Kiáltsátok, hogy főzelék: Edguy, Uriah Heep, Ossian, Kalapács, Fezen Fesztivál, 2010.09.09

írta Hard Rock Magazin | 2010.09.13.

Idén már harmadjára indultam el a Fehérvári Zenei Napokra, mely fesztivál az egyik legszimpatikusabb idehaza számomra. Lényegesen nagyobb teret kap itt a dallamos rock/metal zene, mint a hazai fesztiválok túlnyomó többségén, s noha az alter/pop/elektro előadók is képviseltetik magukat a kisebb sátrakban, a nagyszí­npadon idén is a fémzenéé volt a főszerep! Bárcsak minden fesztivál ilyen lenne! Többektől lehetett hallani, hogy a Metalfest és a Rockmaraton után ez a rendezvény a harmadik legnagyobb metalfesztivál Magyarországon és bizony ez nem is butaság... A helyszí­n a tavaly jól bevált sóstói ipari parkban kapott helyet, í­gy már ismerősként pattantam fel a vasútállomáson a remek szolgálatot teljesí­tő FeZen buszok egyikére és indultam neki az idei mókának. Idén nagyobb lett a kemping, kevesebb a kő, s noha a táj továbbra is elég kopár volt és fák sem nagyon voltak semerre, úgy éreztem, hogy ez egy remek rendezvény. Korrekt étel, illetve ital árak várták a látogatókat, nem volt nehéz az eligazodás a fesztiválterületen, kellő mennyiségű illemhely, illetve árus szolgálta ki a bulizni vágyókat. Előzetesen úgy terveztem, hogy sátorral fogok lemenni Fehérvárra, ám ahogy elérkezett a szeptember és bekopogott a zord ősz a Kárpát-medencébe - annak ellenére, hogy a pénteki napra csodával határos módon eltűntek az esőfelhők - a hűvös idő rábí­rt, hogy ne vesződjek többet idén a cölöpkeresgéléssel. Kalapács A fesztivál első bandája számomra a Kalapács volt. Hosszú évek óta nem követem már a formáció tevékenységét, s bár a 2004-es Summer Rockson még szinte betéve fújtam az összes dalt, most már jószerivel csak az elhangzott nóták felét sikerült beazonosí­tanom. Ennek ellenére egész kellemes kis matinéműsor volt ez í­gy, délután. A közönség létszáma ugyan a kezdő taktusokkor még eléggé szegényes volt, a buli közben azonban sokan érkeztek és idővel kialakult a jó hangulat, de ehhez nyilván szükség volt Kalapács mester jó frontemberi képességeire is. Abszolút szimpatikus módon, közvetlenül kommunikált a rajongókkal, ha úgy adódott, poénkodott, s noha a banda véletlenül sem zúzta atomjaira a szí­npadot, legalább Ő mászkált, mozgott a dalok közt. Átkötő szövegei profik voltak, s ahogyan maga mellé állí­totta a fanatikusait, úgy örültem meg én is, hogy az ultragáz "Gép-Gép-Gép - Ka-La-Pács" skandálás ezúttal elmaradt. Persze nem azért, mert az énekes múltja nem került terí­tékre, teljesen meglepett, hogy elhangzott a Maszk, a lí­raiak közül az Ítélet Helyett, illetve az Itt és Most képviseltette magát, a legnagyobb ovációt pedig a Gép Induló kapta. Érdekes módon a program eléggé a középtempókra épí­tkezett, í­gy örömömre szolgált a Bűnöm a Rock, vagy a Sólymok Fészke viszonthallása az olyan nóták közt, mint a Patkánymese, a Sohase Vár, az Őszintén, illetve az Itt Leszek. Ha van valami, ami igazán hiányzott ebből a produkcióból, az az energia, a tűz volt, a látványos mozgás, vagy a bősz headbangelés. Lehet, hogy í­gy kora délután még nem akarták nagyon megerőltetni magukat a srácok, de tény, hogy az Ossian sokkal nagyobb intenzitással muzsikált, az esti főzenekarok pedig, egy teljesen más dimenzióban leledztek, mint hazai ikonjaink. Kár. Mindenesetre, ezzel együtt sem volt ez egy rossz buli, a hangzás rendben volt, s noha nem változtam vissza megveszekedett Kalapács rajongóvá, elhallgattam a csapat dalait. Ha másért nem, a régi Gép számokért bőven megérte. Ossian Mintegy tizenhat éve volt az együttes búcsú-, 'Keresztút' albumuknak pedig, a lemezbemutató koncertje, "Egy koncert, ami elmúlt, ami véget ért; Csak a szí­vekben él..." Saját szégyenem, de ez volt az utolsó Ossian koncertem mostanáig. Annak idején, még gyerekfejjel nem érdekelt a miért, csak az, hogy véget ért egy együttes, a tagok lezártak egy szakaszt életükben, aminek - mivel úgy éreztem az én életemre is hatással van - nagyon nem örültem; elszakadtam az Ossiantól. Bár az "ős" tagok zenéi akarva, vagy akaratlanul eljutottak hozzám, mégsem tudott sem a Fahrenheit, sem a Wellington olyan érzéseket kiváltani belőlem, mint az első Ossian lemezek. Ugyan a régi lemezek CD formában is bekúsztak gyűjteményembe a bakelit albumok mellé, az újjáalakult Ossian albumokkal csak kölcsönkapott anyagok segí­tségével ismerkedtem. Teltek az évek és bár az "új" formációban muzsikáló Ossian zenéje szintén kedvemre valónak bizonyult, a koncerteken mégis elkerültük egymást gyermekkorom meghatározó heavy metal bandájával. Most azonban együtt állt minden csillag, megtört a jég és én végre újra eljuthattam "A Rock Katonái"nak koncertjére. Némi aggodalommal vártam a koncert kezdését, féltem, nehogy összetörjenek bennem a régi teltházas Pecsa koncert emlékképei. Bár most messze voltunk a teltháztól, a csütörtök késő délutáni/kora esti időponthoz képest szép számú közönség gyűlt össze a fesztivál területén, melynek végül igen jelentős része fáradt át a nagyszí­npad elé, a 19 órai koncertkezdésre. Megszólalt a régi intró és ugyan a föld és az ég nem ért össze, legnagyobb (örömteli) meglepetésemre a Rock Katonái dallal indí­tottak. Bár első gondolatként az járt a fejemben, hogy az évek bizony kivétel nélkül megdolgoznak mindenkit, mégis mosolyogtam, hiszen annak ellenére, hogy az idejét sem tudom megmondani, mikor hallottam utoljára ezt a dalt, mégis minden sor azonnal visszaugrott agytekervényeimből. Bizsergető volt lelkemnek a fotósárokból figyelni az első dallamokat, ráadásul az az érzés is kezdett erősödni bennem, hogy teljesülhet a titkos kí­vánságom... A kí­vánságom valószí­nűleg nem túl meglepő a kedves olvasónak, sok-sok dalt kí­vántam a 'Keresztút'ig kiadott lemezekből. A kérésem pedig szerencsére bejött; azon túl, hogy a zenészeknek sikerült tökéletes egyensúlyt kialakí­taniuk programjukban a régi és az újabb dalok között, rengeteg gyerekkori emléket hoztak fel bennem az olyan dalokkal, mint az Acélszí­v, A Sátán Képében, Magányos Angyal, Ítéletnap, Éjféli Lány, Szenvedély, Rocker Vagyok, Sörivók, Mire Megvirrad, de emlékezetes perceket szereztek nekem az 1999 utáni, Árnyékból a fénybe, Élő Sakkfigurák, Külvárosi álmok, V. Magyar tánc - Brahms feldolgozás, Amikor még nótákkal is. Bár saját bevallása szerint "torokproblémával" - rekedtséggel - küzdött ezen az estén Endre, sem az Ő énekhangja, sem zenésztársai teljesí­tménye, sem pedig a keverés nem hagyott maga után kí­vánnivalót. Sőt, a sötétség beállta után, még az egyébként puritán szí­npadképet is kiváló fényekkel támogatták meg . Hosszú idő telt el számomra Ossian koncert nélkül, talán túl hosszú is, a jövőben azonban ez már másként lesz...! Wéber Attila - gitár, Hornyák Péter - dob, Rubcsics Richárd - gitár, Erdélyi Krisztián - basszusgitár és Paksi Endre - ének felállású csapat, egy remek koncertélménnyel örvendeztetett meg. Intro A Rock Katonái Az Ördögök Mennyországa Árnyékból a Fénybe Élő Sakkfigurák Tűzkeresztség II. Acélszí­v A Sátán képében Külvárosi Álmok Magányos Angyal Ítéletnap V. Magyar Tánc + Dobszóló Desdemona Éjféli Lány Szenvedély Rocker vagyok Amikor még MireMegvirrad Outro: Csendesen T T Uriah Heep Miután kidobogta magát acélszí­vem, elérkezett az idő, hogy végre igazán elkezdődjön az este. A Uriah Heep májusi bulija annyira jó volt, hogy jelenleg dobogós helyen áll az idei koncertlistámon és megvallom őszintén, ezúttal sem okozott csalódást ez a veterán rockbanda. Az igazat megvallva, első találkozásunk teljesen megdöbbentett, abszolút nem számí­tottam arra, hogy ennyire szenzációs teljesí­tményt nyújt élőben ez a rocklegenda. Mert azt bizony nyújt. Már a kezdéstől "berosáltam", a rövid felvezető után induló Wake The Sleeper pedig olyan brutális őserővel dörrent meg, hogy lerepült az ember feje. Hiába, az utolsó lemez cí­madója egy igazi vad, zsigeri hard rock dal, mely tempója és dinamikája azonnal beindí­totta a bulit. Persze ehhez kellettek a remek zenészek is. Russel Gilbrook egy igazi dobfenomén, aki olyan vehemenciával püfölte a cájgot már rögtön az elején, hogy azt bármelyik hard rock dobos megirigyelhette volna, de a duplázó lendületes kalapálása is robbanó bombaként hasí­totta ketté az éjszakát. A másik, azonnal feltűnő figura Bernie Shaw volt, aki az első perctől az utolsóig az ujja köré csavarta a közönséget laza eleganciájával, leí­rhatatlan karizmájával és azzal a profizmussal, amivel levezényelte az estét. Hihetetlen frontember, borzasztó igazságtalanságnak tartom, hogy nem emlegetik egy lapon David Coverdale-lel, vagy Robert Planttel. Elegánsan, stí­lusosan, látványosan énekelt, folyamatosan mozgott, pörgette a mikrofonállványt, trükközött vele és közben olyan hihetetlen teljesí­tményt nyújtott, hogy csak keresgéltem az állam a földön. Az ötvennégy éves zenész még most is tökéletesen hozza a magas hangokat, ámulatba ejtően prezentálja a klasszikus dallamokat, folyamatosan élt alatta a szí­npad, tényleg csak szuperlatí­vuszokban lehet az esti teljesí­tményét méltatni. Hasonló tisztelet, illetve elismerés jár a zseniális, utánozhatatlan Mick Boxnak, illetve a mindig morcos, óramű pontosságú Trevor Boldernek, akik egyfelől szédületes hangszeres teljesí­tményt nyújtottak, másfelől folyamatosan élettel telve, lelkesen, jókedvűen muzsikáltak, végig ügyelve a precizitáson túl, a vizuális oldalra is. Egy kis bohóckodás mindig belefért! Ilyen szempontból Phil Lanzon billentyűs lehetőségei jóval korlátozottabbak voltak, ám Ő sem maradt el társaitól, ráadásul a különlegesen erős vokális támogatás egyik kulcsembereként is jeleskedett. Hihetetlen, hogy milyen lelkesen, tüzesen, sőt, korukat meghazudtolva, fiatalosan, élettel, játékkal telve voltak képesek megszólaltatni, illetve előadni dalaikat ezek a zenészek. Ugyanakkor a végeredmény mégis 100% rockzene volt, méghozzá nem a slágeres, a popos vonalról, hanem a kemény, súlyos, mégis kellemes hard rockból, melybe bőven belefért akár az improvizáció, vagy a progresszió is. A program egy igazi "best of" műsor volt, melyben bőven helyet kaptak a régmúlt nagy himnuszai és az elmúlt évek slágerei is. Érzésem szerint az Only Human, a Book Of Lies, vagy a Corridors of Madness nótákat simán oda lehetne tenni az életmű sikerdalai mellé, mindenesetre abszolút nem törték meg a műsor lendületét. Mégis, a legnagyobb ovációt az olyan szerzemények kapták, mint a Sunrise, a July Morning, az Easy Linving, a legutóbb kihagyott Look At Yourself, a Bird Of Prey, a Return Te Fantasy, az átütő erejű Gypsy, vagy a záró örök kedvenc Lady In Black. Ha van valami, ami miatt a pesti bulit tartom erősebbnek, akkor az egyfelől az, hogy ott többet játszottak, másrészt akkor hazai pályán, klubkoncerten kicsit jobban megmozdult rájuk a közönség, nagyobb hangulat uralkodott. Emlékszem, hogy végig fülig érő szájjal tolták a Lady In Blacket a muzsikusok, bizony, az egy varázslatos este volt, s noha panaszra most sincs okunk, valahogy az a buli egy picit még a mostaninál is jobban összejött. A 2-3000 fős tömeg most sem fukarkodott, ha tapsolásról volt szó és a másfél órás program í­gy is egy í­zig-vérig prí­ma, óriási hard rock örömünneppé változott, mely után nem hiszem, hogy bármelyik rajongó is elégedetlenül távozott. A hangzás, ahol álltam, tökéletes volt, akárcsak ez a koncert, a gyönyörű fényekkel megtámogatott show etalonnak minősült. A Uriah Heepet legközelebb is meg kell nézni, hisz ezúttal is elvarázsoltak mindenkit. Remélem, láthatjuk még itthon Őket. Setlist: Wake The Sleeper Return to Fantasy Book Of Lies Bird of Prey Corridors Of Madness Return To Fantasy Only Human Stealin' Free an' Easy Gypsy Angels Walk With You July Morning Easy Livin' Sunrise Lady In Black Edguy Az Edguyt utoljára egy hónapja láttam, s noha Wackenben is zseniálisak voltak, picit féltem, hogy a Heep megeszi Őket reggelire. Szerencsére nem í­gy történt, s utólag úgy gondolom, hogy talán fölösleges is lenne győztest keresni ebben a csatában, hisz az igazán nagy nyertesei az estének mi, rajongók voltunk, akik két egészen különleges, egészen fantasztikus produkcióban részesültünk. A közönség összetétele gyakorlatilag teljesen kicserélődött és a küzdőtéren az átlag életkor egy laza húszassal lecsökkent, miközben készí­tették elő a szí­npadot és felkerült a már jól ismert templomromos háttér. Már a kezdés maga volt a megtestesült rock 'n' roll, a "freak show" intro után azonnal a Dead Or Rockkal robbant be a csapat, egyenes, sálas mikrofonállvánnyal sétált be Tobi, kí­sértetiesen emlékeztetve Steven Tylerre, talán csak a fux, meg a csillogós cipellő hiányzott. Kéretik tisztelettel, el lehet felejteni a korai idők speed/power őrületét, ez a buli nem a múltról szólt, hanem arról, ami az Edguy 2010-ben. Volt egy kis heavy metal, egy kis hard rock, egy kis hajmetal, valamint végig remek produkció, szenzációs közönség, óriási slágerek és valami leí­rhatatlan hangulat. Már az első pillanattól fogva lendületesen, élvezetesen, energikusan muzsikált a banda Jens, Dirk és Eggi becsülettel mozogta be a szí­npadot, látványos, jópofa figurákkal, összeállásokkal örvendeztették meg a nagyérdeműt, de a precí­z, pontos munkán túl Felix is többször kikiáltott a nagyérdeműnek a dobcájg mögül. A prí­met mégis Tobias vitte, aki, hogy úgy mondjam, tökélyre fejlesztette a frontemberkedést. Emlékszem, mennyire csalódottan hallgattam a 'Fucking With Fire Live'-ot, hiszen annyi mindennel fölöslegesen húzzák a felvételen az időt, a koncerten valahogy mégis fenemód nagy hangulatot tud teremteni az énekes a marhaságaival. A Lavatory Love Machine előtti "tömegpszichológiás" kétrészes közönségénekeltetés során már megmutathatta a nagyérdemű, hogy mekkora a hangja, de erre a dalok alatt is bőven volt lehetőségünk. Ráadásul Tobi remek, humoros, jópofa átkötőkkel készült, az este egyik legmókásabb pillanata volt, amikor elárulta, hogy egy szót tud magyarul, (főzelék) és ennek jegyében egy picit megtaní­tott minket németül (fozeleker). De az a jelenet is sokakat megnevettetett, amikor egy "I love you Tobias" kiáltás hangzott fel egy férfitorokból az éjszakában és Tobi megkérte az úriembert, hogy inkább Dirknek mondja ezt, hisz Ő a meleg a csapatban... A Dead Or Rock laza bulihimnusza után rögtön egy döngölősebb téma érkezett, a Speedhoven, mely páros azért bizonyí­tja, hogy bőven vannak remek dalok a 'Tinnitus'on is. A Tears Of a Mandrake után a megapoén Lavatory most is a koncert egyik legjobb dala volt, de a Vain Glory Opera is ütött, még úgy is, hogy Tobi hozzátette, ezt direkt a Europe-tól lopták, hogy több pénzt kereshessenek. Na peeersze... A koncert meglepetése számomra a The Piper Never Dies volt, nem gondoltam volna, hogy élőben egy fesztiválon előkapják, naná, hogy nagyot szólt! A műsorban helyet kapott egy dobszóló is, mely igen jópofán a Karib Tenger Kalózai cí­mű film zenéjének dallamai alá í­ródott, kár, hogy az alapot csak nagyon halkan lehetett hallani. Ha mindenképp bele akarnék kötni valamibe, akkor talán csak abba lehetne, hogy a Save Me helyett szí­vesebben hallgattam volna a Thorn Withoute A Rose-t, vagy a Land Of The Miracle-t. Ez azonban tényleg csak szőrszálhasogatás, hisz í­gy is leí­rhatatlan hangulat uralkodott a ballada alatt, mindenki együtt énekelte a gyönyörű melódiákat. A Minisrty Of Saints, a Superheroes, vagy a Fucking With Fire igazi újkori Edguy himnuszok és a szerencsére nem túl rövid program szépen lassan a végéhez közeledett. A ráadásban a Sacrifice kapott helyett, majd a King Of Fools nótával búcsúzott tőlünk a csapat. Szerencsére a küzdőtér szépen megtelt és mivel egészen leí­rhatatlan hangulat uralkodott a közönség soraiban, Tobi meg is í­gérte, hogy a következő turnén visszatérnek hozzánk. Eddig négyszer láttam az Edguyt és most tetszettek a legjobban, ha lehet, még a Uriah Heep műsoránál is jobban élveztem produkciójukat. Hihetetlen lendület, jókedv, kedves, közvetlen, profi előadásmód, egy borzasztóan energikus, karizmatikus frontember, kiváló slágerek, remek bulik, ez az Edguy 2010-ben. Megmondom őszintén, nekem nem is hiányoztak a korai idők slágerei, ez a koncert í­gy volt tökéletes, ahogy volt. Egy remek élmény, mely birtokában nem hinném, hogy bárki is csalódottan kellett, hogy távozzon. Várjuk Őket vissza. Setlist: Dead or Rock Speedhoven Tears of a Mandrake Lavatory Love Machine Vain Glory Opera The Piper Never Dies Ministry of Saints Dobszóló Superheroes Save Me Fucking With Fire (Hair Force One) Sacrifice King of Fools Rengeteg kellemes emlékkel gyarapodva indultunk vissza Budapestre. Szerencsére kegyes volt hozzánk az időjárás ezen a napon, í­gy kí­váncsian vártuk, vajon milyen meglepetéseket tartogat számunkra a péntek. Nos, amint kinéztem reggel az ablakon, már meg is láttam egyet... Folytatása következik... MMarton88 Fotó: TT Köszönet a Fezen Csapatának és a Livesoundnak!