Az abszolút slágergyár - Poison életmű I. rész

Ha glam metal, akkor Poison! Megkerülhetetlenül, még annak ellenére is, hogy a stí­lus többi klasszikusához képest sokkalta napfényesebb, cukormázasabb, lazább és slágeresebb zenét játszottak. Történetük természetesen ugyan azon a szálon fut végig, mint minden egyes nyolcvanas évekbeli hajbandának - viharos siker, majd a rock and roll életmódból következően emberi, aztán a zenei trendek megváltozása után kereskedelmi mélypont. De ennél azért összetettebb a sztori... Természetesen most is - mint mindig, a glamesen csillogó siker sztorikban - Los Angelesből indulunk, ahol a Paris nevű zenekar ekkoriban különböző klubokban lép éppen fel. A Bret Michaels, Bobby Dall, Rikki Rockett és Matt Smith alkotta csapat hamarosan nevet változtat, majd Smith távozása után felveszik gitárosnak C.C. DeVille-t, aki hamarosan Keith Richardsra hajazó ráncokat gyűjt majd össze az arcára, de ez még a jövő zenéje. Glam zenével érvényesülni ekkoriban nem volt éppen nehéz feladat, az első fénykorából már kifelé haladó Mötley Crüe után nagy a kereslet a szexista, drogokról és csajozásról éneklő vagányokra, í­gy a Poison is hamar megkapja első lemezszerződését az Enigma Recordstól. 1986-ban megjelenik a banda első, egyúttal mindmáig talán legjobb lemeze is, a 'Look What The Cat Dragged In'. Az albumról természetesen az első másodperctől fogva süt, hogy a kor divatjának megfelelő glam metalt kap kézhez a hallgató. Bret Michaelsnek már a hangjáról is a szőke hajú, kékszemű bájgúnár ugrik be az embernek, a zene pedig egyszerű és slágeres, egyedül csak C.C. DeVille jellegzetes gitárjátéka teszi igazán egyedivé a megszólalást, ez azonban bőven elég is. Maga a lemez egyébként abszolút slágergyár. A számomra legkedvesebb Poison számok közül a Cry Tough, Talk Dirty To Me, Blame It On You és az I Won't Forget You is felhangzik, és akkor még nem is beszéltünk a klasszikus slágerekről, mint az I Want Action, vagy a cí­madó dal. Nem is meglepő, hogy az album dalaiból négy kislemezt sikerült kiadni, továbbá energikus videó klipek is készültek, melyek már most, az indulás pillanatában egy tömegek előtt koncertező, szupersztár Poisont mutattak be a nagyközönségnek. A debüt lemez sikere után törvényszerűen készült el a folytatás, az 'Open Up And Say... Ahh!'. A zene, a téma és a hozzáállás mit sem változott, a négyesfogat még mindig hatalmas elánnal dolgozott, aminek köszönhetően a második albumuk tökéletesen hozta az első szí­nvonalát. Általában minden zenekar vállán ólomsúlyként van jelen a második lemez, melynek nem csak meg kell közelí­tenie az első sikereit, hanem előremutatónak is kell lennie. Az 'Open Up...' nyilvánvalóan kevésbé előremutató, de a lemez tovább növelte a bármikor elsüthető Poison slágerek listáját. Itt szerepelt a sokak által leginkább ismert balladájuk, az Every Rose Has It's Thorn, mely a maga cowboy-romantikájával Bret Michaels addig is kissé erőltetett bájgúnár szerepén dobott egy hatalmasat, mindazonáltal maga a dal mára kissé közhelyesség is vált - őszintesége viszont tagadhatatlan, hiszen Bret a szakí­tása után í­rta a dalt. De ott van még a Fallen Angel, Nothin' But a Good Time, Love On The Rocks és persze a Your Mama Don't Dance (igaz, utóbbi feldolgozás), mely dalok szintén slágerek lettek. De az igazi csúcs bevétele csak 1990-ben, az igazán népszerű glam és hard rock zene egyik utolsó évében jött el. Ekkor jelent meg harmadik albumuk, a 'Flesh and Blood', melyen egyfelől folytatták a hagyományos slágergyártást, másfelől bebizonyí­tották, hogy még mindig ki lehet hozni valamit a glamből, ráadásul sokkal ütősebbet és jobbat, mint eddig. Miként és mit is lehetne elmondani egy olyan albumról, amin olyan dalok kaptak helyet, mint az Unskinny Bop, a valaha volt talán legjobb Poison dal, a cí­madó Flesh and Blood, a Ride The Wind, a romantikus irányba elhúzó Life Goes On, és a valaha volt legszebb alkotásuk, a Something To Believe In? Nem tudom, mi tudná nagyobb fénybe helyezni ezt a lemezt, mint a fenti dalcí­mek. De hiába a kereskedelmi siker, ha a háttérben zajló viták és érdekkülönbségek megmérgezik a zenekaron belüli összhangot. Noha Bret Michaels mindig is egy összetartó, családias egységnek tartotta a csapatot, a harmadik album megjelenésének idejére már kezdte őket felemészteni a rocksztárságból fakadó mocsok. Bret cukorbeteg, ennek első nyilvánvaló jele a közönség számára az volt, amikor egy koncerten összeesett a szí­npadon. C.C. tudatmódosí­tó drogokhoz nyúlt, aminek következtében gyakorlatilag állandóan be volt állva. Egy 1991-es MTV fellépésen gitárjának csatlakozója kiesett a helyéről, ő pedig hosszú másodpercekig játszott tovább, tudomást sem véve az esetről. A fellépés után ő és Bret összeverekedtek. Miközben a banda látszólag a csúcson volt, hőseink kezdték egyre rosszabbul érezni magukat. Most már az interjúk közben is érződött a viszály, í­gy aligha lehetett titok bárki előtt is, hogy a Poison a csúcs után egyből gödörbe jutott. Az okot mindenki C.C. drogproblémáiban látta - Bret nem válhatott masszí­v függővé, hiszen a cukorbetegsége ezt nem engedte. Végül a csúnya, de elképesztő szí­npadi karizmával bí­ró gitáros kilépett a csapatból. Utolsó közös megjelenésük a 'Swallow This Live' cí­mű koncertanyag volt, mely CD-n és videón is megjelent a maga idejében. Mondani sem kell, igazi best of lemezről van szó, de ugyan, mit is tudna a szí­npadra vinni egy banda, aminek az elmúlt három lemezén annyi sláger és klasszikus lett elszórva, mint más együtteseknek az egész életművében? Természetesen az alkotókedv itt sem hagyott alább, í­gy az élő lemezre felkerült néhány stúdiódal is, melyeken jó ideig utoljára lehet hallani C.C. játékát. Természetesen ezek közül is kikerült egy ikonikus sikerdal, a So Tell My Why. De siker ide, vagy oda, végzetét a Poison sem tudta elkerülni. 1991 szeptemberében megjelent a Nirvana kultikus Smells Like Teen Spirit cí­mű dala, amivel a világ és főleg Amerika zenei mainstream irányzata egyből fejtetőre állt. A fiatalság körében a lázadás egészen új értelmet nyert, a kemény rockzenétől pedig tömegesen fordult el az addigi célközönség. A változást azonban egyértelműen a glam metal viselte a legrosszabbul, sőt, az irányzat gyakorlatilag megszűnt létezni. Számos együttes véglegesen kátyúba került ekkor, akik pedig talpon tudtak maradni, azok rákényszerültek a zenei irányváltásra. Alternatí­v, esetleg súlyos grunge elemeket kellett belevinni az addig napfényes, pozití­v töltetű zenébe, de ugyaní­gy a mély, romantikus érzelmű balladák kora is lejárt. Ezt az akadályt természetesen a Poison is megpróbálta bevenni, de a többi sorstárshoz hasonlóan nekik is csak kisebb-nagyobb sikerrel jött össze a dolog. 1993-as lemezük, a 'Native Tongue' sok tekintetben elfordult és idegen a bandától. C.C. távozása után a csapat Richie Kotzen gitárosban találta meg a potenciális új tagot, akinek a zeneisége nagyban hatott az új albumra. Ez a lemez bizony egyértelműen a kilencvenes évek egyik zavaros terméke. Ahogyan ekkoriban mindenki valami újjal próbálkozott (valaki elektronikával, valaki különböző stí­lusok katyvaszával), úgy a Poison egyszerre akart modern és hagyományokhoz hű lenni. Ebből a törekvésből pedig egy olyan album jött létre, amiben legalább annyi country elem található, mint zajos heavy metal, és egyszerű, urambocsá ötlettelen gitár riff - amit már csak azért is sajnálok, mert Richie Kotzen vitathatatlanul a korszak legnagyobb gitárzsenijei között volt. Bár voltak a lemezen sikeres kislemez dalok, mint a Body Talk, utólag mégis csak a Stand cí­mű nóta maradt meg a hallgatók fejében, ami viszont egyértelműen a nyolcvanas évek Poisonját idézi meg, igaz, kissé talán erőltetett módon. Ennek megfelelően az izzadtságszagú lemez erősen közepesen teljesí­tett a listákon - az előző anyagok dobogós helyei után a 'Native Tongue' csak a Billboard 16. helyéig jutott, összességében pedig a korongból csupán Kanadában lett platina lemez, odahaza be kellett érni az arany minősí­téssel. Ez bizony már nem a többszörös platinalemezes Poison volt... A folytatás némi szappanoperával, válogatással és bootlegezéssel hamarosan következik.