Maradványérték - 2010. szeptember

írta TShaw | 2010.09.16.

Szeptemberben lassan véget ér a nyár - a kölkök iskolába mennek, a meteorológusok őszről kezdenek beszélni, a balatoni lángossütők és strandok bezárnak. A Maradványértékben is méltón búcsúzunk a nyártól, hisz jó néhány napfényes lemez kerül terí­tékre, na meg persze sok egyéb finomság is a power és a prog. metal szerelmeseinek. Worlds Apart: 'Clean Slate' (Hard Rock) Eric Martin: 'Love Is Alive' (AOR/Pop-rock) Válogatás: 'Power Ballads vol. 1.' (AOR/Hard Rock) Murderdolls: 'Woman and Children Last' (Modern Glam Metal) Secret Sphere: 'Archetype' (Power Metal) Pangea: 'Retrospectacular' (Hard Rock) Firecracker: 'Born Of Fire' (Progressive Metal) Animid Effect: 'Ezen a földön, ebben az Életben' (Thrashcore/Metalcore)
Worlds Apart: 'Clean Slate' (2010) (Hard Rock) Egyre ritkábban futok bele olyan lemezeke, amiket bármikor, kockázat nélkül meg lehet hallgatni - kocsiban, buliban, séta közben, utazgatva, munka mellett... tényleg, akármikor. A Worlds Apart 'Clean Slate' albuma viszont pont ilyen. Rövid, tartalmas, kicsit fülbemászó, kellőképpen dögös és laza, de nem csúszik szét az erőltetett tökösségtől. Van benne egy pici a jellegzetes AC/DC-Airbourne vonalból, kicsi AOR-os hatásvadászat, szóval abszolút semmi komoly, csak harminchat perc vérbeli hard rock muzsika. Az albumnyitó Heaven Sent lendületből nagyon tuti, az All Your Lovin dallama és refrénje könnyen megjegyezhető és dúdolható, a legnagyobb dobás azonban a Two 4 Nothin', mely harminc-harmincöt évvel ezelőtt gigantikus sláger lett volna, kis túlzással afféle Highway To Hell kistesó. Sajnálatos, hogy ez az amerikai banda ennyire kitartóan bujkál a világ elől - myspace oldalukat elérni kifejezetten körülményes, mivel az ugyan ezen a néven futó ausztrál punk zenekar előbb kerül az ember elé, mint ők. De a kitartás meghozza az eredményt, mert őket bizony érdemes hallgatni! Remélhetőleg sokra viszik még! (TShaw)
Eric Martin: 'Love Is Alive - Works Of 1985-2010' (2010) (AOR/Pop-Rock) Eric Martin huszonöt éve szólózik, és ennek örömére most egy válogatást jelentetett meg, rajta karrierjének kulcsdalaival, valamint néhány vadonatúj szerzeménnyel. Mindez szép és jó, csak az egész valahogy nem akar rendesen összejönni. Tizenegy dal - elképesztően szegényes válogatás lehet az ilyen -, melyből négy vadonatúj, hat pedig relatí­ve a legjobb az énekestől. Van persze három bónusz nóta is, de azok valahogy nem illeszkednek szervesen a lemezhez. Nagy bánatomra a válogatás maga erősen felemás lett. Az egészen kiváló 'Destroy All Monsters' cí­mű albumot egyetlen dal képviseli, a tavalyi 'Mr. Vocalist'-ról pedig semmi sincs, csak egy extra cucc a lemez DVD mellékletéből, az is a bónuszok között. Az új dalok szokás szerint távol állnak a világmegváltástól, de Martintól nagyjából pont ezt lehet elvárni. Az énekes rajongóinak biztosan tetszeni fog a kiadvány, továbbá annak is megéri beruházni rá, aki szereti a Mr. Biget és a belőle kinövő zenei családfát - vannak ilyen elszánt fanok? AOR kedvelőknek akkor tudom ajánlani, ha épp ismerkednek Martinnal, mivel alapjaiban véve ez a kiadvány csak egy felhizlalt EP. Kár, hogy a sok újra CD-re másolt nótát megint ki kell fizetnünk az új dalok mellett... (TShaw)
'Power Ballads vol. 1.' (2010) (AOR/Hard Rock) Első alkalommal próbálkozik a Frontiers egy házon belüli kompilációval, melyre az elmúlt néhány év legjobb romantikus dalait gyűjtik össze. Kézenfekvő ez, hisz az olasz kiadó profilja alaphelyzetben is az AOR zenékre támaszkodik leginkább - noha becsúsznak néha oda nem illő dolgok is. A válogatás 16 dala tele van finomságokkal. Szerepel az idei év egyik legjobb lemezéről, a Treat 'Coup De Grace' cí­mű korongjáról egy dal, továbbá előkotortak számokat a Pride Of Lions, WET, Journey, Jeff Scott Soto, Winger, Glenn Hughes, és a Primal Fear háza tájáról is. Persze a sor í­gy sem teljes, én legalábbis hiányolok néhány nótát a kevésbé sztárolt előadók kicsit régebbi lemezeiről. Az összeállí­tás abszolút első osztályú, az alapanyag pedig eleve kiváló. Azonban, mivel balladákról van szó, érdemes tudatosan vásárolni, mert pörögni nem fogunk ettől a lemeztől, és a léggitárt is csak néhány fennköltebb, sí­rós szóló erejéig fogjuk fölkapni. Nem mellesleg az album kiváló ajándék hölgyeknek, akik az itt hallott dalok után hosszabb távon talán jobban tűrik majd a keményebb zenéket is. Az album borí­tója egyébként annyira jól sikerült, hogy már csak ezért is érdemes felrakni a polcra... (TShaw)
Murderdolls: 'Woman and Children Last' (2010) (Modern Glam Metal) Bár a modern metal és annak különböző ágai nem képezik szerves részét a magazinunk profiljának, azért egy Murderdolls szintű supergroupot mégiscsak illik bemutatni a nagyérdeműnek. Az eredetileg 2002 és 2004 között aktí­v, leginkább a Slipknottal és a Wednesday 13-nel rokonságot felmutató zenekar stí­lusát igen nehéz lenne meghatározni - sokan egyszerűen a heavy metal jelzőt húzzák rájuk, de ez nyilván felületesség. Nevezhetjük őket még horror punkoknak is, bár ahhoz túl összetett zenét játszanak, de megállná a helyét a modern gothic metal kifejezés is, tekintve, hogy dalszövegeik meglehetően sötét hangulatúak, illetve vadonatúj stí­lust alkotva modern glam metalnak is tekinthető az album. Kotta, ehhez mit szólsz? (Szóhoz sem jutok! - Kotta) A 2010-es reunion lemez érdekessége, hogy két szám erejéig még maga Mick Mars is beszállt a csapatba, ezáltal is rámutatván, hogy a mezei rock/metal hí­vei is kipróbálhatják ezt az anyagot. Jó néhány olyan dal kapott itt helyet, amit bármelyik legendás, de ma is aktí­v zenekar elkészí­thetett volna, mint például a kedvencem, a Nowhere, vagy a Blood Stained Valentine, ahol Joseph Pole énekes sikeresen koppintja le Vince Neil énektémáit - a párhuzam tehát letagadhatatlan a Mötley Crüe-vel. Az albummal kapcsolatos előí­téleteket tehát nyugodtan félre lehet tenni. Érdekes, rettentően izgalmas anyaggal van dolgunk, ami mindenképpen megérdemel egy esélyt a kedves hallgatóságtól. (TShaw)
Secret Sphere: 'Archetype' (2010) (Power Metal) Noha az olasz Secret Sphere már jó ideje az európai metal szí­ntér szorgos képviselője (hisz az 1997-es megalakulásuk óta az 'Archetype' immáron a hatodik stúdióalbumuk), valahogy mégsem tudtak kitörni a viszonylagos ismeretlenségből. Talán mert kevésbé karakteres dalokat í­rnak, olyanokat, amelyekre könnyű rásütni a másodosztályú Edguy-kópia bélyeget? Talán... Mindenesetre aki szereti a germános í­zekkel felvértezett fémzenét, az nyugodtan ismerkedjen meg ezzel a koronggal is, még ha akad rajta némi üresjárat és gyermeteg megoldás - számomra legalábbis. Bevallom, nem tudom, az ezt megelőző anyagaik milyen minőséget képviselnek, egy igen korrekt Helloween-feldolgozáson (How Many Tears) kí­vül ugyanis egyéb produktumaikhoz még nem volt szerencsém, í­gy mondhatni elfogulatlanul és "szűz füllel" ültem neki az 'Archetype'-nak. Azt mondtam, vannak azért üresjáratok. Például épp a nyitó Line On Fire ilyen: egyedül a Dimmu Borgir-szerű (!) blackes téma tetszik, a buta, hammerfallos refrén hamar a "tovább" gomb megnyomására sarkall. A Mr. Sin nem csupán cí­mében, de a refrénjét tekintve is rettenetesen idétlen, és hát a rém kommersz All In A Moment technós témáit sem zártam a szí­vembe. Emellett azonban bőven találtam magamnak tetszőt is: a habkönnyű The Scars That You Can't See Helloween-í­zei, a More Than Myself csordavokálos speed metalja vagy az ugyancsak erősen Helloween-utánérzésű cí­madó szám (tisztára March Of Time!) egyaránt meggyőztek. Az abszolút favorit pedig a Death From Above: hibátlan szimfonikus metal himnusz, vastag kórusokkal, Michael Kiskét idéző énekkel, miegyébbel. Egy szó mint száz, nem egy kihagyhatatlan album, ám nyugodt lelkiismerettel tudom ajánlani, hisz plágiumszaga ellenére is szerethetőbb, mint az utóbbi Edguy-anyagok... (Egyébként a Secret Sphere is ott lett volna az idei Metalfesten, ám a fellépésük valamilyen - meg nem magyarázott - oknál fogva elmaradt. Jómagam szí­vesen megnézném őket, ha erre tévednek.) (Mike)
Pangea: 'Retrospectacular' (2010) (Hard Rock) Nos, a Pangea olyannyira underground zenekar, hogy még az Encyclopaedia Metallum sem tud róla semmit! Pedig a '90-es évek közepén két (állí­tólag kitűnő) melodic hard rock albumot szabadí­tottak a világra - illetve leginkább Japánra. A harmadik, részben felvett lemezüket viszont már ott sem tudták kiadni, í­gy 2004-ben, Torben Lysholm énekes, gitáros, hangmérnök, producer kilépésével gyakorlatilag feloszlottak. Most mégis úgy döntöttek, befejezik az elkallódott korongot - úgyhogy újra rögzí­tették az egészet. Pont olyan is lett, amit ezen előzmények ismeretében várunk - hamisí­tatlan stadion rock a mai kor követelményeinek megfelelő remek hangzással. Extreme és Mr. Big rajongóknak ajánlom, csalódás kizárva. (Kotta)
Firecracker: 'Born Of Fire' (2010) (Progressive Metal) A 2010-es esztendőben már született néhány feltehetően maradandó erejű prog. metal lemez - gondolok itt a szerkesztőségünk jelentős részét meghódí­tó Vanden Plas, Day Six és Spock's Beard albumokra. Meg talán a Firecrackerére, amit legalább annyira szokás bí­rálni, mint dicsérni. Bizonyos fórumokon az év prog. albuma már most, máshol pedig inkább a keletkezési körülményeinek zavaros mivoltát, és a demószagú minőségét vetik a szemére, meg persze azt, hogy a gitáros úriember Yngwie Malmsteen örökösének képzeli magát. Mindezektől eltekintve azonban a 'Born Of Fire'-t egy hangulatos és izgalmas prog. lemeznek tartom, melynek bizonyos dalai tényleg felérnek az élvonalba - a Second Self, a Gamekeepers Song és a The Refrain például igazán csodálatos darabok. Meg lehet tehát kerülni a lemezt, de szerintem nem érdemes. Vannak hibái, kétségtelen, és sokkal több lehetett volna belőle rendezettebb körülmények között, de ennyivel is bőven beérhetjük. Prog. metal kedvelőknek erősen ajánlott a meghallgatása! (TShaw)
Animid Effect: 'Ezen a földön, ebben az Életben' (2010) (Thrashcore/Metalcore) Balaton-környéki zenekar küldött nekünk promo CD-t. 2002 óta nyomják, tavaly jutottak el a bemutatkozó lemezig. Ha nem lenne nyilvánvaló a biográfiából, akkor is hallatszana: a banda motorja Greskó Károly, énekes, szólógitáros és dalszerző. Az általa vezetett csapat első hallásra elég sablonos-divatos zenét játszik: hörgős zúzda, dallamos refrénekkel, némi művész-metal beütéssel (pl. Tool) egy-egy elszállósabb résznél. Ami különlegessé teszi, az a magyaros í­z: a súlyos részek gyakran idézik meg a Moby Dicket, a refrének pedig kifejezetten Road/Depresszió vonalasak. Nem kétséges tehát, hogy meg fogják találni az útjukat a hazai közönség egy viszonylag széles rétegéhez. A számokat megpróbálták változatossá tenni: belassulós középrészek, három nótában pedig még vendéget is hí­vtak, csellózni. Számomra a lemez csúcspontja az epikus A csend belül, ezt mondjuk simán el tudnám képzelni az új Avenged Sevenfold korongon is. A hangzás - bár nem mérhető a bombasztikus külföldi produkciókhoz - korrekt. Hangszerkezelésben sincs nagy gond, a zenekarvezető szólói pedig kifejezetten kellemesek, és a hangjával is elég jól bánik. Tetszik továbbá Az emeber is ég és az Áldozat zenei világa. Ezekben kevesebb a hörgés-durvulás, í­gy a középtempós riffeléssel együtt kis jóindulattal szikár, ámde dallamos skandináv tí­pusú powernek is elmennek. Én örülnék, ha ebbe az irányba tapogatóznának tovább - nem csak személyes í­zlésem okán, de azért is, mert thrashelős-rappelős bandából van már éppen elég, a melodikus power vonalat viszont hitelesen nemigen képviseli idehaza senki sem. Nekik viszont úgy tűnik, ehhez is van (lenne) érzékük. Persze azt hiszem későn szólok, már készül a következő album egy billentyűssel/sampleressel kiegészülve, í­gy valószí­nűleg viszik tovább ezt a sajátosan hazai Soilwork/Pantera vonalat. Bemutatkozásnak ez mindenesetre igen korrekt, aki nem hiszi, sasolja meg őket októberben a Bloody Roots turné veszprémi állomásán. (Kotta)