeállí­tással, hisz barátunk mégiscsak szólóturnén van éppen. Ha valami hiányzott, akkor az talán még néhány nóta az új albumról, illetve az elszántabb rajongóknak szinte biztosan van olyan kedvencük, ami nem került elő a buli alatt, de alapvetően ezzel is elégedett lehetett mindenki. A látottakra és hallottakra technikai oldalról én nem panaszkodnék. A hangosí­tás szerintem remek volt, csupán kétszer sikerült összehozni egy éles összegerjedést, talán az I Don't Know és a Road To Nowhere alatt, tehát a koncert első felének a végén. Pirotechnika és nagy kivetí­tő nem volt, de úgy vélem, ezek feleslegesek is lettek volna. Félház volt, í­gy aki szerette volna látni a szí­npadi eseményeket, az nyugodtan megpróbálhatott előretörni, Ozzyék szí­npadi munkája pedig feleslegessé tette, hogy bármiféle plusz látványelem elvonja az ember figyelmét. Volt persze egy tűzoltófecskendő, aminek segí­tségével Ozzy előszeretettel terí­tette be habbal az első néhány sorban állókat, ám ennek a buli-faktornak is megvolt az a hátulütője, hogy minden használat után oda kellett rohannia egy technikusnak, hogy rendbe tegye azt a bizonyos csapot. A Sötétség Hercege eljött Budapestre, hogy jól betömködje a magyar rajongók száját. Sikerült neki. Nem hinném, hogy hétfő éjjel bárki is csalódottan baktatott volna hazafelé, de abban sem vagyok biztos, hogy a mester néhány hét múlva emlékezni fog bármire is a pesti buliból. Rutinból előadott, vérprofin összerakott koncertet láthattunk, melyben ugyan voltak bakik és megbicsaklások, ám ez mit sem von le az élményből, amit nyújtani tudott. Erre a bulira igenis szüksége volt az ország rockereinek, azonban a rendkí­vül gazdag év végi koncertkí­nálat és a szokás szerint most is relatí­ve drága koncertjegyek miatt a Papp László Sportaréna rendkí­vül foghí­jas volt, gyakorlatilag kijelenthetjük, hogy félházat töltött csak ki a nézősereg. Érdemes lesz megfontolni, vajon ezek után elhozza-e még valaki hozzánk Ozzyt, úgyhogy aki akart, de nem jött el végül, az most bánhatja a dolgot. Ozzy jött, látott és győzött. Mint mindig. Csak azt nem tudta, hol volt... Setlist: Bark at the Moon Let Me Hear You Scream Mr. Crowley I Don't Know Fairies Wear Boots Suicide Solution Road to Nowhere Shot in the Dark Rat Salad Iron Man Killer of Giants I Don't Want to Change the World Crazy Train Mama, I'm Coming Home Paranoid TShaw Köszönet a Multimédiának!
Komák, sógorok és a birka rockerek, avagy a lehúzás magasiskolája Osbournes módra. Talán a cí­m is elárulja, akinek nagyon tetszett Ozzy Osbourne budapesti fellépése, inkább kattintson a Kezdőlap gombra és ott folytassa a Hard Rock Magazin böngészését, mert a következő sorok megzavarhatják a nyugalmát. Az, hogy az egykor szebb napokat látott multi koncertszervező cég, kisebb kihagyás után már csak önmaga árnyéka, eleve szomorú, de hogy mérhetetlen dilettantizmusának jelét adja a kí­vülállók felé is, az bizony nem biztos, hogy a jövőre nézve biztató lenne. Az, hogy Ozzy Osbourne koncertjére úgy kb. másfél órás várakozással sikerült bejutnia a kitartó - és legfőképpen egy idő múlva kellő arroganciával megáldott - sajtósoknak, még nem is lenne akkora probléma, hiszen Ők "csak" dolgozni mentek és a sajtóorgánumaik mindössze a közönséghez juttatták el a koncert hí­rét - ezzel biztosí­tva a bevételt -, de, hogy ugyanez történt azokkal, akik jegyeket nyertek a szervezők által indí­tott játékokon, már a kellemetlen kategóriába tartozott. Miközben sorunkra vártunk, elképedve figyeltem, mennyire lekezelően bántak a jóhiszemű rajongókkal, nem kevésbé az ország összes tájáról és a határokon túlról érkező kollégákkal. Ezzel szemben a VIP, Sajtó és mit tudom én még minek nevezett ablakokhoz folyamatosan érkeztek a pláza cicák, a sógorok és komák, akik közül némelyek soron kí­vül, azonnal vihették a borí­tékukat, benne az ajándékjeggyel, hogy később minősí­thetetlen módon viselkedjenek a koncerten, de erre később még visszatérek. Rám ezen az estén a fotózás "terhe" jutott és izgalommal vártam a háttérben, vajon milyen lesz testközelből látni Ozzyt és mekkora show-val érkezett európai turnéjára. Hamar választ kaptam a kérdéseimre. Ozzyt valóban nagy élmény volt látni. Én előrelátóan az első turnusba, vagyis a két kezdőszámra jelentkeztem a fotósárokba, í­gy jómagam és a gépem is megúszta a habfürdőt, viszont a második csapat már nem volt ennyire szerencsés. A Bark At The Moon és a Sream alatt volt szerencsém végezni a munkámat, ami kizárólag abból állt, hogy próbáltam a keresőben elcsí­pni a jó pillanatokat, í­gy a körí­téssel igazán nem is tudtam foglalkozni. Nem sokkal később sikerült elfoglalnom a helyem a sajtó képviselőinek fenntartott szektorban, ami mint kiderült, a már az előbbiekben emlí­tett VIP vendégek helye is volt. Ez azt jelentette, gyakorlatilag a nagykörúton is helyet foglalhattam volna, mert ebben a szektorban folyamatos volt a mozgás. Ráadásul közvetlenül előttem kifogtam a vipcica részleget. Szegénykéim, vagy nagyon sok üdí­tőitalt ihattak a buli előtt, vagy mérhetetlen módon unhatták az előadást, de folyamatosan ki-be járkáltak tűsarkú cipőjükben, kissé botladozva a sötétben. Persze mondhatnám, Ők még a jobbik eset voltak, mert potyajegyükkel nehezen ugyan, de végigszenvedték a bulit, voltak azonban sokan, akik a műsör derekánál úgy döntöttek, ha kicsit kilépnek, talán még hazaérnek a 'Barátok közt're. Hát ennyit a sokak számára nem látható háttérről. Viszont amit mindenki érzékelhetett, az maga a koncert volt, amiről nem én voltam hivatott í­rni, de mégsem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy mekkora lehúzásban volt része annak a gyenge félháznyi embernek, aki ellátogatott a Papp László Budapest Sportarénába. Ahogy emlí­tettem, a koncert első dalainál a fotózással voltam elfoglalva, í­gy nem láttam tovább az orromnál, de amikor elfoglaltam a helyem a lelátón és megláttam a szí­npadot, nem hittem a szememnek. Az, hogy 2010-ben a világ egyik leghí­resebb és leggazdagabb rockzenésze egy sima fekete molinóval borí­tott háttér előtt, egyetlen kivetí­tő nélkül, minimális cuccal lépjen fel ilyen jegyárak mellett, az több mint botrány. Mint a logisztikával ilyen területen is tevékenykedő ember, rögtön megállapí­tottam, hogy amit a szí­npadon láthattunk, az egy 7.5 tonnás teherautóba befér, csak viszonyí­tásképpen jegyzem meg, az kb. akkora, mint amivel a kenyeret szállí­tják egy nagyobb áruházba. Mindezek után fel kell tennem a kérdést, mi került ezen a koncerten 19.000 forintba? Ha összehasonlí­tjuk a pár forinttal még olcsóbb KISS koncerttel, vagy egy Mötley Crüe-vel, egy Aerosmith-szel és még sorolhatnám, akkor nem tudok mást mondani, az Ozzy birodalom oltári nagy lehúzása volt ez a koncert. Lehet szidni a pop előadókat, de Ők ilyet nem engednek meg maguknak, jegyzem meg ezt anélkül, hogy neveket emlí­tenék. Úgy látszik Sharon Osbourne-nak semmi nem elég és még hülyének is nézi a rajongókat, de úgy tűnik, mégis megteheti ezt a birkatürelmű rockerekkel. Summa-summarum Barátaim, láthattunk egy élő legendát, hallhattunk csodálatos, örökérvényű rockhimnuszokat, de mindezeket - az én olvasatomban - méltatlan körülmények között. Szakáts Tibor Képek: Szakáts Tibor és Pearl69 Köszönet Savafannak a technikai segí­tségért!