
Úgy érzem, e beszámoló kapcsán ismét bajba kerültem, méghozzá két okból kifolyólag is. Egyrészt, mi újat mondhatnék még egy olyan élő legendáról, mint
Jon Lord, akiről már minden zeneszerető ember hallott és akinek olyan megkerülhetetlen a jelentősége az egyetemes zene történetében, mint Picassóé a festészetben... Olyan sok helyen méltatták már csodálatos pályafutását, hangszeres tudását és dalszerző képességét, hogy ehhez már nem lehet mit hozzátenni, legfeljebb közhelyek gigantikus halmazát puffogtathatnám el Vele kapcsolatban, bármi újat mondani azonban minden idők (talán) legnagyobb billentyűséről, nehéz lenne. Másrészt, hogyan adjam vissza szavakkal és képekkel azt az élményt, amit nemes egyszerűséggel úgy hívunk: ZENE. Igen, csak így szimplán és egyszerűen, a nagybetűs muzsika. Aki ott volt a koncerten, gyanítom, átérzi a helyzetemet, mert ismét olyan élményben lehetett részünk, ami elmondhatatlan. Most is, ahogy így pár nappal később visszagondolok erre az estére, libabőrös lesz a karom, kiül az elégedett mosoly az arcomra és minden más szegmense az életnek hirtelen abszolút sokadrangúvá válik. Ez az érzés pedig, tipikusan az a kategória, amire azt mondom, ezért már megérte élni és ez az a lelkiállapot, amiben megpróbálom megosztani a Tisztelt Olvasóval
Jon Lord újabb budapesti koncertjén szerzett élményeimet.

Bár nem gondoltam volna, hogy a tavalyi koncertjét követő bő egy év elteltével újra hazánkba látogat a Mester, de amint megtudtam, hogy újra fellép a Művészetek Palotájában, gyermeki izgalom kerített hatalmába. Mivel a győri fellépéséről sajnos lemaradtam, még inkább vártam az újabb találkozást, hiszen szinte borítékolható volt, nem akármilyen koncertet fogunk látni, hallani. Annál is inkább, mert a műsor első felében
Jon Lord talán leghíresebb szólólemeze, az 1976-ban megjelent 'Sarabande' került terítékre, a koncert második felére pedig, eddig soha nem játszott
Deep Purple klasszikusokat ígért a Mester. Ennél izgalmasabb műsort nehéz lett volna elképzelni, hiszen ki ne szeretne igazi hard rock mesterműveket hallani klasszikus zenei kísérettel, valamint végighallgatni a csodálatos 'Sarabande'-ot. A tavalyi évhez képest nemcsak a setlist, de a szereposztás is megváltozott némileg; idén
Rácz Márton vezetésével a
Győri Szimfonikus Zenekar kísérte
Lord Maiort, valamint
Steve Balsamo betegsége miatt a
Cry Free frontembere,
Scholtz Attila kapta meg a lehetőséget, hogy énekeljen a koncerten az elbűvölő
Kasia Laska mellett. Az előzetes kezdési időponthoz képest minimális csúszással ugyan, de elkezdődött a koncert, mi pedig egy varázslatos utazásra indultunk a "hangok és dallamok csodálatos világába". Ami elsőre feltűnt, hogy
Lord némileg lefogyott a tavalyi évhez képest és valószínűleg ennek is köszönhetően, remek formában érkezett a színpadra. A Mester a
"Welcome to my house" köszöntéssel már rögtön a műsor elején megnyerte a közönséget, a humora azonban a későbbiekben is éppen ilyen könnyedséggel sziporkázott, de a koncert korántsem ezért marad emlékezetes. A nyitó
Fantasiától kezdve egyértelmű volt, hogy tökéletes az összhang a szimfonikus zenekar és a rock zenekar között; bár nem egyszerű dolog egy ilyen produkciót tető alá hozni, egy ilyen kaliberű muzsikus géniusznak természetesen mégis sikerült. A tökéletességet csak fokozta a címadó tétel, amiben a rock és a klasszikus zene keveredésének egyik legszebb példáját hallhattuk.
Lee Olivér olyan magától értetődő természetességgel játszott "fehér gitárján" mintha ez volna a világ legegyszerűbb dolga, hangszere pedig úgy szólt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva; már tavaly is megcsodáltam a fiatal gitáros játékát, de idén sem tudtam szabadulni a hatása alól.

Persze
Jon Lord legendás billentyűfutamai láttán is csak ámult-bámult az ember, de azt hiszem, Tőle nem is várhattunk mást. Miközben a galambősz hajú zongorista az
Aria finom és lágy dallamai nyelvén egy mennyei történetet mesélt el nekünk, az volt az érzésem, a zenész teljesen eggyé válik a muzsika hangjaival, csak úgy sugárzott az áhitat és a zene szeretete
Jon Lord arcáról. Ahogy néha bátorítóan, néha elismeréssel és elégedettséggel nézett a muzsikusokra teljesen egyértelművé vált, hogy Őt a zene élteti és mindennél fontosabb Neki, hogy itt lehet velünk és zenélhet. Amikor pedig odaállt legendás hangszeréhez, olyan energiával és átéléssel játszott, hogy szabályosan meghazudtolta vele a korát. Hihetetlennek tűnt, hogy egy lassan hetven éves ember még most is fiatalokat megszégyenítő vehemenciával tud játszani, varázsolni hangszerén, a legendás Hammond orgonán. Lehet, hogy már öregnek tartja magát a turnézáshoz, de az biztos, hogy még mindig Ő a hard rock billentyűsök alfája és omegája, ilyen egyéniség nincs még egy a Földön, az egészen biztos. Ha már megdicsértem remek teljesítményéért
Lee Olivért, akkor
Tatai Tamás dobosról is szólnom kell, aki dobszólójával a
Gigue-ben nyújtott emlékezeteset, amibe
Scholtz Attila is bekapcsolódott kongáival. Vérpezsdítő és felüdítő volt kettejük játéka, melyet csak fokozott a nem akármilyen zeneszerző által komponált dal változatossága és sokszínűsége. Személyes kedvencem, a
Bouree című remekmű (amit egyébként
Bartók Béla: Román népi táncok című műve ihletett) keleties dallamait hallva, szinte lehetetlen volt egyhelyben, nyugodtan nézni és hallgatni a koncertet.

Az érzelmek és a bensőséges hangulatok kerültek előtérbe a
Pavane alatt, amiben újfent megcsodálhattuk a
Győri Szimfonikus Zenekar kitűnő muzsikusainak teljesítményét, akik mivel láthatóan magukénak érezték a dalokat, a lehető legtökéletesebben prezentálták a rájuk bízott zenei részeket. Ahogy az a magával ragadó koncertek esetében lenni szokott, észrevétlenül érkeztünk el a műsor első részének végéhez, amit a meglepetésekkel és újabb katarzisokkal tarkított második felvonás követett. Rögtön az elején eljátszották az örökérvényű
Pictures Of Home-ot a legendás 'Machine Head' lemezről, amiben végre
Scholtz Attila ideje is eljött. Talán nem túlzok, ha azt mondom, Ő és társai jelenleg pályafutásuk csúcsán járnak, hiszen ez már a tízedik közös fellépésük volt a Mesterrel és mivel nem hiszem, hogy cover band elérhet ennél többet, le a kalappal előttük. Ugyan látszódott Attilán némi lámpaláz (ha nem így volt, akkor elnézést kérek), a feladatát mégis remekül megoldotta, sőt bebizonyította, méltó arra, hogy Ő énekeljen Lord Maior mellett és hogy bizony rock énekesnek is helye van egy ilyen produkcióban.

Ezután lépett deszkákra az elbűvölő és roppant tehetséges
Kasia Laska, hogy elénekelje a
The Sun Will Shine Againt a 'Beyond The Notes' albumról. Míg
Scholtz Attila kitűnően helyettesítette
Steve Balsamót a világot jelentő deszkákon, addig
Kasia Laska esetében nehezebb lett volna olyan énekesnőt találni az ilyen jellegű balladák előadásához, aki nemcsak elénekli, hanem úgy adja elő a dalokat, hogy közben át is éli azokat. Mivel
Kasia musicalekben is énekel, igazán kiemelkedő abban, hogy ne csak énekelje, de érezze is a dallamokat, azok szövegvilágát. Egy másik nagy kedvencéről sem feledkezett el a "Hammondok Ura", hiszen a
The Telemann Experiment ismét terítékre került, hogy újfent elkápráztassa a nagyérdeműt. Kicsivel később pedig, eljött az első igazán nagy meglepetés is; a Maestro elfoglalta helyét kedvenc hangszere mögött, hogy elemi erővel bontakozhasson ki a
Deep Purple egy másik legendás nótája, a
Lazy, amit csak a
Cry Freevel közösen adott elő. Mivel a
Lazy maga az erő és a száguldás, szinte lehetetlen volt kényelmes székben ülve végighallgatni ezt a dal, ami talán az egyetlen hibapontja volt számomra az estének. Persze ezt nem a szó valódi értelmében kell érteni, hiszen bármilyen "Mély Bíbor" slágert bárhol, bármilyen körülmények között szívesen hallgatok, főleg ha ennyire profin van tálalva. Sőt, azt sem véletlenül írtam, hogy a
Cry Free csúcson van, hiszen ezt a dalt is úgy játszották, ahogyan talán csak a Mark II tudta prezentálni, a szájharmonika szólóért pedig külön is jár egy jó pont Attilának. A fergeteges hard rock percek után ismét egy különleges dal, a
Picture Within csendült fel, mely nemcsak zeneiségét tekintve, hanem abból a szempontból is egyedi, hogy bár eredetileg férfi énekesre íródott, most mégis
Kasia prezentálta, méghozzá fantasztikusan.

A különleges szerzeményeknek ezzel pedig, még nem volt vége, a második meglepetés ugyanis a szimfonikus nyitánnyal "megáldott"
Perfect Strangers volt. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen formába is lehet önteni egy klasszikust, de
Jon Lord számára úgy látszik, nincs lehetetlen. A szimfonikus és rock zenekar újabb kitűnő együttműködésének lehettünk szem- és fültanúi, olyannyira, hogy azt gondoltam, ezt már nem lehet tovább fokozni, mert a csúcspontok csúcspontját éljük át. Ám amikor elhangzott
Mr. Coverdale és
Mr. Blackmore neve, rájöttem, mégis lehet; a 'Stormbringer' album
Soldier Of Fortune slágerét duettben, szívszorítóan gyönyörűen adta elő
Scholtz Attila és
Kasia Laska. A koncert végére pedig nem maradhatott más, mint a Mester egyik kedvenc dala, a
Child In Time. Elnézést kérek a Tisztelt Olvasótól, de erről a nótáról tényleg nem tudok mondani, talán csak annyit, hogy bár jó pár énekesnek beletörne a bicskája,
Attila mégis pazar módon hozta a roppant nehéz témákat. Úgy látszik, akárhányszor jön el hozzánk
Jon Lord, annyiszor nyeri meg magának a közönséget és zsebeli be az elégedett mosolyokat, ámuló tekinteteket. A tavalyi előadáshoz hasonlóan, ismét álló ovációval ünnepelte a jó háromnegyed háznyi tömeg ezt a briliáns művészt, aki megígérte, hogy nemsokára újra találkozunk. Nagyon bízom benne, hogy így lesz, mert egy ilyen koncertet mindenképpen látnia kell mindenkinek legalább egyszer az életben. Nincs más hátra, mint tiszta szívből gratulálni az este résztvevőinek és bízni abban, hogy lesz még alkalmunk újra látni ezt a produkciót.

A koncerten elhangzott dalok: Sarabande suite:
- Fantasia
- Sarabande
- Aria
- Gigue
- Bourrée
- Pavane
- Caprice
- Finale
Pictures of Home
The Sun Will Shine Again
Telemann Experiment
Wait a While
Lazy
Pictured Within
Perfect Strangers
Soldier of Fortune
Child in Time JLT, Szöcske Fotók: TT Köszönet a Livesoundnak!
Legutóbbi hozzászólások