Kedvenc Lemezeim - Satan: Court In The Act

írta Kotta | 2010.09.11.

Egy elfeledett klasszikus. Vagy még inkább: egy olyan album, amely sosem kapta meg a méltó elismerést. Hozzájárul ehhez nyilván a zenekar hányatott sorsa (gyakori névváltoztatások és énekescserék) is, szóval jórészt maguknak köszönhetik, hogy elsikkadtak. 1983-ban, a ‘Court in th Act' megjelenésekor azonban még minimum egy Megadeth-szintű pályafutás nézett ki/dukált volna nekik, utólag visszatekintve persze. Most nem sztorizok, mert egyszerűen nem emlékszem, hogyan is került hozzám ez a bakelit, valószí­nűleg a név keltette fel a figyelmemet. Helyette belevágok a lecsóba: azért hasonlí­tottam őket éppen a Megadeth-hez, mert aki nem ismeri a lemezt, leginkább talán egy ‘Killing is my business...' párhuzam alapján tudja belőni, miféle zenét is játszhatott a brit zenekar. Nagyjából hasonló, technikásan agresszí­v muzsikát vezettek elő, mint amit Mustaine és Poland majd csak két évvel később fog letenni az asztalra. Alapvetően NWOBHM, egyben tapogatózó lépés egy keményebb, komplexebb irányba. A korong hangzása is hasonlóan gyengusz, háttérbe tolt gitárokkal és énekkel - jó, akkoriban ez nem volt még nagy gáz -, de a muzsika minősége, különlegessége amúgy is feledtet minden egyebet! Különbség is van persze, mindjárt itt az énekes, Brian Ross, aki a Blitzkriegből érkezett, majd az album megjelenését követően oda is távozott vissza. Mondanom sem kell, Ross jobb énekes mint Mustaine. Hangja leginkább kellemesnek titulálható, első hallásra talán nem is igazán illik ide, könnyen el tudnám képzelni őt egy dallamosabb zenekarban is. Ezért is meglepőek az időnként elengedett szirénaszerű sikolyai. A lemez másik nagy erőssége a technikás gitárjáték. A banda a heavy metal brit vonulatával érkezett, í­gy a helyenként enyhén thrash-es riffelés ellenére is valószí­nűleg az első két Maiden lemez hatott rá legnagyobb mértékben - mintha a Transylvania és a Genghis Khan vonalat szerették volna továbbvinni, csak vokálisan megtámogatva. Szerintem jócskán ki is tűntek a kortársaik közül (Saxon, Judas Priest (tudom, nem NWOBHM, de kortárs), Tygers Of Pan Tang, Diamond Head, Raven, Battleaxe, stb.) összetettebb megközelí­tésük révén. Sokan, lendületessége és rafináltsága miatt, egyaránt tekintik ezt a korongot a későbbi kontinentális speed /power (pl. Rage) és technikás thrash (pl. Coroner) előfutárának is. Nem önmagában persze, de mivel tényleg megelőzték a korukat egynéhány tekintetben, biztosan hatottak a következő hullámra. A pozití­v fogadtatást azonban nem tudták kiaknázni. Nem csoda: a következő album más néven (Blind Fury) és másik énekessel (Lou Taylor) jelent meg 1985-ben. Gondolom, el akartak határolódni az egyre markánsabbá váló sátánista irányvonaltól (a kiadó nyomására, gyaní­tom). A harmadik lemeznél ('Suspended Sentence' - 1987) mégis visszaváltottak Satanre..., ezekkel a kavarásokkal persze ki is nyí­rták magukat szépen. Ezen egyébként Michael Jackson énekel! Na jó, nem az a Michael Jackson... Rövid ideig voltak még The Kindred (aztán inkább ez lett az első Pariah lemez cí­me), majd '90-ben végképp feloszlottak (a második album után, amit Pariah-ként adtak ki). Steve Ramsey gityós és Graeme English basszer ekkor egy Martin Walkyer nevű fickóval (Sabbat) alapí­tott új zenekart, mely szintén meghatározóvá, stí­lusalapí­tóvá érett az évek során - ezt úgy hí­vják, hogy Skyclad (De jó is volt megsasolni őket tavaly a Dürerben!). '97-ben bepróbálkoztak egy Pariah ujjáalakulással (megint más énekessel - Alan Hunter), amit album is követett ('Unity' - ‘98), de nem túl nagy sikerrel. (Nekem megvan az első Pariah lemez is, ez gyakorlatilag egy közepes thrash korong, a nem túl meggyőző Jacksonnal (sajnos videót is csak vele találtam) - a folyamatos uniszólóknak és a dallamos riffeknek/éneknek, amik számomra oly kedvessé teszik a ‘Court...'-ot, ezen már nyoma sincsen!) 2005-ben megint újjáalakultak, végre az eredeti felállással! Legalább is papí­ron. Elvileg tehát egy funkcionáló bandáról, mondhatni "élő" legendáról van szó, bár én sok aktivitást nem láttam tőlük - a tizennegyedik Keep It True fesztiválon fognak állí­tólag fellépni, majd áprilisban. Hiszem, ha látom.... Szóval itt egy kiemelkedő album a korai heavy metal kedvelőinek, amely örökre pártában maradt - az énekescserék és a folyamatosan módosuló zenei irányvonal miatt a Satan sosem tudta megismételni, sőt még csak megközelí­teni sem, bemutatkozó albuma zsenialitását. Magányos csillag, mely iránytűként ragyog a kemény fémzenék egén...., na jó nem hülyülök, de ez akkor is egy kötelező “hallgatmány" - a rocksuliban, persze! A lemezen közreműködő zenészek: Steve Ramsey - gitár Graeme English - bass Brian Ross - ének Russ Tippins - gitár Sean Taylor - dob Számcí­mek: 1. Into The Fire 2. Trial By Fire 3. Blades Of Steel 4. No Turning Back 5. Broken Treaties 6. Break Free 7. Hunt You Down 8. The Ritual 9. Dark Side Of Innocence 10. Alone In The Dock A kedvenc lemezeim sorozat további részei