Házibuli, sztárokkal és sztárjelöltekkel: Tim Ripper Owens, Thunderbolt, Crimes of Passion, 2010.09.23., Crazy Mama

Azért ez mégiscsak szomorú. A folyamatos újrakezdések, a vándorlás sztárcsapatból sztárcsapatba, a kí­vülállóság és ideiglenesség. A megbí­zhatóságon - amivel viszont Ripper újból és újból vérbeli, autentikus metal partivá változtatja bármelyik koncertjét - viszont nincs mit keseregni. Pláne, ha újból különlegesnek í­gérkezett - a magyar kí­sérőzenészek szenzációja után - az este, hiszen a valószí­nűleg csak underground szinten ismert norvég Thunderbolt, és a semmiből előtűnő brit Crimes of Passion is szí­nesí­tette a zenei palettát - természetesen a power/heavy metal berkein belül maradva... A bemelegí­tés - hétköznap lévén - kissé későn, majdnem pontosan 9 órakor kezdődött, azon brit banda segí­tségével, akit még legügyesebb barátunk, Gugli is alig ismer. A Crimes of Passion tagjai azonban nem zavartatták magukat, ismeretlen előzenekarhoz méltó vehemenciával vetették bele magukat múltidéző melodikus metaljukba. Főként Daniel Radcliffe énekes vonzotta a szemeket-füleket: ezzel a hanggal hazánkban simán dobogós lehetne, ráadásul az ő énektémái voltak azok, amik a sokadvonalnál előbbre mutató tendenciát kölcsönöztek az együttesnek. A Crimes of Passion ugyanis jó érzékkel ötvözte a NWOBHM és a kortárs power metal ví­vmányait, ám egy összetevő hiányzott a számok többségében: a könnyen megjegyezhető dallamok, és ezzel együtt egy kis minimális eredetiség. Sajnos a hangzás nem sietett segí­tségükre, ugyanis a Hangosí­tó úr feljebb tolta a volume gombot az egészséges határnál, í­gy az ének - az este egész hátralevő részében - alulmaradt a nagyon vaskos és domináns gitárokkal szemben. Talán ez is belejátszott abba, hogy - a balladisztikus hangvételű dalt leszámí­tva - nehéz volt megkülönböztetni a Crimes of Passion számait egymástól. A lelkesedés azért elvitte a hátán a koncertet, főleg az MTV-sztáraspiráns kinézetű énekesé, Dale Radcliffe-é, aki a kötelező pózolással és a magas tartományokban is magabiztos orgánumával - és persze félrecsapott baseball-sapkájával - jelentette az üde szí­nfoltot a banda életében. Természetesen ők sem maradhattak Dio feldolgozás nélkül, í­gy a Holy Diverrel zárták kb. 40 perces programjukat, ami már az első sort "elfoglaló" Thunderbolt zenészein kí­vül is megmozgatta a sajnos elég gyér számú hallgatóságot. Tomka A Thunderbolt volt az este második fellépő csapata, mivel korábban még nem láttam őket élőben, roppant kí­váncsi voltam, hogy miként teljesí­tenek koncerten. Hamar meg is kaptam a választ: remekül. A csapatot majd szétvetette az energia, a lelkesedés, a nem túl nagy szí­npadot rendesen megzúzták. Mozgás, látványos összeállások, hatalmas elán, ez mind-mind jellemzi a formációt. Sajnos a hangzás messze nem volt tökéletes, ám mégis szimpatikusan, profin játszottak. A közönség nem nagyon ismerte őket, ám hamar maga mellé állí­totta a csapat a publikumot. A műsor kilenc dalt tartalmazott, melyek közül több is a kiadás előtt álló, télen megjelenő friss lemezről csendült fel. A banda egyik legerősebb pontja az énekes Tony, aki remekül bizonyí­tott a szí­npadon is, nem csak a stúdiófelvételeken, de a Marius/Pellik gitáros duó teljesí­tménye is megérdemelt minden elismerést. A műsorból nem hiányozhatott 'Love & Destruction' cí­madója, a klipes Call Out The Lions, a Bad Boys, de nagyot szólt az első lemezről a Lidless Eye, Crucified duó is. A készülő nóták közül a Fight rendesen megénekeltette az abszolút nyitott és lelkes közönséget. Roppant mód í­géretesnek tűnt a záró Metal Tide, melyet a csapat (a bulival egészével együtt) egyik legnagyobb hazai rajongójuknak, Garael kollégánknak ajánlott, aki katonai bevetése miatt sajnos nem tudott jelen lenni az eseményen. A Thunderbolt volt számomra a nap meglepetése, élőben igazán erősek, remélem, a következő album már meghozza nekik az ismertséget is szélesebb körben. Megérdemelnék. Setlist: Call Out The Lions / Bad Boys / Fight / The Moderators / Lova & Destruction / Special / Ledless Eye / Crucified / Metal Tide MMarton88 Nincs mit tenni, le kell í­rni újból: Ripper zseniális heavy metal énekes. Páratlan, amit művel, mind lemezeken, mind karrierjében - és mind a szí­npadon, ahol gond nélkül adja vissza égimeszelő sikolyait. Páratlan volt a fél évvel ezelőtti koncert is, hiszen magyar zenészek kí­sérték a világsztárt, és a megismételhetetlen alkalom annak ellenére töltötte meg majdnem teljesen a Crazy Mamát, hogy aznap a rock-metal szí­ntér egyik legeredetibb együttese, a Volbeat adott fergetegpartit a Dieselben. Azt a világsztárt, aki ezúttal talán 70-80 embernek adott sikolykoncertet: a megismételhetetlenség aurája eltávozott, a koncertkí­nálat sűrűsödött, a pénztárca soványodott - és hát a munkanap se feltétlen kedvezett a koncertlátogatási rátának. Amit cserébe viszont a megjelentek garantáltak megkaptak, az a barátságos házibuli-hangulat volt. Merthogy í­gy a legutolsónak érkezők is lepacsizhattak az első sorban Timmel, két számonként egyszer, mivel az énekes látszólag nem vette szí­vére a kis nézőszámot: igaz, hogy csak az első 5 sor volt tele, az viszont dugig. Valószí­nűleg a fanatikusok - egy lány pl. "Ripper The God" pólóban, amire Tim nem győzött meghatódva mutogatni a koncert folyamán -, és a repetázni vágyók jöttek, azzal a pár arccal kiegészí­tve, akik bánták az eksztatikus beszámolók után, hogy kihagyták a tavaszköszöntő Ripper-bulit. Így aztán a Crazy Mama alacsony szí­npadának köszönhetően, olyan volt, mintha csak barátai kérlelésére ugrott volna fel dalolászni a szerény hangszálzseni a pódiumra, és pár profi zenész kisegí­tené földbedöngölő talpalávalóval. Arról nem is beszélve, hogy az előző koncerttel kb. kétharmadig azonos számlista is ezt a feelinget sugallta, ugyanis a kötelező Priest-klasszikusok mellett Iron Maiden, Black Sabbath és Rainbow dalok is felcsendültek. Hogy a Wrathchild hogy került a setlistbe, azt hirtelen mással nem tudtam magyarázni, minthogy Ripper a kötöttségektől függetlenül rittyent egy laza fémpartit az egybegyűltek számára, ahol az a cél, hogy mindenki jól érezze magát. És hát egy tisztességes metalos házibulihoz kell a Maiden, nemde? Persze, jó volt, nagyon jó volt, de azért egy kis merészséget elviseltem volna még a program összeállí­tása terén. A szólóalbumos Death Race helyett Running Wild, az I'm A Viking helyett Children of the Sea, Jawbreaker és Grinder helyett Hell Bent For Leather és Desert Plains. És a Wrathchild, ugye. A Dio-számok eljátszásakor - merthogy Ripper személyes kedvence, a Children mellett a Gates of Babylon is elhangzott, az acélszí­vűek í­zlésvilágához áthangszerelve - bizonyí­totta Mr. Owens, hogy hogyan is tudott ennyiféle együttest megjárni: tökéletesen alkalmazkodott a nemrég elhunyt mester énekstí­lusához, nemcsak dallamaiban, de hangulatában is megidézve az eredetieket. Ami, valljuk be, nem olyan egyszerű dolog pl. az epikus, misztikus Children of the Sea esetében. Személy szerint legjobban - a Dio-számok mellett - a szólóalbum dalait, ill. a lassan örökzölddé avanzsáló Scream Machinet élveztem. Ez utóbbi zúzdában még a most is fergeteges nyitányt produkáló Painkillerrel is felveszi a versenyt, és hát az It Is Me-nek sem kell szerénykednie a nyakizom-gyilkos riffek terén. A sokat kritizált 'Play My Game' szólóalbum kezdő slágere, a Starting Over pedig keserédes szövegével, és sajátos dallamvilágával tuti aduász - talán nem véletlen, hogy ezúttal már a ráadásban kapott helyet. A közönség nagy része természetesen a Judas Priest himnuszokra indult be igazán, az elmaradhatatlan Rippertől a tipikus buliszámokon át (Breaking The Law, Living After Midnight) a meglepetésként ható, és igazán jól sikerült Desert Plainsig. Apropó, Desert Plains. Az olyan notórius kí­váncsiskodók, akik már a koncert előtt kutakodtak a várható setlist után, bizonyára nem számí­tottak rá, hogy ez a dal különleges helyet fog elfoglalni a programban. Tim ugyanis ekkor hí­vta fel maga mellé énekelni barátját, és egyben a koncert szervezőjét, Metal Angelt. Ripper széles mosolyából arra lehetett következtetni, hogy már előre tervezte ezt a kis meglepetést, amely szám a program egyik csúcspontja volt. Igaz, a szervező nem énekelte végig a duettet, a szám előtt rögtönzött rövid beszéd, és egy verze-refrén után levonult a szí­npadról, hogy visszaadja a terepet a főattrakciónak, aki pedig látszólag ezen lepődött meg. Pont az ilyen számokból lehetett volna több a programban, az agyonjátszott Priest-dalok "rovására": egy-két szólódal (pl. a zseniális The Cover Up) vagy egy "dupla" Beyond Fear-adag nem hiszem, hogy megviselte volna bárki gyomrát, vagy egy hajszálnyival is leültette volna a bulit. Sebaj, ez egy meglepetésektől mentes, profi koncert volt - mint a kí­sérőzenészek, a norvég Absolute Steel tagjai, akik hiba nélkül eljátszották a dalokat, ám velük már nem volt meg a különlegesség atmoszférája, mint a magyar zenészek esetében. Habár tagadhatatlan, hogy lelkesedésük és az a szinte gyermeki öröm, amivel egy világsztárral játszhattak, igen jótékonyan hatott a hangulatra. Ripper sikolyainak és dallamérzékének zsenialitása és mind a koncert alatt, mind utána tanúsí­tott közvetlensége viszont mindenért kárpótolt, főleg az olyan, már ő számára í­rt Priest-dalokban, mint a One on One: ahogy két kézre fogja mikrofonját, egyikkel metalvillát mutatva, baseball-sapkában és napszemüvegben, miközben gondtalanul megmártózik a magas hangregiszterekben - nem hiszem, hogy bárki is elfelejtené ezt a képet, aki már egyszer látta, és nem rozsdásodott be még a fémszí­ve. Mindenesetre remélem, hogy legközelebb Rippert már egy igazi együttes, nem pedig maga mellé verbuvált turnézenészek oldalán láthatjuk, ahol konceptuális programmal - pl. a Beyond Fear második albumának bemutató turnéján - tér vissza hozzánk. Olyan programmal, ami teljességgel az újdonság erejével fog hatni. Setlist: Painkiller / The Ripper / Burn In Hell / Scream Machine / Running Wild / It Is Me / Children of the Sea / Ides of March - Wrathchild / One on One / Gates of Babylon / Desert Plains / Breaking The Law /// Hell Bent For Leather / Starting Over / Electric Eye / Living After Midnight Tomka Képek: MMarton88 Köszönet a lehetőségért a Metal Angel Productionsnek!