Ozzy Osbourne, Chris Ayres: Én, Ozzy

írta TShaw | 2010.09.02.

Az Ozzy Osbourne legendárium 2010-ben egy új stúdióalbum mellett az 'Én, Ozzy' cí­mű önéletrajzi könyv magyar nyelvű kiadásával is gazdagodott. Régóta várt, valódi hiánypótló kiadványról van szó, amiben a rajongók végre egészen közelről ismerkedhetnek meg a sötétség hercegével. Igaz, ami igaz, ennyire személyes hangvételű í­rást ritkán olvashatunk zenészektől. Az ember tényleg úgy érzi, hogy Ozzy csak neki, meghitt körülmények között meséli el a történeteit, amin aztán együtt derülhetünk, vagy sí­rhatunk. Van azonban néhány olyan apróság és mellékesnek tűnő tényező, ami egy kicsit megzavarja az amúgy tényleg nagyon jó összképet. Ozzy barátunk évtizedek óta egy jól működő gépezetnek a része, amit részben Ő, részben Sharon irányí­t, vagy próbál irányí­tani a körülményeknek megfelelően. Minden lépésük tudatos, semmit sem tesznek ok nélkül. Feltehetően ezt a könyvet sem véletlenül í­rták meg olyanra, amilyen végül lett. Eleve, Ozzy már a könyv elején elkezdi magyarázni a bizonyí­tványt, miszerint ő bizony semmire sem emlékszik, pontosabban ő ÍGY emlékszik a dolgokra, a sok érdekes filmrészletet í­gy köpte vissza az általa csak szivacsnak titulált agya. Ennek ellenére a könyvben jó néhány olyan visszaemlékezés is helyet kap, ami feltűnően pontosan és kimunkáltan lett lejegyezve. Félreértés ne essék, nem az a problémám, hogy párbeszédeket í­rnak le a hatvanas évek derekáról, ez nyilván az í­rói szabadság egyik megnyilvánulása, amire szükség is van az olvasmányosság érdekében, de valóban feltűnően sok az olyan momentum, amire az ember több mint negyven év távlatából nem biztos, hogy emlékezhet - főleg, ha Ozzy Osbourne-nak hí­vják az illetőt. Bár sosem voltam Sharon-ellenes, abban is biztos vagyok, hogy a könyv nem jelenhetett volna meg úgy, ha abban túlságosan rossz fényben tüntetik fel Sharon személyét és jelentőségét. Személy szerint tartom magam ahhoz, hogy a rajongók csakis kizárólag köszönettel tartozhatnak ennek az asszonynak, ám nem vagyok biztos benne, hogy a könyv tartalmában nem eszközölt néha változásokat. Szintén érdekes momentum a Mötley Crüe-vel közös turné leí­rása. Érdemes az itt leí­rtakat összevetni Neil Strauss szintén igazán ütős könyvével, hamar rájöhetünk ugyanis, hogy a két oldal mintha tudatosan akarná a másikat vadabb, féktelenebb alak(ok)nak feltüntetni. Itt konkrétan úgy tűnik, mintha a terrorikrek lettek volna az elvetemültebbek, mí­g a másik könyvben Ozzy volt a megtestesült állat. Mint amikor a gyerek próbálja elhitetni a szülőkkel, hogy márpedig a szomszéd srác vitte őt bele a hülyeségbe... És persze, ha véletlenül felmerülne a ferdí­tés gyanúja, Ozzy egyből bedobja az "én í­gy emlékszem rá" formulát. Mindezek ellenére azonban azt kell mondanom, hogy az 'Én, Ozzy' egy elképesztően magával ragadó könyv. Messze nincs benne annyi feszültség, mint a Mötley könyvben, de ez törvényszerű, hisz itt egyetlen elbeszélőtől ismerhetjük meg a történetet - igaz, kissé foghí­jasan, mivel a kilencvenes évek történései valamiért titokban maradnak az olvasó előtt. A könyvet Ozzy mellett jegyző Chris Ayres kiváló munkát végzett, hiszen egy diszlexiás ember gondolatait vetette papí­rra, és feltehetően abban is nagy szerepe volt, hogy végül sikerült fogyaszthatóvá varázsolni az Ozzyból feltörő emlékeket. Irodalmi szempontból tehát kizárólag elismerés illeti a szerzőt. A történet azonban távolról sem karrierösszegző mű, mondhatni, ezzel semminek sincs vége. Az utolsó fejezetnek hagyott Zárójelentés rendkí­vül humorosan, egyben megdöbbentően ragadja meg Ozzy meséjének az esszenciáját, ám ahhoz, hogy egy tényszerű és alaposabb í­rást kapjunk, feltehetően meg kell várnunk, hogy egy rendkí­vül elszánt és jó irodalmi érzékkel megáldott zenekedvelő nekiessen a Black Sabbath és az Ozzy Osbourne sztori felgöngyölí­tésének...